|Emma szemszöge|

Könnyes arccal és karikás szemekkel ültem fel barátnőm ágyán. Hogy került a fejem alá párna és ki takart be? Nem emlékszem.. Vagyis várjunk! Beledőltem a Daniella ölébe az éjjel.. Biztosan ő volt. De akkor most hol van? Körbenéztem. A fotelben egy sokszínű takaró alatt szuszogott valami. Nehezen, de odalépkedtem mellé. Ott szunyókált békésen a lány. Elmosolyodtam majd elindultam a táskám felé. Kivettem belőle egy pólót, egy túl méretezett pulcsit és egy farmert. Miután felvettem őket a nadrág szárát feltűrtem, mert azért mégsem volt mínusz 40°, meg amúgy is. Ez a stílusom.
Ránéztem a faliórára. 10 óra?! Mi a franc... Ahj, anyuék már biztos keresnek. A telefonom ekkor megszólalt a táska mélyén. Gyorsan feltúrtam a tartalmát a zsáknak majd kiemeltem a készüléket.
-Anyu-
Jajj ne... Akkor jól sejtettem. Megnéztem a híváslistámat.
18 nem fogadott hívás aputól és 26 anyától?! Jézus.. Benyomtam a hívást.
- Szi-szia anyu - szóltam bele óvatosan.
- KICSIM?! URAMISTEN JÓL VAGY? Hova tűntél!?
- Umm.. Nem bírtam a feszkót. Itt vagyok a Danielláéknál.
- Hála az égnek, hogy minden rendben..
- Azért nem.. - sóhajtottam. - Mi van apuval?
- Ő.. Elment a mamádhoz. Szerintem vissza sem jön. Vagyis max akkor amikor a válópert-
- Nem kell részletezni. - vágtam közbe. - Szóval valóban váltok. - a szemebe könnyek gyűltek.
Idegesen leültem az fal elé.
- Igen, de.. Nézd, eldöntheted, hogy kivel laksz majd. - mondta - Zoé apával lesz. Tamás velem. És te? Hogy döntesz?
Hihetetlen.. Már szét is vált a család. Nem hiszem hogy bírni fogom.. milyen jó kezdés egy szünetnek. 
- Zoé döntött így? Meg ugye Tamás is így akarta?
- Igen. Zoé engem alapból utált... Mert nem vettem neki meg soha azt a barátság karkötőt és emiatt már nem legjobb barátnők a Csengével. Tamás meg azért maradt nálam, mert nem akar elmenni a suliból. Vagyis onnan el, de a barátai ott vannak. - nevetett anya.
- Nagyon vicces.. - mormogtam. - Jó, szerintem.. Én nem is tudom. Talán, veled.. Mert én sem akarom itt hagyni a barátom. Meg amúgy is. Ha jól ismerem aput tuti elkezd majd inni. Jajj szegény Zoé! Majd meg kell látogatnunk. De apát is szeretem.. Lehet jót tenne nekem az új környezet és meg tudnám védeni Zoét. Áá! NEM TUDOM! - akadtam ki teljesen. Vagy valóban anyánál kéne maradnom? Eszem ágában sincs itt hagyni a Daniellát.
- Szívem, nyugi. Ez a te döntésed. Én nem fogok haragudni, hogyha apádhoz mész.
- J-jó, - szipogtam. Pár perc csönd után eldöntöttem - maradok nálad.
A mondat után még filóztam, hogy helyesen döntöttem-e, de anya a vonal másik végén már megörült.
- Nagyszerű! Haza hozzalak?
Csak halkan elmondtam neki, hogy délután jöjjön, majd letettem.
Hihetetlen.. Válnak a szüleim.
Megfordultam és megláttam a könnyező Daniellát.
- Úristen, te komolyan miattam d-döntöttél így? Nem akartalak befolyásolni én csak..
- Semmi baj. Nem befolyásoltál. Nem csak miattad maradok. - a nyakába ugrottam sírva.
- NAGYON SAJNÁLOOOOM! - ölelt vissza, majd a vállamra hajtotta a fejét. - Nagyon erős vagy lelkiekben. Gratulálok.
Így álltunk vagy' 5 percig amikor a Daniella anyukája benyitott.
- Lányom? Mit csináltok?
- Cs-csak az Emma szülei válnak. És pr-próbálom vigasztalni. De inkább ő vigasztal enge-e-m. - bújt ki szorításomból az előbb említett lány. Mosolyogva bólintottam, majd letöröltem az arcomról pár könnycseppet.
- Jajj! Nagyon sajnálom! Mit tudnék csinálni? - kapta a kezét a szájához Brigitta. - Gyere adok reggelit! Daniella addig te öltözz át!
A konyhában ott ült a Nóri. Már és ette a müzliét. Valószínűleg hallott az éjszakai akciónkról, mert szomorúan pillantott rám.
- Minden oké? Gondolom nem volt egy jó estéd.. Gyere ülj le, mit kérsz? - próbált segíteni a fiatal. Aranyos volt, úgyhogy mosolyogva válaszoltam.
- Nem is tudom talán egy vajas kenyeret. Elég az nekem.
- Nem-nem! Maradt a tegnapi ebédből. Mustáros, tejfölös csirke. - emelte fel a tálat Daniella anyukája.
- Umm, nem köszönöm, nekem az sok lenne reggelire. Tudja mit? Eszek egy almát.
Felkaptam egy gyümölcsöt a pulton lévő kosárból és megmostam.

|Daniella szemszöge|

Miután anyuék kimentek elkezdtem felöltözni. Egy sima póló, pulcsi, meg egy fekete nadrág és kész. Megfésülködtem és felkaptam a telóm. 3 nem fogadott hívás 'Emma anyu'- tól? Engem is hívogatott? Ez szép. Nagyon aggódhattak.. most meg már egymással sem törődnek.
- V-valamit csak tehetnék.. nem akar-oo-m cserben hagyni! - dadogtam.
- Neked nem kell semmit sem csinálnod. - ölelt át hátulról az Emma. Hogy került ide és mikor? - Majd én megoldom. Mert én erős vagyok!
Óvatosan felnevettem.
- Most kinevetsz? Na megállj! - mivel még mindig ölelt ezért könnyen elérte a hasamat. Elkezdett csikizni. A nevetéstől fulladozva oldalra estem. Szerencsére az Emma még el tudott kapni. Az egyik kezével megfogott én pedig teljesen lefagyva bámultam.. Pont egymás szemébe néztünk. Tipikus olyan jelenet volt, mint a filmekben. A hercegnő elesik, a herceg meg elkapja majd összeházasodnak és boldogan éltek míg meg nem haltak.. várj mi?
- Umm, Daniella? Minden oké? - állított fel barátnőm. Kicsit piros arccal bólintottam - Jézus! Te vörös vagy! Nem vagy rosszul?
- Nem, persze hogy, hogy nem!
- Nem hiszem el. - csóválta a fejét. - Gyere ülj le.
Eltámogatott az ágyamig és a hátamra terítette a takaróm. Miért is vagyok piros? Franc tudja.
- Brigi! A Daniellának vörös a feje és alig áll meg a lábán! - kiáltotta bffem az anyukámnak. "Brigi" 3 másodperc múlva mellettem termett egy láz mérővel a kezében.
- Nem vagy lázas. - vette ki az eszközt a hónom alól. - Biztos csak éhes vagy. Gyere!
Kimentünk a konyhába anyuval. Az Emma bent maradt a szobámban, nem is értem miért nem jött.
- Na, van itt minden. Sajt kenyérrel? Narancs? Lekváros kenyér? Vagy csak sima müzli?

|Emma szemszöge|

Mivel engem kedvesen itt hagyott a Sebestyén család ezért unalmas perceimben a Daniella szobájában körül néztem. Bár már sok milliószor voltam itt,  de soha nem néztem be a szekrényekbe, fiókokba. Persze a ruhás szekrényt kihagyom. Bár lehet nem is kéne kutakodni.. Á, sose tudja meg. Meg amúgy is, legjobb barátok vagyok. Nincs titkunk egymás előtt.. Az első szekrény polcon egy leeresztett foci labda volt. Most ez az övé, vagy csak valahogy idekeveredett? Egy plüss maci. Ó! Ezt anno még az egy éves barátság fordulónkra kapta poénból! Mindig azzal viccelődött, hogy milyen jó lenne, ha az apukája venne neki egy medvét. Hát, félig megvalósítsam ezt az álmot. Egy.. Pfúj! Megrohadt banán. Gyorsan kidobtam neki a kukába. Második polc.. Fésű, táska, festmény, pénztárca.. Várjunk mi? Milyen festmény? Váó! Tudtam, hogy a Daniella szépen fest, de hogy ennyire. Az éjszakai eget ábrázoló csoda, baromi jól nézett ki. De haladjunk tovább! Egy régi játék torta, egy rózsa.. Mi? Ki adta neki ezt a virágot? Egy cetli van hozzákötve.. "Robitól"
Robi? Az osztálytárs Robi? Miért van ilyen érzésem.. Olyan fura. Brr. Miért nem akarom azt, hogy Róbert továbbra is adjon ilyen ajándékokat a barátnőmnek? Hisz ennek örülnöm kellene.. Ez.. Egy torta szelet? "Én sütöttem neked. Robi❤" Komolyan itt tárolja?
Van egy titkos hódolója a Daniellának, aki nem is annyira titkos.. És nem mondta el. Hát ez szomorú. És ez a torta friss! Talán 2 napos. Plüss nyúl, eperből faragott szív bezacskózva (ilyenkor honnan van akárkinek is epre?!), szívecske alakú frizbi, egy szerelmes verskötet, aranyos rajzok, még ki nem bontott ajándékok, megszerkesztet-kinyomtatott fényképek, még több virág, bögre, találjatok ki kitől. Hát persze, hogy a kedves, drága Robitól! Nagyon rá van nyomulva szegény Daniellára. Vagy.. Lehet a Daniella is ad neki ilyeneket? És szereti őt? Megint ez az érzés.. Nagyon fáj. De nem csak az, hogy nem mondta el. Talán.. Féltékeny vagyok? De miért lennék az? Azért, mert nekem nincs senkim? Lehet. Ekkor lépteket hallottam. A Daniella az! Gyorsan becsuktam a szekrényajtót és lehuppantam a fotelba.
- Á, szia! Mit ettél? - kérdeztem rögtön. Nem akartam, hogy ő legyen az aki elkezdi a beszélgetést.
- Umm.. Szalámis kenyeret.
- Nagyszerű! Ő.. és jobban vagy már?
- Ja, ja igen. - fordította oldalra a fejét. - Nem akarsz valahova elmenni velem? Tudod. A parkba mondjuk, a kedvenc padunkra leülünk és beszélgetünk.
- Rendben! - gyorsan felkaptuk a cipőnket és a kabátunkat, amikor rájöttünk, hogy még meg kéne kérdezni, hogy elmehetünk-e.
- ANYUUUUU - kiáltotta a Daniella - KIMEHETÜNK A PARKBA?!
- Nincs az egy kicsit messze? - kukkantott ki ajtó mögül Brigitta. - Hjajj.. menjetek. Délre legyetek itthon!
- Köszönjük! - kiáltottam vissza már ajtón kívül.
- Szia anya! Majd akkor jövünk! - köszönt el barátnőm is.

~Kint a parkban~

- Na, miről beszéljünk? - ültem le a Daniella mellé.
- Tudod.. el akarok neked valamit mondani. De kérlek.. nem mond el senkinek! Kicsit kínos számomra, de...
- J-jó, de mi az?
- Én..

Direkt ennyire rövid ez a rész.. nem akartam rögtön lelőni, hogy mit akar a két lány egymásnak mondani ( ͡° ͜ʖ ͡°) de nyugi ilyen gyorsan még nem jönnek össze!