Ross:

Megcsörrent a telefon, én pedig sóhajtva a fülemhez emeltem és felvettem. Itt az ideje, hogy jól lelombozzam Amyt. Nem akartam annál is többet csinálni, mint eddig. Meglepetésemre, nem ő szólt bele. Megjegyeztem magamnak, hogy néha meg kéne nézni, hogy ki hív, amiről korábban leszoktam, mivel mindig ugyanaz volt az. Ezúttal azonban Lis hangja szólalt meg a vonal másik végén. 

- Szia. Csak a pályázat dolog miatt hívlak. Ráérsz jövő szombaton? - kérdezte. Kicsit furcsa volt a hangja, mintha ideges lenne. Folyton ilyen volt, és lehet, hogy én vagyok idióta, de komolyan aggódni kezdtem, mert nem értettem az okát

- Persze. Ráérek - válaszoltam. Legjobb tudomásom szerint aznapra nem terveztem semmit. - De hol találkozunk?

Ez jó kérdés volt, mert regényt csak nem írhattunk kávézóban kettesben, szóval maradt az ő háza, meg az én házam. Na most, az enyém egy miniatűr, elég lepukkadt kis lakás volt, az övét meg még soha életemben nem láttam.

- Nálam? De nálad is lehet, ha gondolod - válaszolta. Beleegyeztem, hogy nála legyen a találka. Nem akartam, hogy lássa az "odúmat". Na jó, annyira nem volt béna, igazából a kis mérete ellenére egész menőn nézett ki, különben Amy le is szedte volna a fejem. Mikor kifizette a kauciót, segített kidekorálni és biztosra ment, hogy minden a jó ízlésemről árulkodjon, ami egy hatalmas blöff, mert az én jó ízlésem messze áll attól, ahogy a lakhelyem kinéz. A lakás inkább a főnököm által összeállított imidzsemet tükrözte, és utáltam, hogy a házam a munkahelyem, de hát ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni. Beletőrődtem.

Lis megadta a lakcímét, aztán lerakta a telefont. Megnéztem az Google térképen, éppenséggel meg is lestem a műholdas felvételen, és hirtelen el akartam süllyedni valahová a föld alá, mert legalább ötször akkora volt, mint az én lakásom. Lis egy nagy, fehérre festett házban élt, még annál is nagyobb kerttel. Dühösen rákattintottam a nagy piros x-re. Nem mintha többet dolgozott volna érte, mint én. Csessze meg az egész világ, ez igazságtalan.

Épp nekiláttam, hogy Amy számát bepötyögjem, mivel tudtam fejből és valamiért mindig jobban szerettem újra beírni, mint kikeresni. Meg akartam mondani neki, hogy nem vállalom a munkát. Lissel akartam regényt írni, és valamiért úgy éreztem, ha még több lányt a listámra tennék elemésztene a bűntudat. Már így is épp elég szemétnek éreztem magam, hogy a háta mögött másokkal alszok. De miért is? Felhúztam az egyik szemöldököm, eltöprengve magamon. Miért is zavar az engem, hogy Lis nem tud az ügyfeleimről? Nem mintha bűnt követnék el vagy valami. Persze amit csinálok nem száz százalékig legális, de itt nem erről volt szó.

Kicsörgött a telefon. Vedd fel! Vedd már fel! -szurkoltam neki, de mielőtt ez bekövetkezett volna, kénytelen voltam letenni, mert megjelent az ajtómban a háztulajdonos, egy öreg, nyolcvanas éveiben járó, folyton morcos nő, akinek az a tipikus puffasztott haja volt, az egész vörösre festve, benne egyetlen fehér csík és hozzá az aszaltszilva arc. Nagy, aszalódott, ráncos, lila, a letűnt idők gyászos emléke.

És a "néni" egyáltalán nem vidám ügyben járt el, ugyanis bejelentette, hogy lakbéremelés lesz, mármint már érvényben van. Csak így pikk-pakk.

- De néni, ez így...

- Érts meg fiam, valamiből nekem is élnem kell! - vágott bele a szavamba. Önző aszaltszilva.

- De az a valami miért pont az én lakbérem??? - értetlenkedtem, a pokolba kívánva a háztulajdonost, meg valamerre arrafelé Amyt is, aki azt mondta, hogy ez olcsó lakás. Lakbéremelésről nem volt szó. Ha már úgy üzletel, mint egy igazi boszorkány, megjósolhatta volna a dolgot.

- Az én házam, te ne beszélj! Csak perkáld a pénzt, vagy pakolj ki! - ordított rám, én pedig stílusosan annyit válaszoltam: - Még átgondolom - és az arcába csaptam az ajtót. Persze ezt csak pillanatnyi dühből tettem, mert eszem ágában sem volt elköltözni, de most agyalhattam rajta, hogy honnan szerzek pénzt.

És akkor megcsördült a telefonom. Ezúttal tényleg Amy volt az, aki hívott. Idegesen a fülemhez emeltem a készüléket. Mi legyen a lakbérrel? 

- Szia Ross. Láttam, hogy hívtál. Szóval? Akkor mit mondasz? Továbbra is kitartasz amellett, hogy visszautasítod az ajánlatomat? - kérdezte. Kinyitottam a számat és már épp kiszaladt volna az egyetértő, mindent véglegesítő "Igen, nem szeretnék több ügyfelet." De inkább szó nélkül becsuktam és nem mondtam semmit. Tényleg, ha nem fizetek lakbért, kitesznek az utcára, nem? Csak ez járt a fejemben. Ez esetben Amy nem segített volna ki többé. Minek, ha nem vagyok hajlandó dolgozni? Sose volt a barátom, talán csak úgy félig-meddig. Ami azt illeti nő sem volt. Semmi más, csak színtiszta üzletasszony.

- N..nem - mély levegőt vettem. - Úgy döntöttem, hogy vállalom.

Komolyan, volt más választásom? Pénzre volt szükségem. Mit meg nem adtam volna érte, ha arra költhetem, hogy a pokolba juttassam az aszaltszilva nénit....

- Csodás - Amy hangja megugrott vagy egy oktávval és sütött belőle a lelkesedés.  - Akkor majd beszélünk, hogy mikorra tudnád őket beütemezni.

- Rendben - hagytam rá mogorván. - Szépek? 

Jó, lehet, hogy ez viccesen hangzik, de ha az ember lefekszik egy tök ismeretlen nővel, nem kíváncsi rá, hogy szép is-e az illető? Amúgy ebben a tekintetben csupa bombázóval voltam körülvéve. Kár, hogy az agyuk még összerakva egy kupacba is befért volna egy csirke fejébe.

- Ó, nagyon - lelkendezett Amy. Viszlát elhatározás. Üdv újra, könnyű pénz.

Hirtelen legyőzhetetlen vágy támadt bennem egy pohár víz iránt. Talán az idegességtől, de úgy éreztem muszáj vizet innom. Persze pont ekkor kellett kiderülnie, hogy otthon kifogytak a ásványvízkészleteim, szóval a közeli Coop felé vettem az irányt, ahol az az őrült lány is dolgozott. Hogy is hívták, Terry? Kivertem a fejemből a gondolatot, most sokkal fontosabb dolgom is volt, mint hogy azon a lányon agyaljak. Még a végén megver.....képes lett volna rá.

És amilyen az én szerencsém, természetesen pont ő állt a kasszánál.

- Szia - köszöntem, kezemben az üveggel, és elhatároztam, hogy most semmiképp se hagyom a pulton, mint a múltkor.

Csendben végigmért, mintha valami antik vázát vagy ilyesmit vizslatna.

- Ross, te meg mit keresel itt?

Emlékezett a nevemre, hát, ez is valami. Úgy látszik az utolsó találkozásunk mély nyomokat hagyott benne, de nem úgy tűnt, hogy fel fogja hozni. Ez alkalommal, nem kígyózott mögöttem hosszú sor, mint először, magyarul nem állt ott senki, ami relatívan rövidebb, mint az egy szem öreg nénike.

- Vásárolok - válaszoltam. Amilyen a kérdés, olyan a válasz. Kérdezzen okosabbat, egy istenverte boltban voltunk, a kasszánál.

- Ó - mondta erre, a lehető legáltalánosabb hangnemben, minden csodálkozás nélkül. - Gondoltam, de miért pont ma?

- Vannak rá szabályok, hogy mikor mehetek boltba? - vontam fel kérdően az egyik szemöldököm.

Zavartnak tűnt, talán nem érezte magát egészen jól, vagy valami ilyesmi. Kinyújtotta a kezét, a szemembe nézett és várt. Teljesen összezavart, nem tudtam megérteni, hogy mit akar, de csak nem hagyta abba, továbbra is az enyémbe mélyedt a tekintete és nem húzta vissza a karját.

- Fizess! - szólalt meg végül végtelenül hosszú fél perc után. Azt hittem, hogy elsüllyedek a föld alá. Komolyan elfelejtettem fizetni? Hülyének néztem a kasszáslányt, mert elkérte a termék árát. Ez az Ross! Hajrá! Csak így tovább! Eléggé el voltam tájolva, az a nap nem egészen úgy működött, mint szerettem volna.

- Ja, jó, persze - bólintottam, azzal a kezébe nyomtam a kétszázast. Őszintén, ha nem fizetek se veszít sokat a bolt, mert csak random lekaptam a polcról a legegyszerűbb szénsavmentes ásványvizet. Dolgom végeztével megfordultam és elindultam kifelé.

- Ross! - kiáltott utánam a lány, Terry, és valahogy túlontúl vidámnak tűnt a hangja. Gyanakodva megfordultam és......ott állt a vizem a pulton. Igen, újra ottfelejtettem. Vörös fejjel visszamentem érte, és egy erőszakos mozdulattal bevágtam a hónom alá. Láttam Terryn, hogy magában nevet. Rajtam. Csodás, én lettem a nap bohóca.

- Köszi Vészkijárat - mondtam, de csak azért, hogy elrejtsem az idegességem amiatt ,hogy csúnyán leégtem.

A reakció nem maradt el, azonnal felpattant. - Ne hívj így, te barom! - ordibált rám.

- Akkor ne legyél ilyen! - szóltam vissza.

Keresztbe fonta a karjait maga előtt és nekidőlt a pultnak, amolyan úgyis igazam van, mit szenvedsz típusban. - Milyen?

Ez jó kérdés volt és nehezen megválaszolható, de én biztos voltam benne, hogy vele volt a probléma, nem velem. - Ilyen - erősítettem meg az állítást.

- Pontosan?

- Pontosan ilyen.

- Jó, de mire célzol?

- A viselkedésedre.

- Mi a baj vele?

- Olyan, amilyen.

- De az milyen?

- Most őszintén, ne engem kérdezgess, hanem szerezz egy tükröt - zártam le a vitát és kisétáltam a boltból, immár a vizemmel, aminek amúgy szinte azonnal megittam a felét. Még hallottam, ahogy Terry utánam szól, na jó, ordít, hogy: BAROOOOM!

Mikor visszacsavaroztam az üveg kupakját, észrevettem egy kis papírfecnit, amit a vízzel együtt a kezembe nyomott, nyilván véletlenül. Egy közeli kuka felé vettem az irányt, de feltűnt, hogy egy telefonszám. Valami más is volt firkálva a lapocskára. Azt írta:

Nem hagylak békén, míg bocsánatot nem kérsz a Vészkijáratozásért! Találkozzunk a LOL kávézóban szombaton, este ötkor. Ha nem jössz el, egész életedben kísérteni foglak.

Értetlenül bámultam a kis darab lapot. Elnézést, ha tévedek, de mi ez, a Harry Potter? Mert azt hiszem Terry éppen párbajra hívott.