C a m

A ház, egy alapos takarítás után visszanyerte normális alakját. Összeszedtem a szilánkokat, megtisztítottam, ahogy csak tudtam a szőnyegre kiömlött bort és az emeletről a véres lepedőt a szemetesbe hajítottam. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy ki volt képes ilyen dolgot csinálni egy ilyen ártatlan lánnyal. Én, ha egy nőre gondolok, nem az erőszakot látom magam előtt, hanem azt, hogy milyen törékeny, érzékeny lények ők. Sose emelnék kezet rájuk. Semmilyen esetben sem. Én tisztelem a nőket, hisz őket senki se pótolhatja.

Ahogy a húgomat se. Suttogta egy belső hang. Éreztem, hogy a fájdalom újra magába akar kebelezni, de nem omolhatok szét. Most nem. Akkor nem, mikor itt van egy másik bajba jutott lélek is.

A szilánkokat egy külön szemetes zsákba gyűjtöttem össze, és mikor kinyitottam a kukát, szemet szúrtak azok a sütemények anyám tálcájával, amit még én hoztam át a szomszédnak. Miért dobta ki a sütiket? Kivettem onnan a tálcát, a sütemények, amikből nem ehettem, tehetetlenül hullottak a szemetes mélyére.

Visszamentem a nappaliba kezemben a tálcával, de a lány nem feküdt a kanapén. A takaró is eltűnt, fogalmam sincs, hogy hova mehetett. Eluralkodott rajtam a félelem, és hirtelen nem tudtam mire vélni az érzelmet. A gyomrom görcsbe rándult arra gondolva, hogy egy pillanatig nem figyeltem és rögtön elvesztettem még valakit. A húgom a karomban, égre meredő hideg szemei megrémisztettek, sose tudtam elűzni magamtól a rémisztő képet.

Beszaladtam a fürdőbe ott nem volt, a szobában sem, végül hátramentem a kertbe. Félelmeim rögtön elfoszlott, mert ott ült felhúzott lábakkal, betakarózva, akár egy angyal figyelte a kertjük mögött magasodó fákat a fa hintaágyról. Nagyon belemélyedhetett valaminek a gondolkodásában, mert akkor se vette észre, hogy ott vagyok, mikor leültem mellé. A hintaágy lágy ringatása megállt, ő meg végre felfigyelt rám. Sebezhető szemei kíváncsiságot sugalltak, ahogy az enyémek is.

- Miért lettek kidobva a sütemények? – direkt a leglágyabb, leghalkabb hangomon kérdeztem őt, nehogy valamiféle fenyegetésnek vegye a kérdésemet. Először engem nézett, majd le a tálcára, ami még mindig nálam volt, és vissza rám.

- Bocsánat. Vissza akartam adni. – lehajtotta a fejét, gondolom elszégyellte magát. Felemeltem a fejét, mire érintésemre kitágultak a szemei, tehát jobbnak láttam inkább elvenni álla alól a kezem.

- Semmi gond. Nem haragszom. Csak tudni szeretném. – csak nézett rám, nem hiszem, hogy meg akart volna szólalni. – Nem ízlett? Nem szereted a csokoládét? – unszoltam óvatosan tovább, mire ajkai némán habogni kezdtek.

- Csak-csak... nem szabad ilyeneket ennem. – mondta halkan. Nem értettem, hogy mitől fél ennyire, és ez egy kicsit aggasztott is.

- Hogy-hogy? Laktóz érzékeny vagy? Vagy cukorbeteg? – rögön ezek voltak az első tippjeim, de tudtam, hogy a valóság ennél is szörnyűbb.

- Nem. Én nem ehetek semmiféle hizlaló dolgot. – összeráncolt szemöldökkel figyeltem és megint nem értettem semmit. Utálok ilyen nagy tudatlanságban élni.

- Ezt nem értem. – ültem egy picit jobban felé fordulva, mire ő arrébb ült. Sóhajtottam részben bosszúságomban, hogy ennyire fél tőlem, részben, mert meg akartam érinteni még egyszer. Hatással akartam lenni rá és nem úgy, hogy fél tőlem.

- Kyle szerint nem ehetek semmi ilyen dolgot, mert akkor elhízok és akkor már nem fogok kelleni neki. És megbüntet. – egy kis idő kellett, míg felemésztem magamban a hallottakat. Az, hogy valaki megkér egy lány, hogy ne egyen kizárólag azért, mert lehet, felvenne néhány kilót, szánalmas. Akkor is szép egy lány, ha nem ugyanúgy néz ki, mint bármelyik második fajtársa.

A másik, amin megakadtam, hogy; büntetés? Milyen büntetés? Mire? Miért? Annyi megmagyarázhatatlan kérdés. Szinte szétrobbanok a sok titoktól.

- Miféle büntetés? – kérdezte némi habozás után.

- Azt... azt nem mondhatom meg. – hajtotta le ismét a fejét, de én akkor is tudni akartam mindent erről a lányról. Az érzelmeim túlcsordultak, nem bírtam megállni, hogy meg ne fogjam a kezét. Ki akarta húzni a markomból, de óvatosan marasztaltam.

- Kérlek. Ne félj tőlem. Segíteni szeretnék. – keze ökölbe volt szorulva most már két kezem közt. Hüvelykujjammal simogattam, hátha megenyhül. Felnézett rám, olvasni akartam a gondolataiba.

- Azt se tudom, hogy ki vagy. – végig nézett rajtam édesen összeráncolva vékony szemöldökét.

- Milyen modortalan vagyok! – felkiáltottam, és felpattantam ültőmből, próbálva egy kis játékot, csintalanságot bele vinni a bemutatkozásba. – Kedves hölgyem én Cameron Hunter vagyok, állok szolgálatára. És kegye? – meghajoltam előtte, kinyújtottam felé a kezem, de mikor nem történt semmi felpillantottam. Egy apró mosoly bujkált a szája szélén. Megörültem magamnak, hogy sikerült, még ha egy picit is, megnevettetni a lányt. Kezem még mindig várta, hogy belecsúsztassa a sajátját, és mire feladtam volna a hideg találkozott az én meleg tenyeremmel.

- Rachel Lynch vagyok. Tehát maga ex-katona? – nem hogy szép, de okos is. Egy szóval se mondtam, hogy katona voltam, de neki valahogy leesett. Elmosolyodtam, a számhoz emeltem a kezünket és egy apró szűzies csókot hintettem vékony kezére.

- Ez nem a megfelelő hely ehhez a beszélgetéshez, kisasszony. – Elengedtem kezét, éreztem, ahogy még mindig remeg a csókomtól. Felegyenesedtem, hátracsaptam a kezem, mintha a katonaságban lennék. – Mit szólna, ha elhívnám valahova valamelyik délután? – incselkedve felvontam fél szemöldököm és sikerült kihoznom belőle a hatást, a mosolya még nagyobbra nőtt. Valamiféle boldogság hormon ment végig rajtam, ahogy láttam ezt a teremtményt mosolyogni.

- Nagyon hízelgő ajánlat. Szívesen elmennék valahova Önnel. – felnézett rám a kis színjátékomtól kivirultabb arccal Rachel. Még a neve is angyali.

Idétlenül elkezdtem ugrándozni és tapsikolni, mint egy kislány mikor megkapja élete első barbie babáját. Ő pedig nevetni kezdett. Zene volt füleimnek, hogy ilyen könnyen képes voltam megtörni őt. Éreztem, ahogy átfurakodok a falon, amit nekem sikerült lerombolnom.

R a c h e l

Fogalmam sincs, hogy miért mentem ebbe bele. Olyan könnyen hozott zavarba és olyan könnyen vett rá erre a nemtudommineknevezzem találkára. Gyomrom minduntalan ugrott újra és újra görcsbe, ki tudtam volna hányni azt a néhány falat ételt, amit megettem a nap folyamán. Fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedjek a közelében, ami egy kissé kínos szituációt kezdeményez.

És most itt állok a szegényes szekrényem előtt, hogy kihozzam a legjobb formámat. Mert ki tudja, hogy mit kell felvenni ilyenkor. Azt se tudom, hogy tulajdonképpen mit akar ezzel a valamivel elérni. Miért akarna egy ilyen ocsmánysággal foglalkozni? Ki nézne rám, érintene meg ennyi szörnyűség után. Hát nem ő, és ebben teljesen tisztában vagyok. Egy sérült lelkű, testű lány vagyok, akit jól helyben hagyott a sors. Nem kellesz te senkinek. Még Kyle-nak se vagy elég jó! Nézd, hogy elárulod őt! – néha esküszöm a megbolondulás szélén vagyok. A lelkiismeretem és ítélőképességem üvölt a normális élet ellen. Mindig visszarángatnak a valóságba. Sikoltani tudtam volna tehetetlenségemben.

Egymás után képzeltem el alehetséges szituációkat, hogy hova mehetnénk, és mi történhetne ott. Olyan ruhaviszont nem volt, ami legalább két helyre ugyanolyan jó lett volna. Miért foglalkozom én ezzel ennyit? Miértilyen fontos nekem ez a fiú? Vagy egyáltalán ő miért próbálkozik nálam? Nekemott van Kyle, még ha nem is úgy, mint régen. Gondoltam, mivel mindenmindegy alapon kell játsszak, kikaptam a szekrényből egy bő farmergatyát és egyfehér levágott pólót. Övvel összetartottam az akkor-régen még jó volt rámgatyát és felkaptam magamra a sima fehér pólót. A tükörbe néztem éselszörnyedtem a látványtól... ismét. És nem azért, mert esetleg rosszul álltakrajtam a ruhák – nem ez egyáltalán nem izgatott, - hanem, hogy úgy maga azösszkép rémisztett meg. Egy beesett arcú, szörnyen vékony és erőtlen lánynézett rám szánakozóan a tükörből. Gonoszul elvigyorodott, tudtam, hogy egy jótszórakozik rajtam. Hogy mekkora egy csődtömeg vagyok. Alaktalan kis senkivagyok, és ő ezt felhasználta ellenem. Ésmost azzal a személlyel nézek farkasszemet, akit a legjobban utálok.