Tae elment, én pedig amint befeküdtem az ágyba, elaludtam. Jimin mellé összegyűrtem a takarót, nehogy leguruljon este, az üvegcsét pedig a fiókba tettem. Nem fogom használni. Itt vagyok neki én, rám van szüksége. Shio bizonyára azért adta, hogy ne essen bántódásom, de ha már az az izé nincs Jiminben, akkor a férfi hamar fel fog ébredni, és abbahagyja. Különben is, ez csak egy kis harapás.

Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel. Mióta nem mentem be normálisan dolgozni? Anyámat is hanyagoltam, de mit tehettem volna, ha ezekben az időkben szó szerint a bajt követette a baj? Remélem most egy ideig nem lesz semmi. Nem kérem, hogy ne legyenek nehézségek az életemben, mert ez túl nagy kérés, de most egy ideig élhetnék csendesen. Akárcsak régen.

Jimin mocorogni kezdett mellettem, a szemeim pedig abban a pillanatba pattantak ki, ahogy megéreztem egy felnőtt tenyeret a hasamra simulni. Felültem, és a mellettem levő férfire tekintettem. Az agyam nem akarta elfogadni a tényt, hogy a tegnapi kisgyerek mára elnyerte felnőtt alakját, de nem is volt időm ezzel foglalkozni. Jimin ráncolni kezdte szemöldökét, ide-oda forgatva a fejét. Nem ébredt még fel, én pedig annak ellenére, hogy talán hagynom kellett volna, cselekedtem.

Egy apró vágást ejtettem a nyakam melletti részen, majd ujjammal letörölve a vért, ajkai közé nyomtam. Nyelve lágyan simította végig ujjbegyem, szemei tágra nyíltak, és olyan vörösen izzottak, mint régen. Felült, kezével a derekamba mart, és magához szorított, miközben fogát belemélyesztette a vágás mellé. Nagyokat kortyolgatott, aminek hangot is adott pár nyögés kíséretében. Ujjaimat tincseihez emeltem, és rendezgetni kezdtem, hogy kicsit feledtessem magammal a fájdalmat. Nincs magánál, ezáltal nem finomkodik, de érzem, hogy ébredezik, mivel fogai egyre kisebbek lesznek.

Utolsó simításként végignyalt a sebemen, amitől az begyógyult, majd fejét elernyesztve előre döntötte. Leültem a combjaira, és tenyerem közé vettem arcát, hogy felhúzzam. Tekintete ködös volt, mint nekem, mikor nem aludtam ki a nyolc órámat. Ám amint ujjammal végigsimítottam szeme alatt, felismert. Ajkai lágy mosolyra húzódtak, kezével már nem szorított annyira, sokkal inkább simogatta a hátam.

- YonAh.. - hangja simogatta dobhártyámat. Az a nyugodt, mély orgánum, amitől libabőrös leszek.. Ő az igazi. Az én Jiminem.

- Sajnálom, csak így tudtalak megmenteni. Mert nem akartalak elveszíteni - kértem elnézést. Az utolsó alkalommal, mikor tiszta fejjel tudtam beszélni nem hiszem, hogy felfogta, mennyire sajnálom, amit tettem. Akármi is volt az okom, megöltem őt.

Jimin megrázta a fejét, megragadta a tarkómat, és közelebb húzva magához ajkaimra mart. Csókja heves volt, akárcsak a kezei, amivel nyakamra simítva fejemet ékelte ki, nehogy elhúzzam. Eszembe se jutott. Ugyan olyan hévvel kaptam én is utána, ahogy ő utánam. Felültem, hogy egy magasságban legyünk, és most először, nem hagytam neki, hogy nyelvünk játékában ő kerekedjen felül rajtam. Hecceltem őt, kihívtam, és végül elnyertem a döntetlen címet. Se ő, sem én nem akartunk leengedni a védelmünkből, mégis élveztük az önfeledt játékot.

Tenyerével lesimított oldalamon keresztül a fenekemre, amibe enyhén belemarkolt, ezzel csípőmet az övéhez szorítva. Olyan közel akart tudni magához, amennyire csak lehetett. Mellkasunk összeért, éreztem a heves légzését, a szapora szívverését. Vagy az az enyém volt? Már nem tudok figyelni semmire, csak rá.

- El se tudod hinni, milyen jó érzés úgy megérinteni, hogy nincsenek ártó szándékaim feléd.

- El se hiszed, milyen jó, hogy érintesz - suttogtam magam elé, tudva, hogy hallani fogja. Nem hagyott sokáig beszélni, ismét birtokba vette a számat, ezúttal kicsit ráérősebben, és lágyabban.

-------------------------------

- Tényleg minden oké? - ültem fel, és fordultam a mellkasára. Úgy tűnt, mintha már aludt volna, kómás szemei mégis megtalálták az én tekintetem. Javarészt feküdtünk az ágyban, és beszélgettünk a mai nap, egészen addig, amíg anya haza nem ért. Akkor én lementem segíteni neki, és mire visszaértem, Jimin már totál álmosan fetrengett az ágyamban. Pedig tudtommal a démonoknak nincs szükségük alvásra.

- Mire gondolsz?

- Nem tudom - vontam vállat. - Az emlékeidre, a testedre. Míg kicsi voltál annyira.. Védtelennek tűntél. És ártatlannak - tettem hozzá sejtelmes fejjel, amit rögtön észrevett.

- Nem mindenem ment ám össze - jelentette ki kacér mosollyal. Mielőtt elhúzhattam volna onnan, kezemre fogott, mintha megérezte volna, hogy lépni fogok, így a mellkasán maradtam.

- Akkor betuszkollak a mosógépbe.

- Az csak neked lenne rossz - kacsintott felém, mielőtt lehunyhatta volna megint a szemét. - Nincs kedved kipróbálni, mielőtt ítélkezel felette?

- Most komolyan a farkadról beszélünk? - kiáltottam fel zavaromban.

- Kezdhetjük a nyelvemmel is. Tudtommal azt is élvezed.

- És én még aggódtam miattad. Látom semmi bajod nem lett - fordult el, és feküdtem a mellkasára, hogy ne lásson az arcomra.

- Tudod mennyire élvezem? - ujjával apró köröket kezdett el rajzolgatni a karomon, ami nagyon jól esett, ezért sóhajtottam egyet, és közelebb húzódtam, hogy elérjen. - Nincs a fejemben senki, csak én, és a perverz gondolataim, amiknek én szabok határt. Vissza tudom fogni magam, miközben a közeledben vagyok. El sem tudod hinni, milyen nehéz volt az az időszak, mikor nem tehettem ezt meg. Nem csak most, hanem az eddigi hónapokban is. Soha többé nem akarlak eltaszítani magamtól.

- Azt én se szeretném - feleltem őszintén. Itt az idő, hogy beavassam. Ez a téma pont odavág, ráadásul nem halogathatom túlzottan, mert akkor el fogom magam bizonytalanítani, és a végén leteszek a dologról. Márpedig, az nem történhet meg. - Éppen ezért, szeretnék kérni tőled valamit.

- Igen?

- Én sem akarok még egy ilyet, vagy bármi hasonlót - felültem, hogy a szemébe tudjak nézni, bár a szűrt fény, amit a szoba lámpája nyújtott eléggé zavart ebben a dologban. - Amíg ember vagyok, mind a ketten veszélyben vagyunk. Miattam.

- Hova akarsz kilyukadni? - kérdezte sejtelmesen. Tudtam, hogy előbb le fog neki esni, minthogy kimondanám. Csakhogy az én számból akarja hallani. Kételkedik, hogy jóra gondol-e, és ez teljes mértékben kiül az arcára.

- Nem akarok ember lenni. Most, hogy újra önmagad vagy, és rád találtam, veled akarok lenni. De az, hogy megöregszem, és meghalok.. - megráztam a fejem -, nem történhet meg. - Jimin sóhajtott egyet. Arcára fájdalom és aggódás ült ki. - Változtass át. Hadd legyek démon veled örökre.

- Nem - vágta rá azonnal, ellentmondást nem tűrő hangon. Csakhogy ez az én háborúm, amit most meg is fogok nyerni. Különben egész életünkben szenvedni fogunk, nekem pedig egy idő után elegem lesz, hogy minden rossz dolog okozója én vagyok. Az emberi mivoltom.

- Miért nem segítesz?

- Azért, mert azt nem lehet. Az.. Az nagyon fájdalmas!

- Már megszoktam - vontam vállat könnyedén. - És őszintén szólva kurvára elegem van belőle.

- Nem fogtad fel, YonAh. Az egész tested át fog alakulni. A körmeid leesnek, hogy új nőhessen a helyére. A fogaidat ki fogja tolni a szemfog, ami áttöri majd az ínyedet. A szemeid pedig-

- Az is kiesik? - kiáltottam fel, mire Jimin egy pillanatra összezavarodott, és megrázta a fejét.

- Dehogy. Nem veszel komolyan. A szemeid izzani fognak addig, amíg a tested el nem fogadja a démoni énedet.

- És az meddig tart?

- Mindenkinél változó. Nem sok átváltoztatott démon kószál a világunkban. Ritkák.

Nagyot sóhajtva elmásztam az ágyam végéig, és leültem, Jiminnek háttal. Nem erre a válaszra számítottam.

- Akkor keresned kell magad mellé valaki mást.

- Hogy érted? Miért kéne?

- Mert egy ember átlagosan nem él tovább száz évnél. Ők megöregszenek, és meghalnak Jimin, míg te fiatal maradsz. Nem akarom, hogy végignézd ahogy elfonnyadok.

- YonAh, ne csináld ezt. Nem kényszeríthetsz - éreztem, hogy meg akar érinteni, ezért inkább felálltam, és megfordultam, hogy távol legyek tőle.

- Nem kényszerítelek semmire. Ez az egyetlen megoldás, de te megtagadod, mert.. Nem is értem miért. Én fogom elszenvedni, neked nem kell csinálnod semmit, csak átváltoztatni.

- De én nézem végig bassza meg! - kiáltott rám. Felállt, és elindult felém, én viszont az előbbi kirohanásától annyira megijedtem, hogy távolodni kezdtem tőle. Észrevette a félelmem, ezért megállt. Ökölbe szorított kezével combjára csapott, és folyamatosan a fejét ingatta. - Van neked fogalmad arról, hogy milyen érzés ez nekem? Igen, te szenvedsz, de egész végig én bántottalak. Tőlem rettegtél, miattam éltél át olyan fájdalmakat, amiket nem lett volna szabad soha megtapasztalnod! Most pedig arra kérsz, hogy részesítselek a legnagyobb fájdalomban, amit egy ember át tud érezni. Tudod te, hogy működik egy átváltoztatás? Ki kell szívnom a lelkedet. Mintha megölnélek!

- Milyen érdekes - vágtam szavába. Nem voltam dühös, nem gúnyolódtam. Lassan és nyugodtan beszéltem. Megtörten. Nem értem Jimint, és nyilván ő sem engem. - Nekem sem volt könnyű, mégis megtettem érted.

Az ajtóhoz sétáltam, ám mielőtt utánam jöhetett volna, visszafordultam.

- Ma a másik szobába alszok. Egyedül - tettem hozzá.