Fájt, amit YonAh mondott, pedig fel voltam rá készülve. Sőt, talán még durvábbat is vártam. A kellemetlen beszélgetést Shio zavarta meg, aki elénk állt, és nekicsapódva YonAh-nak átölelte őt. A lány nagy mosollyal az arcán fogadta barátnőjét. Nem volt maradásom, ezért eljöttem onnan. Elindultam az úton, ki tudja hova, miközben a kocsik folyamatosan elhaladtak mellettem. Ha tudnák, hogy itt vagyok, nem jönnének ilyen közel. De így még akkor se lenne bajom, ha átmenne rajtam.

Hirtelen bizseregni kezdett a hátam, megéreztem, hogy valami rossz közeledik, és hátra fordultam. A felém közeledő pengét a tenyerem közé csaptam, ezzel megállítva, hogy kettévágja a fejem. A férfi, aki a fegyver másik oldalán volt a levegőben lebegett, nyilván fentről támadt rám. Felismertem, hisz az utánozhatatlan aurája, a penge éle, és a kinézete jellegzetes. Ő itt Yoongi.

- Egy napig sem bírtad! Miért kellett visszarántanod őt? - vette fel emberi alakját, miközben megint suhintott a kaszájával. Ezúttal a villanyoszlopon kötöttem, ki. Nem támadtam, hiszen nem lenne értelme. Nem tudom se megölni, se megsebezni. - YonAh végre rendes életet élhetett volna! - kiáltotta felém.

- Sajnálom - tártam szét karom.

- Sajnálod? Komolyan csak ennyit tudsz mondani?

- Ha itt ölsz meg, azzal semmire se mész! Hagyd ezt abba - jelentettem ki, mikor felugrott elém, és ismét belém akarta vágni a pengét.

- Miért kellett ezt csinálnod? - kérdezte, mikor már a földön volt. Leugrottam elé, de tartottam a távolságot. nehogy megint kattanjon nála valami.

- Jól látom, hogy aggódsz? - eléggé furcsa őt így látnom. Megszoktam már azt a rideg és kifejezéstelen arcát, hogy viszont olyan, mint egy emberi lény.

- YonAh rendes lány, akit eddig kihasználtak. Kapott egy új esélyt, amibe nem lett volna szabad beleavatkoznod!

- Csakhogy meg fogok változni - feleltem, ami eléggé meglepte. - El fogom érni, hogy bízzon bennem. Vigyázok rá, mert attól még, hogy ő már nem látja a gonosz szellemeket, azok még itt vannak. És lehet, hogy ha ráakaszkodnak, őt jobban meg fogja viselni a dolog, mint a többi embert.

- Ez csak kifogás, hogy vele lehess - vágta vissza, én pedig bólintottam. Előfordulhat. Sőt, biztos, hogy az.

- Most mennem kell - pillantottam még egyszer vissza rá, majd eltűntem a szemei elől, és Taehyung házánál kötöttem ki. Neki is szólnom kell, biztos örülni fog, hogy láthatja ismét a barátját. Bekopogtam, de a férfi helyett egy nő nyitott ajtót.

- Üdvözlöm, Park Jimin vagyok - még sosem kellett bemutatkoznom egy embernek. Jól csináltam egyáltalán? A nő felvonta a szemöldökét, és értetlenül nézett le rám. - Taehyung egyik barátja. Itthon van? Lemerült a telefonom, és nem tudtam felhívni.

- Oh, miért nem ezzel kezdted? A szobájában van - derült fel az arca, és állt el az útból. Ezek szerint nem látja, hogy mi vagyok.

Taehyungék háza takaros volt. Kicsi, de otthonos. A konyha mellett volt egy szoba, a nappaliból nyílt a mosdó, és még egy nagyobb háló. Benyitottam az ajtón, akkor láttam meg, hogy Tae az ágyon fetrengve telefonozik. Szinte kipattant onnan, mikor meglátta, hogy én jövök be. Mikor rá néztem, és már épp mondani akartam, amiért jöttem, eszembe jutott valami. Mégis mennyire vagyok én veszélyben az emberi világban? Az előbb az ajtót használtam, bemutatkoztam, és megint csak az ajtón jöttem be. mikor egyetlen csettintéssel itt tudtam volna teremni a szoba közepén.

- Mit keresel itt? - szegezte felém a kérdést, én pedig felsóhajtottam.

- YonAh.. - nevét meghallva szemei kikerekedtek, még közelebb lépett. Kíváncsian várta, mit fogok mondani. - Eszébe jutottak a dolgok. Biztos örülne, ha valamikor meglátogatnád, és mesélnél neki. Eléggé össze van zavarodva.

- Hogy lehet, hogy eszébe jutottak? Azt mondtad, amíg.. - kezdett bele, de meg is akadt a mondatban. Mindent tudóan nézett rám, de rajta cseppet sem láttam szánalmat, vagy haragot, amiért ezt tettem. - Értem. Szóval te voltál.

- Igen. Nem akartam ott hagyni egyedül. A hamis barátai között - tettem hozzá, hisz ez is az igazság.

- El tudnál vinni? - nyújtotta ki felém a karját. Bólintva megragadtam a csuklóját, és lehunytam a szemem, nehogy véletlenül a démonvilágba vigyem magunkat. Ha vinnem kell valamit, mindig összezavarodok teleportálás közben.

Nem teketóriáztam, rögtön YonAh szobájában kötöttem ki. Tudtam, hogy valószínűleg Shio-val beszélget még mindig, és ha meglátja Tae-t, engem el is felejt, így nem lesz ideges. Amint rendesen földet értünk, a férfi kirobbant mellőlem, és bevetődött YonAh ágyába oldalról eltarolva a lányt.

- Tae! - kiáltozott YonAh. Taehyung nem akarta elengedni a lányt, felült, és mellé szegődve szorosan ölelgette. Bár szánalmasnak hangzik, de odaképzeltem magam a helyébe. Bárcsak az én érintésemet is így elviselné.

- Hiányoztál. Azt hittem mind meghalunk!

- Már jól vagyok - Shio nagy szemekkel nézett hol rám, hol Tae-ra, aki amint felült, észrevette a lebegő istenséget. - Oh, Tae, ő itt Shio, a barátom.

- Barátod? - kérdezett vissza. - Még sosem láttam.

- Mert nem engedtem, hogy láss - vágta rá a lány, kifejezéstelen arccal. Tae-nak nagyra tágultak a szemei, miközben felmérte Shio-t abban a falatka ruhában, amiben volt.

- Te nagyon szép vagy. Elveszlek feleségül! - amint ezt kijelentette, gyerekesen csillogó szemekkel, YonAh úgy fejbe csapta a párnával, hogy a férfi eldőlt.

- Ne mondj olyat, amit nem gondolsz komolyan - Shio még csak bólintani se tudott. Láttam rajta, hogy meglepte ez a férfi, hiszen tényleg nem mindennapi kijelentés volt.

- Hova tűnt? - nézett szét Tae, holott a lány még mindig ott lebegett előtte. - Miért ment el? Megbántottam? Sajnálom, csak kicsúszott a számon! Gyere vissza! - hadarta kétségbeesve, mire YonAh a vállára fogott.

- Nyugi már. Inkább mesélj. Hogy vagy? - beszélgetni kezdtek, Shio pedig sejtelmes fejjel mellém lebegett.

- Ez a pasas fura.

- Az nem kifejezés - sóhajtottam, miközben azt néztem, ahogy beszélgetnek. YonAh nyugodt volt, hallottam a szívverését. Tényleg megfeledkezett rólam. Van egyáltalán remény számomra?