A kora esti órákban volt egy olyan varázs, amely megfogta az embereket. Ahogyan már nem látszódott a nap a horizonton, ahogyan lassacskán megmutatkoztak a csillagok, és az enyhén hűvöses fuvallat, amely ugyan megborzongatott, mégis olyan érzés futott végig rajtuk... mintha átléptek volna egy teljesen másik világba.

Az idő hat óra fele járt, de Castiel és Dean már egy jó ideje feküdtek a város legszebb parkjában, a Swope Park egyik eldugott zugában. Nem azért választottak egy rejtett helyet, hogy nehogy mások megszólják őket, hanem azért, mert egy kis magányra vágytak a kíváncsi szemek elől.

Egy terebélyes fa árnyékában terítették le a piros - fehér kockás pokrócot, amelynek szélén egy kis kosár helyezkedett el benne hűsítővel, és némi harapnivalóval. Ott ültek ők, de nem is egymással folytattak le a végtelennek tűnő megvitatásokat, hanem mindkettejük előtt ott volt egy papír, amíg különbözőek voltak.

Dean hason feküdt, az előtte lévő lapra már órák óta egy emberi arcot rajzolt. Különös volt, hiszen nem szokása emberi vonásokat vetni az anyagra, mindig csak tájképeket, esetenként tárgyakat ábrázolt. De most megesett az az eset, ami nagyon ritkán fordult elő. Mert bizony a tollával nem más vonalait rajzolta, mint az ő kedveséét, Castielét. Akinek az orcáját megbabonázva bámulta.

Castiel egy kék pulcsiban, és egy igazán aranyos zöld nyuszis pólóban ült törökülésben. Ő is nagy munkálatokban volt, és akárhányszor ha Dean megakarta lesni hogy mit készít, azonnal elkapta, és azzal a címszóval hessegette el hogy: Meglepi lesz!

Néha azért elakadt a művében, és olyankor a dús, kövér fűre nézett ami el terült előttük. A zöld szín megnyugtató volt, és egyben inspiráló számára. Úgy érezte, mintha a mennyben ülnének valamelyik habos felhőn. Amikor ezek a gondolatok cikáztak a fejében elmosolyodott, remélve hogy a párja nem veszi észre, majd folytatta az alkotást.

Még eltelt pár perc, majd a Winchester férfi lecsapva a ceruzát (ezzel kissé megijesztve a szerelmét) kiáltott fel, akár egy kisgyermek az óvodában, mikor készen van a rábízott feladattal.

- Készen vagyok!

- Wow! Gyorsan végeztél – nézett rá Cas egy pillanatra, elismerően.

- Hát figyelj. A profik már csak ilyenek – küldött kacsintást felé, amit a másik elvigyorodva fogadott.

- Na mutasd, mit alkottál Picasso – nyúlt volna a rajzért, amikor a barátja finoman rá csapott a kezére.

- Nono! Ne legyél türelmetlen, mindjárt készen van - harapta be az ajkát.

- Ajj de ne már, hagy nézzem! – türelmetlenkedett tovább. Hiába. Olyan volt, akár egy ajándékára váró kisfiú.

Erre már párja nem szólt semmit, majd meghúzta az utolsó vonalat. Amint letette a ceruzát, egy ideig még nézte a művet, majd egy elégedett bólintással letette maga mellé, természetesen lefordítva.

- Te kezdesz – fordult felé, mire Dean értetlenül meredt rá.

- Miért pont én?

- Hát, mert te végeztél előbb –jelentette ki, majd egy puszit nyomott a borostás arcra.

- Jól van, na - mondta úgy, mint aki megsértődött, de persze ez nem történt meg.

Szégyenlősen ugyan, de Castiel felé emelte a lapot, úgy hogy az arca nem látszódott. Majd kedvese hangosan kezdte el olvasni a leírt sorokat.

Ahol a csillagok végződnek, ott kezdődsz te, a végtelen ragyogás.

Már önmagában a kedves szavak is elegek lettek volna, de ekkor látta meg a sorok mellett az arcképét, amely teljesen ugyanolyan volt, mint ő. Teljes mértékben.

Egy meglepődött ó-t formált az ajka, majd lassacskán átölelte a nyakát, és szépen lassan eldőltek a pléden.

Ahogyan Cas ölelte őt, hosszan tartó csókokkal borítva a nyakát, mely érzéstől kellemes borzongás járta át.

- Azt hittem nem fogod magad felismerni - mondta Dean, miközben a másik haját simogatta.

- Már miért ne ismertem volna fel, te butus? – kérdezte Castiel, miközben felült törökülésbe.

- Hát... nem tudom. A rajztudásom nem olyan eget rengető – küldött felé egy széles mosolyt, mire kedvese megjátszott közönnyel válaszolt.

- Aha. Azért vagy rajztanár – jelentette ki.

Dean-nek sosem volt annyi önbizalma, hogy beismerje a tehetségét. Mindig csak azt gondolta, hogy ő bizony nem több egy olyan embernél, aki csupán firkálgat egy papírlapra.

- Jó-jó igaz – ismerte be, majd végigsimított Cas arcán. Ahogyan megérezte a tenyerében a borosta szúrását, szinte azonnal beharapta az ajkát. Mindig is izgatónak találta szerelme borostáját, mert hiába húzta le reggel, ilyenkor, estefelé már kiserkent.

- Most te következel – ült fel Dean kíváncsiskodóan.

- Tudod, hogy nem vagyok egy mester – mosolygott rá szégyenlősen, mire a másik bíztatóan felelt.

- Ne mondj már ilyet! Na mutasd! – vette fel a papírt, mielőtt Cas odanyújthatta volna.

A lapon egy gyönyörű, füves park volt. Tele mindenféle fával, és jó pár madárral körülötte. A rajzról a békesség áradt , középen pedig egy gyönyörűen leírt szó díszelgett: Szeretlek.

Dean-nek már ennyi is elég volt. A mű maga tényleg nem takart több órás munkát, de az egyszerűségével bemutatta azt a szépséget, ami Castielben lakozik. Egy könnyű szó letudta írni, amit őszintén érez iránta.

A testét elárasztotta a szeretet, és a vágy melegének egyvelege. Ajkai kiszáradtak, amelyeket muszáj volt megnyalnia.

- Na. Tetszik? – kérdezte félősen a párja, mert barátja csöndje arra engedett számára következtetni, hogy nem tetszik neki.

De persze nem tetszésnek itt helye sem volt.

A következő percben szinte tigrisként ugrott rá Castielre. A kék szemű srác készségesen nyitotta szét a lábait, így Dean kényelmesen térdelhetett közöttük. Eleinte még lassú, érzelmes csókcsatákat vívtak, majd elkezdtek elvadulni az érzelmek. A Winchester fivér egymás után szívta a kisebb- nagyobb foltokat Cas nyakára, aki nem győzte halk nyögéseivel kifejezni hogy mennyire jól esik neki. Az angyal a kezével cirógatta a zöld szemű férfi hátát, akinek a légzése egyre gyorsabbá vált.

- Szeretkezni akarok vele – kínozta a gondolat.

- Dean! – szólalt meg hangjában kis kétségbeesett színezettel az alatta fekvő.

- Hmm? – hajolt el a nyakától, nedvesen elnyílt szájjal, csókoktól lihegve a szemébe nézett, bágytól fátoylos

- Nem... nem kéne itt – mondta elfordítva a fejét a zavartságtól, miközben enyhe pírban úszott az orcája.

- Ó - simította meg elpirult arcát. Nem jön ide senki, bogaram – tért vissza a vékony nyakhoz, abban a hitben, hogy eloszlatta szerelme kétségeit.

- De... mi van ha mégis? – aggódott tovább, amire Dean újra ráemelte a tekintetét.

Ekkor megcsillant a kékségben az aggodalom és a félelem ötvözete. Deant neghátrálásra kényszerítette, bármennyire szeretett volna mást.

Folytatta volna még kényeztetését, de fontosabbnak tartotta Cas érdekeit mint a sajátját. Feltápászkodott, és leült a pléd szélére.

Bűnösnek érezte magát, mert olyan volt, mintha olyasmibe rángatta volna őt, amit a másik nem akart. Pedig az égvilágon semmit nem akart ráerőltetni, mert az mindkettőjüknek egy rossz élmény lett volna.

Castiel sajnálkozóan nézett Deanre, mert nem arról volt szó hogy ő nem akarja, csak még sem akarta egy olyan helyen, ahova emberek ezrei járnak, még az idő ellenére is. A másik pedig az, hogy ez csakis kettőjükre tartozik. Senki másra.

Nem bírta tovább nézni, ahogyan a másik örlődik. Mert tudta hogy azt teszi. Túl jól ismerte őt.

- Most biztosan azt gondolja, hogy hibázott. Hogy valami olyat tett, amivel megbántott.

Pedig nem történt ilyen.

Lassan odakúszott hozzá, és hátulról, átölelte őt.

- Ne haragudj rám – fúrta bele az arcát a másik hátába.

- Miért haragudnék rád? Te ne haragudj rám.

- Ugyan miért? – kérdezte.

- Mert olyat tettem, amit te nem akarsz – mondta bűnbánóan.

Cas már nem bírta ezt a kisebb fajta feszültséget, ezért leült vele szembe.

- Ajj Dean, ne mondj már ilyet! – nézett komolyan a szemeibe, de az említettnek még mindig ott csillogott a szemében a „bűnössége".

- Nem arról van szó, hogy nem akarom hanem... egyszerűen – akadt meg a mondandójában. Nem tudta, hogy ne legyen durva, vagy utaljon finoman a történésre.

- Egyszerűen nem egy parkban kéne csinálnunk. Mert oké, este van meg minden, de akkor is. Bárki jöhet errefelé, egy rendőrségi feljelentés egyikünknek sem hiányzik, ugye? – kérdezte végül mosolyogva.

- Nem – mosolygott vissza végre valahára a Winchester testvér.

- Na látod. De! – fogta a két tenyerébe a férfi arcát.

- Otthon mindent befejezünk. Ígérem – nézett bele a smaragd zöld szempárba, ami reménykedve pillantott vissza rá.

Azzal Castiel hosszan megcsókolta őt. Dean jólesően fogadta ezt a gesztust, mire ő átölelte párja karcsú derekát, mire mind a ketten szélesen elmosolyodtak.

Még egy negyed órát tölthettek el itt csókolva, cirogatva a másikat, majd szépen, komótosan összepakoltak, és bepattantak a kocsiba. Amint hazaértek, folytatták amit elkezdtek. És végül teljesült az is, amit Castiel megígért.

Mert az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó.

VÉGE