Arcomat közrefogó kezei remegtek a félelemtől és az izgalomtól. Mégis ajkait vadan tapasztotta az enyémre, levegőt venni nem hagyva. Testemet átjárta a forróság, kitöltötte a mellkasomban lévő ürességet. Szorosan magamhoz fogtam és hátulról megtámasztottam a nyakát. Egymás szemébe néztünk, csak nem öt centire egymástól. Látszódó jobb szeméből egy könnycsepp gördült, le álla csúcsáig. Ajkaink magányosan szakadtak el egymástól, s öleltem a nálam alacsonyabb srácot. Szíve úgy dobogott, mint egy ártatlan kismadáré, aki éppen most repült életében először a felhők fölé. Nem engedtük el egymást, tartottuk egymást az összeeséstől.

-Szeretlek! -Súgtam a fülébe, miközben lassan eltávolodtam tőle. A kipirult arca, még pirosabb lett, s arcomat ismét lehúzta magához, hogy egy színtben legyenek. Haját egyik kezével hátra tűrte, így láthatni mind a két szemét.

-Én is szeretlek, Barnabás! -Lehelt a számra egy puszit. Majd igazított egyet a hátán lelógó táskáján. A csípő szél végig süvített a ház előtt. -Akkor, holnap találkozunk. -matatott a zsebében, majd csilingelve kihúzta a lakáskulcsát.

-Rendben. Szia! -intek neki, miközben ő is. Hátat fordítok a tömbháznak, majd elindulok hazafelé.

A tél korán jött idén, nagy hideget hozva magával. A tájat fehér hótakaró borítja, a fák feketén virítanak, ágaikkal a szürke égbe futva. Mégis nekem olyan, mintha a hó, foltokban színekkel telne meg. A csepp festék egyre csak terjed, s tölti ki a lelkem, beszínezve napjaimat. A szorongás, ami félemlített eltűnt, leszállt rólam, akár csak egy átok lett volna.