Az autók hangos zajának délutánra vége lett. Szombati nap volt, kivételesen ma mindenki otthon tartózkodott, mert senki nem járkált az utcákon, pár idős asszonyon kívül.

Éppen ezt a csendet élvezte Castiel, aki éppen a medencében csücsült kedvenc narancssárga alsónadrágjában, miközben a kis fekete rádióból halkan szólt: a Milky Chance Stolen Dance-je.

A víz akár egy finom selyem, úgy simogatta a felsőtestét, de nem is ezt élvezte a legjobban. Hanem azt, hogy szemben ült a naplementével. Nyáron szinte mindennap beült a medencéjükbe, vagy csak egy szimpla székre, hogy láthassa, ahogyan a gyönyörűbbnél gyönyörűbb színek keverednek egymással. A vörös, a halvány rózsaszín, és nem utolsó sorban a narancs, ami a kedvenc színei közé tartozott.

A kellemes sugaraktól, és persze a dallamos muzsikától, egy csöppet elálmosodott, majd lassacskán lehunyta a szemeit. Úgy érezte, mindjárt elnyomja őt az álom, annyira jó volt egy kicsit megpihenni, és megfeledkezni a mindennapok gondjairól.

Talán pár perc telhetett el, amikor ismerős dolog ért az ajkához. Először fogalma sem volt, hogy mi az, nem mellesleg meg is ijedt tőle, de persze semmi oka nem lehetett az ijedtségre. Amint felnyitotta hatalmas kék szemeit, rögtön meglátta a válla fölött a párját, Dean Winchestert.

- Basszus Dean! De megijesztettél! – ripakodott rá egy kicsit, mire az említett nevetve válaszolt.

- Jól van már, bocsi. Nem hittem hogy ennyire megijedsz - simogatta meg Cas hófehér vállát.

- Semmi baj, csak hirtelen volt az egész – dobott felé egy mosolyt.

Azzal a barna hajú férfi ránézett, majd az arcához hajolt.

- Tényleg bocsáss meg, hogy ezt tettem de... annyira ellenálhatatlan voltál, ahogyan rád sütött a napfény – majd hosszú puszit nyomott a borostás arcra.

Erre Castiel csak elpirulni tudott, majd egy zavarban lévő kuncogás hagyta el a száját. Hiába az évek, a házasság, még mindig olyan volt akár egy tinédzser fiú, aki először kap bókot az életében.

- Na és képzeld – törte meg a csendet a Winchester fivér, – amíg te áztattad magad, én addig csináltam egy kis üdítőt – vette fel maga mellől a poharat. Csinos darab volt, főleg úgy, hogy a szélén egy méretes narancs karika csücsült.

- Mi van benne? - kérdezte a másik, miközben maga elé vette az italt, és vizsgálgatni kezdte hátha valahogyan kitalálja az összetevőket.

- Csak egyszerű narancslé, vodkával meg egy csepp Martini-val. – Kóstold meg - küldött egy bíztató mosolyt felé.

- Rendben – válaszolt, majd a szájához emelte a pohár szélét.

Megdöntve az üveget, hamar a szájában érezte a narancs telt ízét, ami keveredett kicsit a vodkával, és a pár csepp martini, egy pici kesernyés utóízt adott. Amint kiürült a pohár, Dean kíváncsian nézett szerelmére. Remélte, hogy a reakciója, nem egy nagy fintor lesz.

- Ez nagyon finom volt Dean! Pont úgy volt el találva minden, ahogy kellett – jelentette ki meglepődve, majd finoman beletúrt a barna hajtincsekbe.

- Köszönöm, Cas. Örülök, hogy ízlett – mondta elégedetten a megdicsért. Bár hozzá kell tenni hogy könnyebb volt a dolga úgy, hogy három évig dolgozott egy kisváros, kedvenc szórakoztató helyének pultjában. Ő volt ott a mixer, aki finomabbnál finomabb italokat szolgált fel, a bulizó fiataloknak.

- Te figyelj Cas... - tért vissza az emlékből.

- Ha végeztél a pancsolással, gyere be és... készítek neked még koktélt - lehelt csókot a nyakára, majd felállt, és egy huncut kacsintással elindult a házba.

Jólesően fogadta a csókot, és ahogyan párja megindult befelé, akarva akaratlanul végigvezette tekintetét annak formás hátsóján, amit egy pink alsógatya takart.

A megbabonázó látványtól megnyalta az ajkait, majd abban a pillanatban felállt a medencéből.

- Én elkaplak még ma téged, Dean Winchester!

Hiszen hogy is tudott volna bárki ellenállni egy formás fenéknek, és egy finom koktélnak.

VÉGE