Ross POV:

Bőven voltak a múltban rossz napjaim. Egy nap nagyon sokféleképp lehet elcseszett. Előfordul, hogy az ember éhes. Az is előfordul, hogy fáj valamije. Van, hogy tönkremegy a kávéfőző és a koffeinfüggő elmorzsol egy-két könnycseppet a szeme sarkában. 

Ezen kívül, van olyan rossz nap is, mikor az ember eldönti, hogy felelősséget vállal a tetteiért. Az én esetemben ez azt jelenti, szembe kell néznem a ténnyel, hogy körülbelül a fél életemet elsmároltam, két különböző lánnyal, miközben épp azt tettettem, hogy meleg vagyok. 

- Szintet léptem - mormoltam magam elé mérgesen. Aztán olyat tettem, mint még soha. Fölhívtam a főnökömet, mármint Amyt, és lemondtam az aznapi melót. - Igen, nagyon durván megfáztam. Igen, elmegyek a gyógyszertárba. Nem, köszi, de megoldom egyedül - hazudtam neki. Miután letettem a telefont, további harminc percet töltöttem azzal, hogy döglött tengericsillag pózban fetrengek az ágyon. - Így van Ross, már vagy egy hete történt, nem halogathatod tovább - próbáltam biztatni magam. - Most vagy soha. - És akármennyire kellemesebbnek tűnt a soha, nekiláttam, hogy újra átgondoljam a dolgokat. 

Mikor egy héttel korábban, hajnalban hazaértem, nem voltam valami józan gondolkodású. Amint beléptem a lakásba, ruhában az ágyamra vetettem magam, csak és kizárólag azért, hogy idegesen beleordíthassak párszor a párnámba. Elképesztően jól esett. 

Aztán valami makacs tagadási fázisba kerültem. Mármint? Ki tudja. Démonok nem léteznek. Addig én sem vettem teljesen komolyan. Beismerem, többször is úgy tűnt, mintha Sammael olvasna a gondolataimban, de hát, ezt mással is meg lehet magyarázni, mint a természetfölöttivel. Akkor, hajnalok hajnalán, feltápászkodtam az ágyamról és elkezdtem áttúrni a házat meg a ruháimat kamerák és poloskák után. 

Hiszen az is lehet, hogy csak felültettek és nincs is semmiféle démon. Valaki bekamerázta a házamat, meghackelte a gépet a kávézóban és úgy általában a bolondját járatja velem. Lehet, hogy valamelyik régi ügyfelem bérelte föl. Vagy, ami még valószínűbb, hogy John látta jónak megfigyelni engem. Bár ő nem lehetett annyira kreatív, hogy ilyen Sammael stílusú sms-eket írkáljon. Jonh kilőve. 

Ahogy épp túrtam át a házat, a mobilom vadul rezgett, de én figyelmen kívül hagytam. Akárki legyen is ez a démon, nem fog a hülyeségeivel megállítani. Kizárt, hogy lebeszéljen, mielőtt rájövök, hogy mi a fészkes fene folyik itt valójában. 

Ez a makacs, tagadós fázisom aztán három óra alatt elpárolgott. Semmit sem találtam, a rendet ellenben sikerült átlényegítenem borzasztó kuplerájjá. 

Miután kissé lenyugodtam , kinyitottam a szekrényt és átszámoltam a kápét a cipősdobozban. Ugyanannyi. Tehát ez legalább még nem csesződött el. A telefonomat továbbra sem voltam hajlandó megnézni, úgy döntöttem, az ráér még, főleg mivel tekintettel akartam lenni a lelki békémre, amely kezdett visszaállni. Végül, ahogy sóhajtva levetettem magam a kanapéra, és bekapcsoltam a telefonomon egy részt egy sorozatból, elnyomott az álom. 

Most kelletlenül újra átgondoltam, hogy mi is történt és, hogy mik a teendőim. 

1. Fel kell hívnom Terryt, akit az éjszaka közepén faképnél hagytam, úgy két perccel az után, hogy lesmároltam, és elmagyarázni neki, hogy köztünk semmi nem volt, semmi sincs és semmi nem is lesz. Egészen azért, mert más opció nem létezik. 

2. Fel kell hívnom List is, akit otthagytam a nemlétező homoszexualitásom bizonyítása közben, hogy a nőnemű húga után rohanjak egy félreértést tisztázni. Vagy lehet, hogy nem kéne felhívnom. Egyszerűbb lenne. Lis amúgy már keresett az eset óta, de nem járt sikerrel, mivel bunkó módon kinyomtam. Szép volt Ross, nagyszerű. Így oldják meg a konfliktusaikat a felnőtt emberek. 

Ez a két pont elég is volt hozzá, hogy hosszasan gyötrődjek rajtuk. Végül, úgy döntöttem, hogy előbb Terryvel beszélek. Túl zavarodott voltam hozzá, hogy List most lássam. Végülis, jobban belegondolva, jóformán szerelmet vallott. Ennyit arról, hogy a bbb-m. Boldog blog barát. Na persze....

Kicsit remeghetett a hangom, ahogy belepötyögtem Terry számát a telefonba. Na meg kicsit a kezem is reszketett. Nem nagyon, csak mint ahogy a csillár himbálózhatott a tokiói földrengésben. Szinte mindennap megesik. 

A telefon kicsörgött. Úgy harminc másodpercig vártam, erősen fontolgatva, hogy mégis inkább kinyomom. Míg végül egy női hang, egy elég dühös női hang, bele nem szólt a vonalba.

- Igen?

- Terry? Ross vagyok. Valamit szeretnék monda.. - kezdtem, míg Vészkijárat pofátlan módon bele nem vágott a szavamba.

- Tudom, hogy ki vagy. Nem szeretném hallani a mondanivalódat. Hacsak nem...azt szeretnéd megmagyarázni, hogy miért kavarsz egyszerre velem és a nővéremmel is? Vagy esetleg azt, hogy miért adtad elő, hogy meleg vagy? Vagy, és ez csak egy nagyon ködös tipp, mert ugye miért is akarnál erről beszélni, azt szeretnéd elmondani nekem, hogy miért csókoltál vissza, majd hagytál magamra két perccel később, és szaladtál el, mint valami általános iskolás kislány, akinek ellopták az első csókját a sulibulin?

- Én.... - nem nagyon volt más ötletem a meglepett hápogáson kívül. 

- Ha nem az utóbbiakért hívtál, akkor leteszem - folytatta Terry. 

- Én...

Beep. Nem hiszem el. Tényleg kinyomta. Vészkijárat tényleg kinyomta. Hát ez nem lehet igaz. Ez a lány annyira, de annyira szeszélyes és energikus, hogy még két-három lobotómia sem tudná lenyugtatni. Legalábbis én biztos voltam benne. 

Úgy öt perc telt el. Öt perccel később bakancsban és széldzsekiben kivágtam az ajtót és hirtelen felindulásból megindultam a Coop felé. Az, hogy nem szoktam dühös lenni, nem jelenti azt, hogy nem is tudok. Legalább meghallgathatott volna. Nem olyan nagy kérés, nem? Azok után, amiket korábban csináltunk együtt. Még be is drogozott. Én mégis mit tettem, ami annyira szörnyű? Ellöktem? Az komolyan olyan nagy bűn, hogy rámcsapja miatta a telefont?

A Coop előtt aztán rájöttem, hogy Terry nem is biztos, hogy dolgozik. Mint a legtöbb normális emberi lény, nem 24/7 nyomta a munkát. Azért bementem a boltba és rövid hezitálás után idegesen lekaptam a polcról egy szénsavmentes ásványvizet. Már-már szokássá vált, hogy összeveszek a pultnál Terryvel, majd ottfelejtem az vizemet és miközben visszamegyek érte, szitokszavakat vágunk egymáshoz.  

Szerencsém volt, éppen dolgozott. 

- Figyelj Terry... - kezdtem, ahogy megláttam, de megint közbevágott,

- Száztíz forint lesz. 

- De...

- Előbb a pénzt! - fojtotta belém a szót. - Megváratod a többi vásárlót.

- Dehát én vagyok az egyetlen... - próbáltam vele érvelni, de nem ment túl jól. Üres volt a zsebem. A fenébe, akkor esett le, hogy teljesen elfelejtettem pénzt berakni. Valszeg azért, mert semmit se terveztem venni. 

- Te egyedül is épp túl sok vagy. Ha nem tudsz fizetni, hagyd el a boltot - követelte Vészkijárat, rá nem jellemző pókerarccal, nekem meg egy lyukas garasom se volt. Körbenéztem. A különböző sorok mind pangtak az ürességtől. Hátul a pultnál ott sepregetett a másik kasszás nő.  

- Legyen - mondtam neki, azzal csuklón ragadtam. - De viszlek téged is magammal. Beszédem van veled. 

Meglepő módon, anélkül követett kifelé, hogy sípcsonton rúgott volna vagy ordítozott volna velem. Inkább csak meglepettnek tűnt. Tudtam, hogy nem messze, a házam körül, van egy pad. Oda vittem. 

- Ross, az a víz...

A kezemben szorongatott palackra néztem. Basszus. - Igen. Ez az a víz. Miért kell mindig a vízen pattognod? Beismerem, hogy elloptam. Galád módon elloptam, most pedig meg fogom inni, ahelyett, hogy visszavinném. Beismertem. Boldog vagy?! - tört ki belőlem. Láttam, hogy Terry már nyitja a száját, hogy valami otrombát mondjon, de végül nem tette. Látszott, hogy meg kell magát erőltetnie. - Csak azt akartam mondani, hogy nekem is adj belőle egy kortyot - azzal lehuppant a padra. 

- Óóó.....tessék - nyújtottam át neki az üveget. Egy - két percig szenvedett vele. Aztán még pár percig. Semmi eredmény. Gondolom az én hibám, hogy csak csendben néztem, de a Terry nevű dinoszaurusz olyan lényként élt a fejemben, amely abszolute mindenre képes. 

- Ross. Ennek nem jön le a kupakja - adta végül fel. Nem vallott Terryre, hogy valami nem sikerül neki és láttam, hogy nagyon bosszantja. 

- Leszedjem? - kérdeztem.

- Nem tudod.

- Fogadjunk? - mosolyodtam el. Aztán nem mosolyogtam sokáig, mert az a hülye kupak tényleg rohadtul rá volt ragadva a vizespalackra. Hosszabb erőlködés után, a földhöz vágtam a frissen lopott vizemet és hallottam, hogy valaki halkan felnevet mellettem. Terry volt az. - Miben is fogadtunk? - kérdezte.

- Azt mondtad, hogy ha nem sikerül lecsavarnom a tetejét, nagylelkűen meghallgatod a mondandómat - rögtönöztem. 

- Elmés - mosolyodott el. - Legyen. De a három kérdésem egyikével kell kezdened. Legyen például a kettes. Miért tettetted azt, hogy meleg vagy?

Voltak lehetőségeim. Tovább fonogathattam volna hazugságaim szövevényes hálóját. Le is tagadhattam volna az egészet. Senki nem vert vagy kövezett volna meg érte. Nagy eséllyel senki sem jön rá és nyugodtan folytathatom, amit az előző hónapokban csináltam. Csakhogy egyáltalán nem voltam nyugodt. Akartam egy embert az életembe, akárkit, akinek nem kell tettetnem magam. Úgy döntöttem, hogy elmondom Terrynek az igazat.