Ahogy beléptünk a kávézóba, arcon csapott a meleg, elkezdett olvadni minden végtagom, a kinti hideg miatt az ujjaim is teljesen megfagytak. Hamarosan a tél köszönt be, és mint érezhető, elég zord lesz. Az ablak mellett ültünk, mindkettőnk előtt egy-egy gőzölgő bögre.

-Miért kellett ekkora, hűhót csapnod? -Nézett rám ellenséges szemmel Bence, miközben megkeverte a teáját. Erre csak elmosolyodni tudtam, nagyon aranyos, mikor távolságtartó próbál lenni, de engem pont ez, ami hozzá vonz. Szeretném látni a másik szemét is...

-Szeretnék rólad több mindent megtudni. -Átnyúltam az asztal fölött, s haját eltűrtem a szeme elől. Mindkét szeme akár egy-egy sötét gesztenye, s az eddig eltakart szeme sarkában egy apró anyajegy pihent. Mozdulatomra hátrébb hőkölt, és eltolta magától a kezemet. Ezt nem kellet volna megtennem.

-Mit csinálsz? -igazgatta vissza a haját a helyére. A kellemetlenséget hamar elkergette az arcáról, s helyére játékos vigyort húzott. Mintha egy teljesen más ember ült volna velem szemben, mint akit az iskolában látok, de mégsem tűnt idegennek. Akár egy keserűcsoki édes tölteléke buggyant volna ki egy pillanatra.

Csend ülepedett le közénk, nem akartam faggatni, ezért megamról kezdtem beszélni.

-Diófai Barnabásnak hívnak. Szegeden születtem tizenhét éve augusztus kilencedikén. Ott is nevelkedtem, majd a múlt nyáron költöztünk ide. Kosárlabdázom, bár inkább csak hobbi szinten. Van egy kis húgom, ő most hetedikes. Szóval már nem is olyan kicsi...

Még megittuk a teánkat, mondhatni végig csak én beszéltem. De nem bántam, Bence társasága már elevenen elég volt, ahhoz, hogy a lelkemet csak egy kis időre is kitöltöttnek érezhessem.

-Elnézést, fizetnék! -szól a pincérhez Bence a táskájában kutatva.

-Hagyd, én rángattalak el ide. Én állom! -Jóváhagyóan bólintott.

Bence kiment előre, s miután fizettem csatlakoztam hozzá. Kint sötét volt, az egyik utcai lámpa fényében álldogált. Kezét maga elé nyújtotta, s hagyta, hogy tenyerében elolvadjon egy az égből alászálló hópihe.

-Barnabás, köszönöm a teát! -A kezébe nyomom a lejátszót és én is belépek mellé a fény alá. Kezemet még mindig az ő kezein pihentetem, melyek langyos melegséget árasztanak magukból. De rájövök az időre és magára érintésre és elhúzom a kezemet. -És hogy visszaadtad, jó, hogy nem más találta meg, hanem te. -hajtotta le a fejét el próbálva rejteni előlem arca pirosságát. A hó lassan szállingózott körülöttünk, még a lámpa megvilágította, s csak még jobban virított.

-Örültem, hogy találkoztunk. Csináljunk ilyet máskor is, rendben? -Nézzek rá hosszan, hátha kitudok olvasni valamit az arcából. Arcát elfordítja tőlem.

-Rendben, jó éjszakát! -Hangja aranyosan megcsuklott, mintha csak a meghatódástól lett volna.

-Jó éjszakát! -majd én is elindulok a sötétségbe burkolódzva.

A hó egyre vadabban esett, a szél nem pihenve meg csak ostromolta azt. Mire hazaértem teljesen beterített a hó, hol a húgom szörnyülködve nézett rám.

-Nem fázol? -Kérdezte miközben segített leveregetni a hátamról a havat. Nem kímélt!

-Fűt a szerelem tüze, ilyennel nincs gondom. -Mondom lerúgva magamról a bakancsomat. Dumámra karba tett kézzel kezdett megfigyelni, akár a kísérleti patkányokat a tudós.

-Ez nagyon költőien hangzott a te szádból! Sőt, túl! Művelt a srác?

-Sokat olvas... -gondolkodtam el. -De hé, a bátyádat ennyire hülyének nézed? Vagy mi van? -Tenyeremet a húgom fejére teszem, s elkezdem lefele nyomni. -Azt mondod „Túl költőien"? -dorgálom meg, úgy, hogy a haja teljesen kócos lesz.

-Hoztál zsemlét? -néz rám kérdőn. Mire én fogom magam, és nagy léptekkel indulok a szobám felé. Most kapok a fejemre. Út közben még elhajoltam egy felém száguldó párna elől, majd miután magamra csuktam az ajtót lecsúsztam a parkettára. Fájni kezdett a mellkasom, valami nagyon hirtelen kezdte kitölteni. Bence arca lebegett a szemeim előtt, a hangja vízhangzott a fejemben. A megszállottja lettem.