"-Akkor azt is megverem. -Feleltem nemes egyszerûséggel, az arcáról letöröltem a könnyeket, ajkaira pedig lágy csókot hintettem."

*JIMIN POV*

Visszaindultunk a lakásomba, majd mikor megérkeztünk bekapcsoltam a tv-t. Yoongi telefonált a másik szobában én pedig megláttam a Loony Tues-t. Egész kamasz koromban ezt bámultam. Emlékszem minden délután (még középiskolásként is) utolsó óra után azonnal rohatam haza, hogy elérjem a sorozatot, néha még az óra végérôl is meglógtam, csak, hogy láthassam. Szép idôk voltak. Pontosabban nem voltak, csak szépként szeretnék emlékezni rájuk, hogy ne csak keserûség maradjon a számban ha rá gondolok... Arra az idôre amikor függô voltam. A mai napig fel tudom idézni azokat a napokat. Minden egyes napot. Mintha csak tegnap történtek volna.

~flashback~

2013. május 29. "Amikor hazaértem és megnéztem a Loony Tuest-t a szobámba mentem, majd házit csináltam és tanultam. Kb. Egy óra múlva anya hazahozta Jiyát és fôzni kezdtek. Mindannyian együtt vacsoráztunk, általában Yoongi is csatlakozott, bár ô akkor nem volt ott.

-Milyen volt az iskola gyerekek? -Kérdezte anyukám fáradt mosollyal arcán. Jiya körülöttünk ugrálva, táncikálva terített.

-Jó. -Feleltem halkan és hagytam, hogy Jiya vegye át a szót, hogy elmesélje, hogy melyik fiú húzta meg a haját aznap, hogy ugye ügyes volt amiért a kötél tetéig tudott mászni, és hogy mennyire megdícsérte a tanárnô amiért olyan szépen elmondta a verset amit anyuval tanultak. Csupa olyan dolog amire késôbb nem fog emlékezni, hiszen jelentéktelen, mégis ha ezek az apró örömök hiányoznak nem tud rendesen felnôni. Nem mondtam el, hogy én mit érzek. Hiszen láttam anyán, hogy fáradt. Láttam, hogy megviseli, hogy apa csak késô este ér haza a munkából, hogy munka után még a házimunka is rá marad nem zaklattam hát az én gondjaimmal. Pár perc múlva apa is hazaért. Megfáradtan, de boldogan ült le az asztalhoz.

-Az egyik barátom állást ajánlott nekem... Itt van a közelben és szinte ugyanannyit keres, ráadásul kora dálután végeznék is. -Mondta boldogan.

-Ez remek! Akkor mondj fel és hagyd ott az undok fônököd. -Kapott rá a témára anya.

-Nem szükséges... -Mondta apa komoran, s látszott, hogy anyu már közbe is szólna, de apa gyorsabb volt -...mivel már megtettem. -Fejezte be. Anya boldogan a nyakába ugrot és örömkönnyekben tört ki, Jiya viszont fejét kapkodva értetlenkedett, hiszen azt sem tudta mirôl van szó."

2011. február 3. "Yoongi a szokott módon hamarabb ért be a suliba mint én. Én 16 éves voltam, ô pedig 18. A termük a miénk mellett volt, ezért általában egymás termében vagy a folyosón voltunk az órák kezdetéig. Most sem történt másképp, Yoongi a szekrényemnél állva beszélgetett Taehyunggal. Ahogy közelebb értem meghallottam, hogy nem is annyira beszélgetés, hanem inkább hamarosan verekedésbe torkolló veszekedés az.

-Semmi közöd hozzá te nyomoronc! -Szólt rá ridegen Yoongi.

-Igenis van! Úgyhogy igazán elpofázhatnád végre, hogy miért vagy összeverve! -Kiabált Taehyng.

-Kussoljál már!

-Nem kussolok! Mondd már el! -Kelt ki magából Tae.

-Inkább másszál vissza anyádba, hülyegyerek. -Felelte Yoongi szárazon és a folyosó zengett a többi diák nevetésétôl. Tae már készült visszaszólni amikor közéjük álltam.

-Hé! Nyugi. Inkább mindenki menjen a dolgára. -Mondtam halkan. Yoongi némán bólintott, majd ellökte magát a szekrényemtôl és besétált a termébe. Kaptam pár féltékeny pillantást Yoongi osztáytársnôitôl, de már megszoktam. Tae még morgott egy sor, de végül utánam jött. A tanítás gyorsan lement, elbúcsúztam Taehyungtól aki edzésre sietett és kimentem a suli elé, ahol Yoongi már a kerítésen ülve várt.

-Na végre! -Mosolygott mikor észrevett. Leálltam mellé beszélgetni és a szokásos módon vártuk, hogy Jiya végezzen. Pár perc múlva apa érkezett meg és mosolyogva állt meg mellettünk.

-Sziasztok! Jiya? -Kérdezte.

-Még bent va~ nem tudtam befejezni, mert apa közbevágott.

-Szent ég Yoongi mi történt az arcoddal? Csak nem megvert valaki?! -Aggódott Yoongiért, hiszen olyan volt nekik mintha a testvérem lenne.

-Hát... Inkább valakik. De nem fontos. -Mosolygott keserûen.

-Kicsodák? Mondd el kérlek! -Folytatta apám.

-Ôk. -Motyogta Yoongi lehajtott fejjel a támadók felé biccentve. Mindketten a kerítés másik oldalán álldogáló 4 fôs zûllött csapatot néztük. Apa odament hozzájuk, s az üres utcán csak úgy víszhangzottak a szavaik.

-Miért vertétek meg Yoongit?

-Mirôl beszélsz? Mi nem csináltunk semmit! -Próbálkozott az egyik gördeszkás srác.

-Te kis patkány! Köpd ki, hogy mit csináltál vele és miért?!

-Semmi közöd hozzá vén kecske! Amúgy meg mi van ha megvertük? He? Beviszel magaddal a nyugdíjjas klubba? -Gúnyolódott a csapat feje, a követôi meg hûségesen nevettek rajta. Apám nem szólt semmit, csak egy jól irányzot balegyenessel telibecsókoltatta a kerítést a fiúval. Azonnal elmémult a többi is.

-Elô ne forduljon mégegyszer. -Mondta apa, majd otthagyva ôket visszatért hozzánk. Nem sokkal késôbb Jiya is csatlakozott. Tíz perc séta után hazaértünk, Yoongi pedig elköszönt.

-Nagyon szépen köszönöm DongSeok úr! Viszont látásra! – Hajolt meg mélyen.

-Ugyan fiam, semmiség... De csak nem hiszed, hogy csak úgy elengedlek ilyen álapotban? A-Yeong majd leápolja a sebeidet! Gyere maradj itt éjszakára. -Mosolygott apa.

-Rendben, csak megbeszélem apámmal. -Felelte Yoongi, és már arrébb is ált tôlünk. Közben Jiyáék bementek én pedig megvártam Yoongit.

-Persze apám.

-Nem, nem fogok.

-Holnap megcsinálom, iskola után bemegyek érte.

-Rendben, jó éjszakát apám! -Ahogy befejezte mosolyogva bólintott.

-Maradhatok, csak holnap be kell mennem apám öltönyéért a városba. -Mondta, majd bementünk a házba, anya leápolta Yoongi arcát, megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni."

2004. november 16. "Én 9 éves voltam, Yoongi pedig 11. Mostmár két év nem számít semmit, de akkor áthidalhatatlanul hosszú idônek tûnt, hiszen amikor én elsôs lettem Yoongi akkor már harmadikba járt. Iskola után amikor kijöttünk az épületbôl Yoongi nevelôapukája már várt rá. Mint mindig most is mosolygott, és kedvesen köszönt. Amikor hazaindultak Yoongi után kiáltozott az egyik osztálytársa.

-Yoongi~! Nem értem a matekoot~! -Nyafogott a Yoonginál kicsit magasabb sötétbarna hajú fiú.

-Már megint gondod van a tanulással Jisuk? Gyere át, Yoongi biztosan szívesen segít! Felhívom anyukádat, biztos megengedi. -Montda Yoongi nevelôapukája.

-Nagyon szépen köszönöm uram! -Hálálkodott és ugrált Jisuk, aki az utóbbi idôben nagyon jóban lett Yoongival és gyakran át is járt hozzájuk.

-Ugyan, ugyan semmiség! De mondtam már, csak hívj nyugodtan Whonchulnak! Az uramozástól csak öregnek érzem magam. -Nevettek mindhárman. Mielôtt elindultak az ötvenes éveiben járó férfi mindkét fiú kezébe nyomott egy-egy nyalókát, majd összeborzolta a hajukat s továbbálltak.

2001. július 8. „Én 6 éves voltam, Yoongi pedig 8. Késô este volt, az esô pedig szakadt. Éppen Ddosunnal játszottam amikor hangosan kopogtattak az ajtón. Odamentem és kinyitottam azt. Yoongi volt ott és keservesen zokogott. Behúztam az esôbôl és beültettem a nappaliba, idô közben anyuék is odajöttek.

-Yoongi drágám mondd el kérlek mi történt! Ha nem mondasz semmit nem tudunk segíteni. -Simítgatta a hátát anyukám, miután Yoongi percek óta némán sírt felhúzott térdekkel. Akárhogy kérdeztük egy szót sem lehetett kihúzni belôle. Majd pár óra keserves zokogás után makogott valamit.

-A-Apa é-és any-anya... -Próbált beszélni könnyeivel küszködve- A-Autóba-baleset... Meg-Meg-Megh... -S hangja újra kínzó zokogásba fulladt. Nem tudta kimondani, de mindnyájan megértettük. Abban a pillanatban amikor fölfogtam, hogy mit is jelent ez -hogy Mrs. Min már sohasem fog mosolyogva yukgaejang-ot készíteni nekünk, Mr. Min pedig már sohasem fogja visszagurítani a labdát ha véletlenül az útra gördül- én is zokogni kezdtem. Egész éjjel Yoongi mellette voltam és sírva öleltem ôt. Mindketten álomba sírtuk magunkat."

2001 július 31. „Yoonginak új élete kezdôdött ezen a napon. Egy idôsebb férfi vette gyámsága alá. Kedves szakállas ember és nagyon vicces. Azonban Yoongi továbbra sem tudta feldolgozni a történteket, ezért alig szólal meg. Viszont ha valaki azt mondja neki, hogy sajnálja ôt mindig ugyanaz a válasza „Ne sajnálj, nem kell a szánalmad. Nem leszek jobban tôle."

~end of flashback~

Yoongi szakított ki elmélkedésembôl, mikor lehuppant mellém és lekapcsolta a tv-t.

-Héé! Mit csinálsz? Nee! Kapcsold vissza! -Kapkodtam Yoongi keze után ami a távirányítót tartotta.

-Dehogy adom. -Mondta egy pimasz mosollyal az arcán, majd elkapta a derekam és az ölébe húzott.

-De én nézni akarom! -Mondtam durcásan és továbbra is próbáltam megszerezni az eszközt.

-Mit? -Kérdezte gúnyosan.

-Hát a Loony Tues-t!

-Jiminie. -Vett egy nagy sóhajt- Már vagy egy fél órája egy spanyol szappanopera megy. Elkalandoztál. Csak nem mocskos dolgokon jár az eszed? Talán velem kapcsolatos? -Mondta és perverz mosolyra húzta a száját.

-Te perverz! -Mondtam a nevetéstôl rázkódva, majd szorosan megöleltem. Pár percig így ültünk, majd Yoongi megszólalt.

-Ne szökj el újra oké? -Suttogta, mire kirázott a hideg.

-Soha többé. -Súgtam halkan, ô pedig csak erôsebben karolt.

-Nagyon szeretlek Jiminie. Ezt soha ne felejtsd el. -Mormolta fülembe én pedig úgy éreztem én vagyok a legboldogabb ember ezen a világon.

-------------------------------------

Annyeong!

Itt is az új rész, nem mondom, nem volt egy egyszerû szülés, de elhoztam ;)

Ha tetszett a rész kérlek rohamozd meg azt a csillagot a sarokban, nagyon sokat segítesz vele. 

És HATALMAS köszönet a 4k-ért! Alig tudom felfogni! Ezt a gôzölgô kakikupacot ennyien olvassák. Omo. <3 <3

Btw ha valaki szeretne elérni más közösségi platformokon akkor:

Instagram: game_of_jams

Twitter: Game_of_jams

Snapchat & Facebook: megírom dm-ben ha érdekel. 😉😊

Have a good day~!