Sam szemszöge

A nap ragyogóan sütött a városban. Különös volt, hiszen az elmúlt hetekben hatalmas viharok dúltak a településen, de úgy látszott ma az égiek megkegyelmeztek nekik. Vagyis inkább Sam Winchester lányának, Mary-nek, aki ezen a napon töltötte be a hatodik életévét.

A kislány éppen a babáival játszott meseszép babarózsaszín szobájában, amikor az apukája és a lány barátnői az ajtaja elé értek. Megpróbáltak a leghalkabban várakozni, de olykor kiszaladt egy kis kacaj valamelyik kópéból. Ekkor Sam már rájuk akart szólni, de hát nem tehette, hiszen amikor ők voltak ennyi idősek, ők sem bírták magukat kontrollálni ilyen helyzetben.

- Na jól van lányok. A terv a következő – szólt halkan az apuka, leguggolva hozzájuk.

- Amint kinyílik az ajtó, ti azt kiabáljátok hogy: Boldog Szülinapot!!! Ennyi. Érthető? – nézett körbe a lányokon, akik mindannyian egy zacskónyi rózsaszín pillecukorra hasonlítottak. Imádnivalóak voltak, mindegy szálig.

- Igen! – mondta az egyik kicsit hangosabban, de erre egy másik befogta a száját.

Sam erre egy viszonylag halk kacajjal válaszolt, és megfogta az aranyozott kilincset. Nem várt túl sokat, hiszen az őt körülvevő aprónépség amúgy sem bírt volna várni tíz másodpercnél többet.

Majd hirtelen lenyomta a kilincset, és azzal a „sereg" beözönlött Mary szobájába.

- Boldog Szülinapooot! – kiabálták, majd mindenki ölelgetni kezdte az ünnepeltet.

Az apja boldogan figyelte a jelenetet. Örömmel töltötte el, ahogyan meglátta az orcáján a végtelen boldogságot, és az örömöt amit a kis barátnői okoztak neki. Ugyanis Mary Winchester azt hitte, hogy ma a családjával ünnepli meg a születésnapját, de Sam együttműködve Dean, és Cas „bácsival" megcsinálták neki a tökéletes napot.

A hátsó kertben már felállítva állt egy unikornisos ugráló vár, milliónyi vízibomba, egy kisebb fajta körhinta. Továbbá a rózsaszín terítővel lefedett hosszú asztalon sorakoztak a finomabbnál finomabb édességek, és sütemények. És természetesen nem maradhatott el az, amit a vadász lánya a legjobban szeretett: a limonádé stand.

A fiatalabb Winchester elérkezettnek látta az időt, hogy kivezesse Mary-t és a barátnőit a kertbe.

- Mary! Idejönnél, kincsem? – kérdezte az ajtó félfának támaszkodva.

A lány odanézett hatalmas barna szemeivel, majd kitörve a lányok köréből odasietett a papájához.

- Csukd be a szemeidet. – kérte meg.

- Miért? – kérdezte mosolyogva.

- Meglepi – kacsintott Sam.

Erre ő engedelmesen becsukta azokat, de úgy hogy még a csöpp kezeivel is eltakarta őket.

Azzal a férfi felemelte őt, majd óvatosan belerakta a nyakába a kis törékeny testét.

- Psszt! – törte meg a zsivajt a csapat között. Gyertek! – intett nekik a bal kezével.

Amint ezt kimondta akár egy kisebb falka, úgy indultak meg kifelé, utánuk pedig Sam Mary-vel a nyakában. Nem sietett. Hagyta hogy először a pöttömök érjenek oda, mert egy kicsit szeretett volna kettesben lenni a lányával.

- Hova megyünk, Apu? – kérdezte érdeklődve.

- Majd meglátod, kincsem – felelte.

- De, soká lesz még?

- Nyugi, hamarosan odaérünk. Addig is kapaszkodj a nyakamba – simogatta meg őt egy csöppet, miközben mosolyogva közeledett a kert felé, ahol már várták őket.

Amint odaértek Sam elégedetten elmosolyodott, hiszen mindaz amit látott fenséges volt, és magával ragadóan gyönyörű.

- Kinyithatod a szemed! – szólt neki hangosan.

Mary kinyitva a szempárját meglátta a vele majdnem szemben lévő unikornisos ugráló várat, amitől egy boldog sikoly hagyta el a kicsi száját.

Annyira ficánkolt, hogy Samnek muszáj volt levennie a nyakából, hogy le ne essen.

- Úristen egy unikorniiiis! – kezdett el szaladni a vár felé, majd a többi leányzó is követte a példáját.

- Vegyétek le majd a cipőiteket! – kiabált utánuk az aggódó apuka.

Még viszonylag időben szólt, így minden cukorfalat levette a kis csini topánkáját, és azzal együtt már be is szaladtak a csillámos varázslatba.

                                                                                      ___

Dean szemszöge

Miközben a csapat vadul ugrált az unikornis habos-babos lábai között, addig egy árnyékos sarokban a limonádés bódé mögött ült Dean és Castiel napszemüveggel a szemükön. Az előttük lévő kis stégen egy nagy kancsó jéghideg limonádé foglalt helyet, amelyben szabadon úszkáltak a citrom karikák egy kis cukorral édesítve azt. Az üveg mellett egymásba rakva foglaltak helyet a citromsárga poharak, természetesen nevekkel ellátva.

Dean elmélázva nézte a gyereksereget. Ahogyan együtt ugráltak, és másztak fel mindenhova. Ekkor támadt az a bizonyos érzése, az a hiányérzet amely már régóta kísértette.

Minden tökéletes körülöttük Castiel-el, de egy dolog még hiányzik a teljes boldogságához. Egy gyerek.

Ugyanezt érezte akkor, amikor Mary megszületett. Amint hazakerült a kórházból ő volt az első, aki babusgatni kezdte, játszott vele, és lelkesen etette órákon át, de nem csak azért mert ő volt a büszke apuka testvére.

Tapasztalni akarta milyen egy kisbabával lenni, a nap huszonnégy órájában. Amikor nem alszol, egy cseppet sem törődsz magaddal, és csak azért élsz, hogy neki mindent megadhass. Ezt akarta átérezni, és valamelyest még ha nem is teljes körűen de sikerült élményt, na meg persze tapasztalatot szereznie.

Már régóta halogatta, és elvetette magában azt a dolgot, hogy egyáltalán megkérdezze Castielt erről. Mert hiába, több mint tíz éve boldogan éltek immár házastársakként, sosem merte megkérdezni az angyalt, hogy mit szólna egy kicsihez, aki miatt már nem lennének csendesek, és nyugodtak a napjaik. Tudta, szerelme is szereti a gyerekeket, és mindig szívesen nézte őket ha éppen elhaladtak egy játszótér mellett, de nem gondolta hogy eszébe jut a gyerekvállalás.

Most pedig pont egy olyan alkalom adódott, hogy megkérdezze. A kicsik úgyis csak egy óra múlva jöhetnek, mert körülbelül akkor tombolják ki magukat és kapkodni fognak egy frissítő italért.

Rá nézett a férjére, újra és újra elkellett ámuldoznia rajta.

A férfi egy citrom sárga csíkos pólót viselt, egy halvány sárga nadrággal, amelyet egy sárgás papucs zárt. Csodálkozott hogy nem szálltak rá a méhecskék, ha bár Cas imádta őket, szóval az sem okozott volna problémát neki.

Levette a szemüveget, majd nagy nehezen megszólalt.

- Szerinted Mary mikor vesz észre minket? – kérdezte odafordulva felé.

- Hát... szerintem hogyha kifárad, és ide jön – mosolyodott el, amely által kivillantak a tökéletes fehér fogai.

- Istenem Dean, te oltári seggfej! Kérdezd meg a nyilvánvalót! Jól csinálod! Térj a tárgyra! - ostorozta magát, de csak magában.

- Ja, igaz is. Tele vannak energiával a pöttömök - mondta feléjük tekintve.

- Az biztos – helyeselte a párja.

Érezte, meg kell törnie a csendet. Meg kell kérdeznie tőle. Nem telhet el megint tíz év úgy, hogy nem nyög ki egy roppant egyszerű mondatot.

- Gyerünk Dean! Megtudod csinálni!

Azzal teljes felsőtestével felé fordult, és az ujjait tördelve, nagy nehezen szavakat préselt ki a száján.

- Öm figyu Cas... valamit kérdezni akarok tőled! - mondta lesütött szemmel, mintha valami hibát követett volna el, és azt szeretné bevallani.

Erre a másik levette a szemüveget, majd érdeklődve felé fordult, miközben kedvesen mosolygott.

- Ne mosolyogj már ennyire átkozottul szépen, így is alig tudok beszélni!- örlődött.

- Szóval... sokszor gondoltam már arra, ahogy láttam másokat milyen boldogok, és felszabadultak a gyerekük társaságában, hogy milyen összetartó erő van közöttük. És-és ahogyan láttam Samet Mary-vel az annyira... varázslatos volt, és nem tudtam semmihez sem hasonlítani azt a köteléket, ami kettőjük között van. Tehát... azt szeretném kérdezni - akadt meg a mondandójában, amint belenézett párja kék szemeibe, aki éppen érdeklődve kémlelte őt.

- Hogy esetleg... örökbe fogadunk egy gyereket? - könnyebült meg Dean amint a végére ért. Megkönnyebülése nem tartott sokáig, ugyanis hatalmába kerítette a kétség, hogy lehet Castiel nem örült ennek a kérésnek.

De az érzéseket szabdaló kétely nem igazolódott be.

Castiel boldogan állt fel, és ült bele az ölébe, miközben nem engedte el egy pillanatra sem.

- Igen Dean! Igen! - Már azt hittem soha sem kérdezed meg, azt hittem te nem akarod!

- Komolyan mondod, Cas? - kérdezte kissé eltolva magától, csak annyira, hogy a két kék csodálatba tudjon nézni.

A szólított, erre nem mondott semmit, csak hevesen bólogatott, azzal a vigyorral az arcán, amit senki nem tudott letörölni, az égadta világon.

- Úristen Cas! Köszönöm! Köszönöm! - kezdte el puszilgatni az arcát.

Amit most érzett, az az öröm, a felszabadultság, ami még sohasem járta át a testét. Úgy érezte... ő most a legboldogabb ember a világon! A legboldogabb férfi, akit egy csodálatos férjjel áldottak meg a fentiek. És akivel hamarosan, családot alapít.

- Ő is akarja! Ő is szeretne egy gyereket!

A felhőtlen örömtől, ami betöltötte az elméjét... örömkönnyek kezdtek el folyni mindkét szeméből miközben kedvese orcáját csókolta, ahol csak bírta.

Így történt egy szép, napsütéses délutánon ahol egy tündéri kislány születésnapján, megtörtént egy csoda.

Teljesült Dean Winchester kívánsága.

VÉGE