A kiút


" Nem fogják tudni letenni a gépet vissza?"

" Nem, a szónikus megtette a hatását, nem kell izgulni. Jó lesz így. Tökéletes. Kellemesen lelépünk, ők pedig mennek ahova akarnak." 

" Ennyi? Mi lesz hogyha meghalnak az űrbe. Ők is értelmes lények mi lesz hogyha..."

" Nézze Jen. Megkérhetem valamire, és ezt kérem hogy itt és most fogadja nekem meg egy életre."

"Igen."

"Nem vitatkozik a Doktor döntéseivel. Ha azt mondom fut, akkor fut. Ha azt mondom megáll, akkor megáll,és ha azt mondom nem kérdezősködik, akkor nem kérdezősködik. " - Jen a férfire pislogott. Az épület úgy tűnt kezd elemeire esni előttük, de most a Doktor nagyon is kihúzta a gyufát nála. Beharapta az ajkát, érzelmeit visszafogva állt csak ott ökölbe szorított kezekkel mert egyszerűen nem tudta hirtelen megfogalmazni mit is akar odavágni a Doktor fejéhez. Sose volt a szavak embere, mindig csak a háttérből szólt már ha időben eszébe jutott valami egyátalán. A Doktor viszont szikrákat szórt. Ás a legszebb az volt hogy saját magára volt dühös a leginkább. Vagy túl sokat volt egyedül hogy elfelejtette hol kezdődik a düh és hol a modortalanság,vagy csak már olyan sokszor regenerálódott az évek folyamán hogy elfelejtette a jómodort. De a hajó úgy tűnt kezdi megadni magát az elemeknek, úgyhogy mindketten arra eszméltek hogy lehet mégse annyira jó ötlet épp ott és akkor eszmefuttatást rendezni az etikettből. Mindketten felkiáltottak ahogyan a Cybermenek hajója balra dőlt, s ők a földre kerültek ennek örömére.  Aztán egyszerre ültek fel, és a Doktor hatalmas szemekkel nézett az egyik kerek ablakra. Még ültében is jól látta hogy a hajó távolodik a városkától, hogy már a fellegekben vannak elég magasan. Nagy nehezen felállt, s kishiján elesett a saját sáljába mely most is akár a jégpályán össze-vissza állt rajta.

" Ne.. ne ne ne...!" - Kiáltotta, majd ráütött az ablakra. - " Ne!" - Jen közben felállt, de nekidőlt a falnak nehogy tovább csússzon. A hajó remegett, a Doktor pedig neki koccantotta a homlokát az üvegnek. 

" Pedig azt hittem hazamehetek."- Szólalt meg a nő.- " A kandalló mellett akartam aludni, és hallgatni akartam a Karácsonyi éneket. Minden évben ezt csinálom, de már megszoktam. Egyfajta szokássá vált. " 

" Egy éve minden nap ezt csinálja. " - Pillantott rá a férfi, s távolabbról nézett rá.

" Nah és akkor, legalább megvan a napi rutinom!"

" Rutin Karácsony. Én ezért hagyom ki őket. Mostanában nálam rutinná váltak. Azt hiszem. " - Pillantott a plafonra eltűnődve a dolgokon az idő úr.

" Maga is egyedül ünnepel?"

" Nem... a kutyámmal szoktam.... vagy Jimmyvel. Ő egy hal, de lehet vele beszélgetni. Néha elég vízfejű, de ha jobban belegondolok legalább nem egy kalmár. " - Jen megpróbálta visszafogni magát, de egyszerűen nem tudta mégsem. Nem tudta eldönteni hogy a Doktor ugratja vagy nem, így inkább utat engedett a hirtelen érzelmeinek és elnevette magát.

" Hé ez nem vicces!"- Tette karba a kezeit. - " Komolyan beszéltem! Én a halakkal vagyok."

" Én meg a nyulakkal!"

"Nah!"- Mosolyodott el már ő is, de még mielőtt mindketten el tudták volna nevetni magukat a hajó rántott egyet s mindketten elestek megint a földre.

" Ez rosszabb mint egy hullámvasút. " - Nyafogta Jen az arcát fogva, mivelhogy arccal előre esett el. Társa odasietett hozzá s a kezét nyújtotta. Miután felhúzta őt letörölte a nő arcáról a koszt a kabátja szélével s közben beszélt.

" Megkeressük a vész kilövő egységet. Amikor legutoljára szónikussal megvizsgáltam a helyet még volt olyan, és most is kell hogy legyen. "- Jen bólintott.- " Jól van, nem történt baj. Még egyben vagyunk... " - Előre lépett és a kezét nyújtotta feléje.- " Jöjjön. " - Előre indultak. A folyosó most egy életveszélyes akadálypályának tűnt. Úgy meg volt dőlve hogy már-már járhatatlannak tűnt, de a Doktor valahogy mégis előre tudott menni. Szinte húzta maga után a lányt, mintha végtelen sok energiája lett volna, és Jen belekapaszkodott a karjába így nem esett el. Mikor a folyosó végébe értek aztán a hajó felgyorsult és a folyosó álló helyzetbe került a vízszintes helyett. A Doktor valahogy még meg tudott kapaszkodni a szélében, így Jen bele tudott kapaszkodni a lábába. 

" Úgy tűnik ez megállíthatatlan!" - Kiabálta a férfi lefele, majd nagy nehezen felhúzta magát. Jen pihenni szeretett volna egy kicsit mikor megint talajt ért valahogy, de a Doktor nem engedte. Felpattant, a kezét nyújtotta, majd futásnak indultak. A szintek szikrázva gyulladtak ki, a Cybermenek pedig megrongálódva törtek elő a kis helyiségekből. A Doktor azonban a lehető leggyorsabban cikázott végig közöttük Jennel, így egyiküknek sem esett baja. Aztán hirtelen megálltak. A régi gyártelep "A" üvegcsarnokában voltak de az üveges mennyezet beszakadt pár kisebb helyen így nem volt gravitáció. Lebegni kezdtek, a hajó pedig tovább emelkedett. A Doktor lassan ellebegett a terem végében lévő ajtóhoz ami kifele vezetett, de odakinn már nem volt más csak a fokozatosan távolodó Föld. Jen odalebegett hozzá,megkapaszkodott a vállában és pislogott.

" Az űrben vagyunk.. a Föld... "- Tágra nyílt szemekkel nézett maga elé, s mintha csak csodát látott volna, nem akarta elhinni hogy a csillagok odakinn valódiak.- " Ez nevetséges!" 

" Jen, figyeljen rám!..Ki kell ugranunk. Csak úgy tudjuk elhagyni a hajót! Ez az egyetlen mód!"

" De ha kiugrunk meghalunk!"

" Nem, nem fogunk! Eddig sem haltunk meg, most sem fogunk! "

"Mert maga itt van?"

" Igen! Bízzon bennem. Én vagyok a Doktor. Meg fogom menteni magát. Csak bízzon bennem.Mindig megmentek mindenkit. Ebben jó vagyok. " - Csillantak fel a szemei s a keze máris a kilincsen volt. - "Háromra."

"Nem, várjon! Ezt jól meg kell gondolunk,nyugodtan."- Morogta oda Jen akinek az arca most jobban hasonlított egy dühös csivava arcára mint nyugodt emberére.

" Egy..."- Kezdte el a Doktor, majd bekapcsolta a szónikus csavarhúzót és ördögi mosollyal váltott át kettő helyett a következő számra: "Három."


Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top