Dean imádott festeni. Szerette, ahogyan az ecsete megmártózott a festékes tégelyben, na meg persze hogy akár egy röpke mozdulattal jelentéssel bíró nyomot tudott hagyni a hófehér vásznon. Órákat töltött el a festős termében, amelynek falain a befejezett munkái lógtak. Körülötte festékek, újságpapírok, ecsetek hevertek amelynek sorát egy magnó zárta, melyből a Led Zeppelin számai szóltak végtelenül. De a nagy rendetlenség közepén ott állt ő, miközben a vásznon rá váró alakzat azt akarta hogy befesse.
Egy gyönyörű vékony nyak volt, egy különleges állal amely senki másnak nem volt a világon. És az ajak. Az az ajak amely rabul ejtette Dean-t, és nem akarta elengedni.

Castiel. Piros.

Azzal bemártotta az ecsetet a vörös festékébe, majd kitöltötte a férfi ajkait. Boldogan mosolygott a kép előtt. Elégedett volt.

- Bárcsak megcsókolhatnám! – gondolta magában.

Évek óta múzsájának tartotta a tőle nem messze élő Castiel Novak-et, aki az apjával és a bátyjával tengette napjait. Valahogy mindennap látta amikor elmegy a közértbe, vagy éppen egy kellemes délutáni sétára indul. Persze adódtak olyan alkalmak amikor szóba is elegyedtek és jót beszélgettek mindenféle filmekről, zenékről meg politikai nézetekről. Például egyikőjük sem értette miért nem lehet megházasodni meleg párként. Ilyenkor mind a ketten hevesen tiltakoztak, mert természetesen egyikőjük sem vonzódott a saját neméhez. Vagy talán mégis?

Akárhányszor eszébe jutott az angyali kék szemű, sötét hajú srác az idősebb Winchester úgy érezte, hogy a szíve kiesik a helyéről a heves dobogástól. Szája kiszáradt, ahogyan lelki szemei előtt látta a srácot, miközben az ő viccén nevet. És ott volt vonzalmának főtárgya... a fiú ajka. Amely általában babarózsaszínben játszott, de volt amikor egész vörös volt egy pirosas italtól.

Egyszer elvitte őt az őszi fesztiválra, amit a városban rendeztek meg. Volt ott mindenféle nyalánkság, a gyerekeknek játékok, na meg persze a legfontosabb: bor. Kiszemeltek maguknak egy szimpatikus standot, ahol egy aranyos öregember kínálta a borait azzal a címszóval illetve, hogy ez Kansas legjobb bora. Nem voltak restek, már nyúltak is az üvegpohárért, bár eleinte Castiel egy kissé óckodott a gondolattól hogy ő borozzon, vagy egyáltalán alkohol kerüljön a szervezetébe. Ám Dean ekkor finoman megfogta a vállát, és gyengéden megszorította.

- Nem lesz semmi bajod tőle, nyugi. Csak egy pohár - küldött bíztató mosolyt felé, mire a másik arcán is egy aranyos vigyor terült el, egy gyenge pírral karöltve.

A bácsi nem tökölt egy percet sem, máris a háromnegyedéig töltötte a poharakat majd visszaülve az összecsukhatós székébe várta a fiatalok reakcióját. Ők pedig egymás szemébe nézve koccintottak, majd nyelni kezdték a levet. Dean egyből lehúzta a pohár tartalmát, ám Cas csak a negyedét itta le belőle, és összehúzta a szemöldökét az eleinte megjelenő kissé fanyar ízre. De persze ez nem tartott sokáig. A Winchester fiú mosolyogva nézte őt, miközben tudta hogy azért vágott ilyen képet a barátja, mert nem éppen tartozott mindennapi szokásai közé az hogy alkohollal találkozzon.

- Na, ízlik? - kérdezte Dean, miközben lehajtotta azt a pár cseppet ami még maradt.

- Be kell valljam... nem is olyan rossz. Bár másra számítottam, de határozottan nem rossz.

- Na, akkor örülök neki - mosolyodott el győztesen.

Ekkor egy pillanatra szótlanul meredtek egymásra, de a következőben már Cas a nyakát ölelte, amelyet a barna hajú meglepődve konstatált.

- Köszönöm, Dean - súgta bele a nyakába

- Mit? Hogy elvettem a bor szüzességedet?- kérdezte nevetve.

- Igen - mondta félve. Meg azt hogy elhoztál. Ha nem hívsz el, otthon poshadtam volna meg a Beatles lemezeimmel.

- Igazán nincs mit Cas. Igazán nincs mit - ölelt vissza hosszan. Ekkor átjárta őt egy furcsa melegség, és a vágy keveréke. Nem értette saját magát. Nem értette, hogy miért pont ez a fiú az aki ilyen érzelmeket vált ki belőle. Erre csak akkor jött rá, mikor Cas elengedte őt és hosszan néztek egymás szemébe.

Castiel elmerülve a zöld íriszekben fedezte fel azt a bátorságot, azt a szenvedélyt, amelyet azelőtt még sosem tapasztalt. Fura volt, de tetszett neki. Dean számára Cas egy törékeny, érzelmes srác volt ebben a pillanatban. Ahogyan belenézett az angyali szempárba, mintha egy másik világ foglyává vált volna. Tekintete egy pillanatra lejjebb tévedt ahol barátja ajka csillogott vörösesen az imént elfogyasztott bortól. Szinte már hívogatta őt. Mintha azt súgta volna neki:

Csókolj meg.

Szemei újra a másik szempárjába fúródtak, és teljesen önkéntlenül megnyalta saját ajkát, majd beharapta azt. Erre a röpke mozdulat sorra a másik még jobban elpirult, majd lesütötte a szemét egy zavarban lévő mosollyal együtt.

Dean csak ekkor ébredt fel a kábulatból, és hirtelen azt sem tudta hogy mit szóljon. Vagy inkább mit ne.

Mi volt ez?

_____

Az emléktől egy kellemes borzongás járta be a tarkóját, és egy hirtelen de annál meggondolatlanabb ötlet furakodott a gondolatai közé.

Át kell hívnom őt. Látni akarom.

Lelkesen kapta ki a mobilját a farzsebéből, de egy pillanatra megakadt a mozdulatában. Az addig rendben van hogy átinvitálja a „barátját", de mi legyen az ok? Nézik a dögunalmas meccset pár sör társaságában? Vagy éppen elmennek kutyát sétáltatni, úgy hogy Dean-nek nincs is kutyája?

Nem. Ők nem kedvelték az effajta szórakozási módokat.

Aztán egy kis gondolkozás után eszébe jutott, a megfelelő ok.

Már régóta meg akartam neki mutatni a festményeimet, és ő is lelkesedne érte. Ez az ! - örvendezett magában.

Kikereste a nevet a jegyzékében, és már hívta is. A hívott fél három csöngés után felvette.

- Szia Cas! - köszönt bele a telefonba.

- Szia Dean - szólalt meg a másik.

- Őrület - gondolta a fivér. Már egyetlen szavával is elérte nála, hogy hevesebben verjen a szíve.

- Mi újság? - kérdezte megszakítva a gondolatfutását Castiel, miközben a háttérben az ominózus Beatles bakelit hallatszódott.

- Hát igazából semmi sok, csak megakartalak kérdezni egy dologról - válaszolt

- Na, tedd fel - mondta a másik várakozóan.

- ...Emlékszel amikor megkérdezted hogy megnézheted-e amiket alkottam? - érdeklődött Dean reménykedve.

- Igen! – felelte Cas. A hangjában egy másodperc alatt felfedezhető volt az izgatottság.

- Nos, arra gondoltam hogyha ráérsz... átjöhetnél. És megmutatnám őket.

Csend állt be a vonalban. A zöld szemű pasas már azt hitte valami olyat mondott amit nem kellett volna, és ha nem szólal meg a másik fél kettő másodpercen belül, akkor biztosan elássa magát.

- Igenigenigen! - hallatszódott Castiel hangja. Abszolút bezsongott tőle, amelyet a hangjából lehetett kihallani. Emiatt Dean-nek el kellett emelnie a fülétől a készüléket, nehogy maradandó halláskárosodás érje.

- Öt perc, és ott vagyok - mondta, miközben hallható volt ahogyan leszaladt a lépcsőn.

- Jaj Cas, ne siess! Amúgy sem érsz ide öt perc alatt, amikor negyedórára vagyok tőled – válaszolt hitetlenkedve.

- Nem hiszed el hogy odatudok érni?

- Próbáld meg, Castiel Novak - mondta biztatóan.

- Öt perc, és ott vagyok Dean Winchester. Vedd majd fel a kapu telefont - azzal bontotta a hívást.

- Aztamindenit. – gondolta Dean. Épp most hívta át azt a srácot aki már évek óta bejön neki, és a legfontosabb, hogy inspirációként tekint rá, ami számára nagy szó.

Még egy röpke pillantást vetett a lefestett ajakra, és kiment a szobából. Még ő maga sem tudta teljesen, hogy mit akar.

A nappaliba érve kicsit elrendezgette a párnákat, meg összehajtotta a pokrócot, na és persze kidobta, a napok óta asztalon heverő pizzás dobozokat.

Egyszer csak megszólalt a csengő.

Nem lehet hogy máris itt van! Képtelenség!

Rá nézett az órára, majd megállapította hogy 14 óra 10 perc van. 14 órakor hívta fel őt, öt percig beszéltek, és most tíz van. Valóban ide ért öt perc alatt. Bámulatos ez a fiú.

Odasietett a kapu telefonhoz majd felvette.

- Te aztán nem vagy semmi! - szólt bele nevetve.

- Huh... ne tudd meg! - mondta lihegve.

- Futottál, te ész? - kérdezte Dean, remélve hogy a másik nem sértődik meg rajta.

- Hát... aham. De jót tett a tüdőmnek. Beengedsz? - kérdezte a végén úgy, mint egy befogadásra váró kiscica.

- Be – felelte a zöld szemű, majd letette mielőtt bármi olyat mondhatott volna, amivel akár bajba sodorhatta magát.

Alig hogy letette, már halotta is a lépcsőkön barátja lépteit, aki pár másodperc múlva, már az ajtaja előtt állt. Már kopogott is volna, de Dean kinyitotta előtte az ajtót, és szembetalálta magát a leggatyaszaggatóbb látvánnyal amit valaha látott. Sötét csapzott haj, kissé leizzadt homlok, tengerkék szemek, babarózsaszín duzzadt ajkak. Ez már talán magában elég is lett volna, ha nem pásztázza végig a ruházatát. Egy egyszerű fehér póló kissé betűrve, egy szűkebb farmerbe. Amint leért a nadrág közepéhez, muszáj volt beharapnia az ajkait a látványra, miszerint nagyon is tetszett neki az amit látott. Megköszörülte a torkát hogy kikerüljön a kínos szituációból,majd behívta Castielt.

- Üdvözöllek szerény hajlékomban! - fogadta vendégszeretően.

- Szia, Dean! - vetette magát a nyakába hirtelen.

Mennyire vártam már hogy itt lehessek! - gondolta Cas.

- Szia - ölelt vissza meglepetten.

Ölelésük nem tartott sokáig, amit Dean eléggé furcsának gondolt.

- Figyu... kaphatok egy pohár vizet? Kiszáradtam - nézett rá nagy szemekkel.

- Hogyne, persze. Akár kettőt is- mosolygott rá. Amint átlépte a küszöböt, lassan becsukta mögötte az ajtót.

Innentől már nincs visszaút.

Castielnek tetszett a kis garzon lakás. Nem volt nagy, sem túl pici, pont annyi, amelyben kényelmesen elfért az ember. Szeme előtt volt a kis konyha, a nappali, és a mesés ablakok amik a városra néztek. Talán mélyen, mindig is tetszettek neki az ilyenfajta kis lakhelyek. Olyanok voltak, akár egy kuckó, ahova azt viszel be, akit akarsz és még az a személy is, pillanatok alatt, otthon tudja érezni magát.

- Mi újság nálatok? - kérdezte a házigazda, miközben megtöltötte a hosszúkás poharat ásványvízzel.

- Jaj igazándiból semmi. Apu Floridában van valami üzleti út miatt, Gabriel moziba vitt valami csajt, én meg verset írtam, amikor hívtál - tért vissza az ámulatból. Úgy látszott, elvarázsolta a hely egy kissé.

- Szoktál verset írni? - ment oda hozzá Dean, majd oda adta a poharat.

Még verset is ír! Lenyűgöző!

- Aha. Ha elkap az ihlet a muskátliktól, vagy egy aranyos kiscicától akkor igen. Van egy jó pár költeményem - kortyolt bele a hideg nedűbe. Jól esett a kiszáradt torkának.

- Szívesen elolvasnék egyet-kettőt.

- Akkor legközelebb te jössz át, és majd megmutatom őket - kacsintott rá komiszan.

- Hogy én... hozzá? Ez egy meghívás akar lenni? - Dean egyik ámulatból a másikba esett. Ott tartott már hogy szépen lassan kiveszi a poharat a kezéből, leteperi őt a kanapéra, és „megeszi" ott az összes szépségével együtt.

- Rendben - simította meg a vállát hosszan. Érdekes módon Cas nem húzódott el. Inkább mintha, húzta volna az érintést hogy minél tovább tartson.

Amint lehajtotta az utolsó csepp vizet is, letette a poharat a legközelebb eső asztalra , majd Dean felé fordult.

- Na hagy lássam azt a „galériát"! - nézett rá felemelt állal.

- Oh ugyan! Messze áll az a galériától. Inkább nevezném alkotóműhelynek - pirult el. Régi álma, hogy egyszer legyen egy saját galériája ahova végtelen mennyiségben pakolhatja be a műveit, vagy legalább néhány képe helyet kapjon, egy nagyobb kiállításon.

- Gyere utánam- biccentett a fejével annak irányába.

Azzal megindultak a terem felé. Szembetalálkoztak egy kisebb lépcsővel ami egyenesen oda vezettet. Castielnek eleinte érdekes volt ebben a kis lakásban, hogy van hely egy lépcsőnek, nem hogy egy műhelynek. De aztán minden kételye elszállt, amikor Dean kinyitotta előtte a nyírfa ajtót, és elé tárult a legmesésebb dolog amit valaha látott.

A hófehér falakon színesebbnél színesebb munkák lógtak, amely között némelyik fekete fehér volt de még így is szemkápráztató.

Átlépve a küszöböt felnézett a plafonra, amelyet muszáj volt megjegyeznie: Nagyon magas volt. Olyan érzése támadt, mintha ténylegesen egy kiállításon lenne.

- Dean ezek... gyönyörűek! - szólalt meg az ámulatból visszatérve.

- Köszönöm. Bár ugyan van mit csiszolni, de örülök hogy tetszenek.

Castiel erre gyermekien elmosolyodott, majd elkezdett lassan sétálni a fal mellett, hogy közelebbről is megvizsgálja a festményeket.

Valamelyik képről úgy sugárzott a béke, mintha éppen egy galamb szállt volna el Dean fölött mikor ezt festette. De volt ám olyan kép is, amely sötét színeivel igazi haragot, vagy éppen szenvedélyt mutatott. És ott voltak az emberi festmények. Egy – kettőn, meztelen női testek voltak hátulról. Tökéletes alakjuk volt, maga a kép dőzsölt volt a testi gyönyörökben. Ám ekkor tovább vezette pillantását, és meglátta a többi képet is. Temérdek mennyiségű volt, de mind csak férfiakról. Szintén ruha nélkül. A férfias lábak, az erek, a szemek, tökéletesen bemutatták a férfiasságot. De nem azt a formáját amelyben bátrak, és rettenthetetlenek, hanem amikor érzékenyek, és nehezen fogadják be a világ gondjait.

Ahogyan egyre tovább vizslatta őket, szépen lassan rá kellett ébrednie az igazságra. Mert ugyan hiába volt minden kép hiba nélküli, és eleinte ismeretlen, végül mind felfedte magát. Hiszen minden képen ő volt. Ő volt az, aki Dean képein szerepelt. Talán... ő volt az aki megihlette őt? Netán még titokban meg is leste őt?

Gondolatok milliói cikáztak a fejében, és a meglepődöttségtől nem jött ki hang a torkán. Kissé elnyílt szájjal megfordult, és ekkor szembe találta magát a karba font kezű sráccal. De annak az arca most nem volt sem mosolygós, sem pedig macsós. Sőt inkább komor, akár egy kemény férfié. Túlságosan ijesztően hatott. Nem tudta mi fog vele történni.

És ekkor meglátta középen a még be nem fejezett művet.

Ismét egy férfi volt a vásznon, felismerte a vonalakból. Megint ő. De nem is az egész arca, hanem csupán a nyaka, az álla, és... az ajka. Az pedig égető vörösen rikított a papíron.

Beharapta a száját arra gondolatra, hogy Dean az ő szájáról fest, de mégis... megijedt tőle. Miért fest ő az ő szájáról? Hiszen nincsen semmi vonzó benne. Vagy talán mégis? Finoman az ajkához ért. Szinte érezte, az ecset lágy surranását rajta.

Nem volt tisztában az érzéseivel. Ugyan számára sosem számított közömbösnek a fiú , mégis nem hitte hogy ennyire tetszik neki.

- Cas - szólalt meg végül a művész hosszú csend után.

- I-igen? - kérdezte kissé félve. Most mit fog vele tenni? Arra kéri hogy üljön modellt neki pucéran, miközben mindenféle elvont dolgokról beszélgetnek? Számára mondjuk nem lett volna ellenére a dolog, ami a beszélgetést illeti.

- Ülj le oda kérlek - szólt lágy hangon. Hihetetlen. Pedig azt hitte, hogy most keményebb dolgok követik majd egymást.

- De... lehet, nekem lassan mennem kéne - füllentett elég rosszul amit Dean is észrevett.

- Cas kérlek. Nem tart semeddig sem. Csak kérlek.. ülj le.

Furcsálta őt. Volt valami feszültség a hangjában, de valami nyugodtság is valahol. Az egész szituáció furcsán alakult.

Úgy döntött megteszi. Nem akart ellent mondani. Nem azért mert félt tőle. Hanem maga is maradni akart még.

Odasétált a kép elé kihelyezett fa bár székhez, majd felugorva rá kényelmesen elhelyezkedett rajta.

Dean arcára elégedett mosoly ült ki. Végre!

Sejtelmesen közeledett felé. Mint egy vad aki leakarta vadászni áldozatát, de közben társult mellé egy olyan szelídség, amelyet egyszerűen nem tudott megmagyarázni. Nem tudta, hogy hogyan párosulhat egyszerre a kettő, de ez most megtörtént. Amint elé ért, kissé fölényesen nézett le rá.

Nem tudta mit tegyen. Megszólaljon, vagy ne szólaljon? Esetleg inkább fürkéssze a smaragdzöld szempárt, ezek helyett? Az utóbbit választotta.

Dean ereiben sebesen lüktetett a vér. Legszívesebben letámadta volna az előtte ülő angyalt, de nem akarta, hogy még jobban megijedjen tőle. Már így is eléggé beparáztatta.

A követező pillanatban olyat tett, amire Castiel nem számított. Hátrébb lépett, és kivett a legfelső fiókból egy kis fekete tokot, valószínűleg egy rúzst. Kémlelte egy kicsit, majd ahogyan beharapta az ajkát, lerántotta a kupakot, ahonnan kivillant az égetően piros rúzs. Pont úgy mint a képen.

Castiel meglepetten, és ijedten meredt egyszer a rúzsra, majd Deanre. És ezt még jó párszor.

Gondolta hogy nem szíveket, meg mindenféle idétlen dolgot fog az arcára rajzolni, és nem is a képet fejezi be vele. Az bizony most az ő ajkán fog kikötni. Akarta is egyszerre, meg nem is. Egyszerűen nem tudta mi lett vele. Talán nem csak ásványvíz volt abban a pohárban. Vagy szimplán elvarázsolta őt a környék helyes csávója.

- Dean! - szólt kétségbeesetten, amitől a szólított megborzongott. Ám most nem akarta hogy beszéljen.

- Csss. Maradj csöndben - szólt majd közelíteni kezdett a fiú felé.

Ahogyan Dean érzékien megsimította a nyakát, azzal megszűnt a világ. Még sohasem érzett ennél jobbat, és csak többet akart belőle.

De ekkor következett be egy olyan dolog, amire életében nem gondolt volna.

A vörös rúzs lágyan megérintette az ajkait, majd Dean lassan egy csíkot húzott rá. Ámulatba esett a gyönyörű látványtól, és még többet akart. Nem tétovázott tovább.

A következő percekben barátja szája mesterien pompázott a színben, de nem csak az ajkai, hanem az egész arca szinte rákvörös volt. Zavarában egy pillanatra csíkká változtatta a száját, szemeivel nem mert a másikéba nézni.

Szégyent érzett.

Szégyent, hiszen hogy lehetne az ő száján rúzs, hisz az a lányoknak való. De mégis... sokadjára mondott ellen magának... amiért Dean kente fel, mégis más volt. Úgy érezte mintha ez egy kitüntetés lenne számára.

Dean, szinte eufórikus állapotba került a látványától. Az egész teste égett, a keményedő péniszéről nem is beszélve. Azt hitte átszakítja a nadrágját, annyira felizgatta őt az előtte ülő Castiel.

Már csak egyetlen dolog maradt hátra számára.

Újra Cas nyakához ért, mert észrevette, hogy az előzőekben is tetszett a másiknak az, ha ezt csinálta. Erre ő végre belenézett a festő szemébe. Ebben a pillanatban mindketten meglátták egymás szemében azt a vágyat, azt a fellángolást amit eddig máséban nem. Dean elérkezettnek látta a pillanatot.

- Megcsókolhatlak? - kérdezte kissé félve, majd beharapta az ajkát.

Castiel még mindig nem tudott megszólalni a zavarától, ezért egy apró bólintással jelezte beleegyezését.

Majd Dean közeledni kezdett a régóta kívánt ajkakhoz. Amint csupán pár milliméter választotta el őket, érzékien préselte össze ajkukat.

A kék szemű fiú szája édes volt akár a méz, és olyan puha akár egy nagy vattacukor. Az érzés hihetetlen katarzist indított el a lelkében.

Cas eleinte még félve, de később egyre felszabadultan csókolt vissza. Ekkor tudatosultak benne a kimondatlan érzelmei.

Halálosan beleszeretett Dean Winchesterbe. Az hogy ő is fiú, az neki egy pillanatra sem jelent akadályt. Hiszen azt szeret akit akar, nem a neme fogja őt meggátolni ebben.

Pár perc érzelmes lassú csókolózás után, elváltak egymástól, de épp csak annyira hogy levegőt kapjanak. A mesterien szép szájon már csak töredéke volt a piros sminknek, de még így is magasztos látványt nyújtott.

A művész nem tudta mit mondjon. Hálálja meg hosszan, amiért teljesítette a kívánságát, vagy éppen nem nevezte őrültnek amikor meglátta a róla készült képeket?

Nem.

Elég volt egy egyszerű, de annál többet érő szó:

- Köszönöm - mondta hálásan, majd átölelte a vékony srácot.

A másik nem szólt semmit. Inkább visszaölelte a férfit, majd gyengéden beletúrt annak hajába.

Így történt ez egy szép, Kansas-i délutánon, amikor a városból nem szűrődtek fel a világ problémái, hanem mintha az is a béke szigetévé változott volna.

Körülöttük akár egy burok úgy mutatkozott meg a szeretet, az elfogadás, és a boldogság szimfóniája.

És ekkor kezdődött el életük nagy kalandja.

                                                                                  VÉGE