Szerző jegyzete:

Rendben, elismerem, hogy nem csupa akció meg minden, de az ilyesmire is helyet kell szakítanom, na meg előkészítem a nagy durranást....BUMM! :D Jó olvasást, remélem tetszik.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lis:

Vasárnap délután volt, én pedig épp kiterültem az ágyamon és elgondolkodva firkálgattam a jegyzetfüzetembe, mikor anya bejött a nappaliból. Átjöttek apával a hétvégére a házamba, igazából az ő második számú házukba, ahol azért laktam egyedül, mert közelebb volt az egyetemhez, és nem akartam együtt élni a szüleimmel, mint minden normális fiatal felnőtt. Csábított a szabadság.

-Kész az ebéd - mosolygott anyukám. Ahogy bejött az ajtón, beeresztette a konyhából áradó isteni illatokat is. Hmmm....francia hagymaleves. A kedvencem.

- Anatómiakönyvet olvasgatsz? Olyan boldog vagyok, hogy a lányom olyan szorgalmas, hogy még a szünetben is tanul - mondta, és láttam rajta, hogy igazán büszke rám. Nagyon szerette volna, hogy orvos legyek. Valósággal odavolt minden félévkor és évvégén mikor megtudta, hogy még mindig színötös vagyok.

- Háááát... - nem akartam elkeseríteni azzal, hogy megmondom neki, igazából épp azt a jelenetet írom, mikor Jamie-t egy tűzoltókészülékkel fejbecsapják és mindenfelé szétspriccel a vér....szóval, igen, mindegy. - Persze. Jegyzetelek - válaszoltam neki, nem egészen az igazságot.

- Akkor csak fejezd be ezt a részt drágám - egy puszit nyomott a homlokomra. - Megvárunk. 

Ennek hatására úgy elfogott a bűntudat, hogy Jamie halálát igazi pszichogyilkosságnak állítottam be. Idegileg instabil gyilkos, a vér szaga, a vér íze, oké, elismerem, hogy megzavart a levesillat, de tök jó lett a rész.

Mikor kimentem, apukám ott ült az asztalnál, anyukámmal az oldalán. Leültem a régi, otthon megszokott helyemre, az asztal végére, de akkor rájöttem, hogy van egy üres szék köztem és a szüleim között, szóval úgy festett, mintha direkt elhatárolódtam volna tőlük. De tudták, hogy nem így történt, csak megszokásból ültem oda, ahová. Az üres szék Terry helye volt.

A néma csöndben felálltam és egy hellyel arrébb ültem, mosolyogva, hogy ne legyen az egész olyan gáz, de csak még kínosabbá vált a helyzet.

- Drágám, úgy örülök, hogy megint színötösre zártál - szólalt meg az apám. - Nagyszerű orvos lesz belőled.

Az arcomra erőltettem egy mosolyt, tettetve, hogy ennek most nagyon örülök, és felettébb várom már azt a szent pillanatot, mikor az apám összeköttetéseinél fogva, minden erőfeszítés nélkül munkát kapok valamilyen nagy és neves kórházban, ahol majd, az említett okok miatt egész nap lazsálhatok, mert úgyse rúgnak ki.

Inkább lettem volna író. Rengeteget gondolkoztam rajta, de mikor anyukám nagy, vágyakozó szemeibe néztem, nem tudtam nemet mondani az orvosi egyetemre. Aztán később sem. Végülis az írás olyasmi, amit csinálhatok más szakma mellett. Így gondoltam.

- Jövőre lesz az utolsó éved. Nagyon fontos, hogy szépen diplomázz. Jó jegyekkel - magyarázta az apám.

- Persze. Hiszen tudod, hogy mennyit tudok tanulni, ha egyszer nekilátok - bizonygattam neki, mint mindig. Ez megnyugtatta, elhitte, hogy megvan a motiváció, ami szerinte a legfontosabb a tanuláshoz. A jó motiváció. Esküszöm, sosem gondolt bele, hogy engem pontosan mi is motivál az orvossá válásra. Talán valami nagy jótéti vágy, hogy ártatlan emberek életét mentsem meg? Nem, bennem nem volt semmi ilyesmi. Úgy értem, megmenteném az életüket, de nem a műtőasztalon. Valószínűleg csak bepánikolnék és véletlenül elvagdosnám az összes artériát és vénát, mint a könyveimben a gyilkosok. Hát, ha valami előnye volt, az annyi, hogy jól jött a horrorsztorikhoz. Pontosan tudtam, hogy hol kell a gyilkosnak bemetszenie ahhoz, hogy szabályosan kiomoljanak a belek. Hogy hol kell a főszereplőnek bevágnia a fejét, hogy amnéziája legyen. Hogy hány emeletet zuhanhat pontosan a karakter anélkül, hogy meghalna. Emlékszem egy beszélgetésre az egyi tanárommal...

- Lis, mit gondolsz, hogy kell az artériát elvágni? - kicsit elbambultam a könyveimről és furcsa választ adtam.

- Keresztben, egyetlen vágással, tisztán. Úgy vérzik a legjobban. Spriccel - vágtam rá, és önelégülten bólogattam, míg rá nem jöttem, hogy egy egyetemi órán ülök és totál horrorszemszögből válaszoltam.

Hát igen, szóval volt haszna az orvosi egyetemnek Tudom, hogy spriccel legjobban az artéria, ha elvágom.

- És van valami fejlemény fiúügyben? Nem találtál valami jóképű fiatalembert? - kérdezte az anyám meg a kötelező anyukakérdést. Miért van, hogy minden öreg nő ezzel zaklatja a gyerekét?

- Tulajdonképpen van valaki - vallottam be őszintén.

- Igen? - kerekedtek el a szemei. - Ki az? Valaki az egyetemről? Jóképű? Okos? Gazdag?

- Nem, máshonnan ismerem. És nagyon jóképű - válaszoltam elpirosodva. A gazdag kérdést jobbnak láttam elkerülni, tekintve, hogy Rossnak nem volt pénze még mozijegyre sem.

- Hát, akárhogy is legyen, drágám, szeretnénk apáddal találkozni vele. Ha lehet - tette hozzá, de csak a látszat kedvéért. Parancs volt, parancs, hogy idézzem be Ross, hogy kikérdezhesse a nem létező vagyonáról, meg a számomra is rejtélyes családi hátteréről. Meg, hogy hol tanul. Apropó, ezt én is szerettem volna tudni. El is döntöttem, hogy legközelebb megtudakolom tőle. Az első közös regényíró napunkon. Úgy terveztem, hogy amint anyámék hazamennek felhívom az időponttal kapcsolatban.

Ross:

Amy átjött ma hozzám, ezzel kissé szabotálva a békésen magányos hétvégémet. Volt számomra egy ajánlata. Nem tetszett túlságosan.

- De Ross, ha csak kettővel több ügyfelet vállalnál, akkor az sokkal jobb profit lenne neked is és nekünk is - magyarázta. Mondjam, hogy hol? Persze, hogy reggel, helyszín pedig:az ágyam. Ha már átjött, nem hagyta ki a lehetőséget. Mégis, hogy tagadhattam volna meg tőle? Gyakorlatilag tőle kaptam a munkámat és a házamat, miután a nagybátyám kitette a szűrömet 14 évesen. Ráadásul Amy utána mindig megdobott egy kis zsebpénzzel csak úgy, jólelkűségből, ha abban a hónapban nagy volt a bevétel. Sose tudtam, hogy kik vannak még a vállalatban, vagy, hogy azokkal is együtt alszik-e. Nem mondta, én pedig nem akartam beleártani magam a magánéletébe.

- Nem szeretnék - ráztam a fejem vadul. - Bocsánat, de úgy érzem, hogy Jenna, Ana, Reese, Diana, Madison, Leyla és Mandy pont elég nekem - mondtam, a hatás kedvéért felemelve egy-egy ujjamat minden újabb női név után.

- Naaa....pont látod, hogy még van három maradék ujjad. Ha engem is beleszámolsz, akkor is befér még ez a két kliens. Amúgy is szűkösen élsz - nézett körbe a lakásban. - Bár még mindig jobban, mint akkor... - nézett újra rám, az arcomat fürkészve, azt várva, hogy beáll valamilyen változás az arckifejezésemben, ahogy visszaemlékezek az utcán töltött hónapjaimra. Mocskos voltam és büdös. Éppen elkaptak egy lopásért egy gyümölcsárusnál és nem állt jól a szénám.

- Kölyök, nem mész sehová! Mit gondolsz, hová viszed azt az almát! - ordított a legalább százhúsz kilós asszonyság. Mintha neki szüksége lett volna arra az egyetlenegy almára. Az az öt sem hiányzott neki, amit előző héten csentem el a bódéjából. Észre se vette a lopást, most bezzeg egy miatt üvöltött.

- Kapják el! Tolvaj! Kapják el! - kezdett visítozni, pedig esküszöm, hogy már korábban megálltam, szóval elintézhettük volna a dolgot felnőttesen, magunk között. Akkor odalépett egy nő és megragadta a karomat.

- Kisfiam, minek lófrálsz el már megint? - szidott le, rákoppintva a fejemre, mint egy dühös anyuka. Megmondtam, hogy ne vedd el a gyümölcsöt, ha nálam felejtetted a pénzt. Vagy legalább szólj az árusnak, ha vissza akarsz jönni érte, hogy elkérd. Nem hurcolhatod magaddal a gyümölcsöt szó nélkül, ha még nem fizetted ki. Megvár az anélkül is.

Én csak néztem, mint borjú az új kapura, az idegen nőre. Csinos volt, csupa dizájnerholminak tűnő ruhában. Úgy tippeltem, hogy a harmincas éveiben lehet. Ő is engem fürkészett. Jól megnézett, láttam ahogy villámgyorsan felméri a magasságomat, a ruháim, a vékony karjaim és főleg az arcomat.

- Tessék, ennyi elég lesz? - nyújtott át egy bankjegyet a boltosnak. - Sajnálom, a kisfiam művészlélek, néha elkalandozik.

Az árus gyanakodva méregette egy darabig, töprengve, hogy mit csináljon, mert őszintén, még a hülye se hitte volna el, hogy az a csinos, gazdag nő, egy mocskos, büdös kölyök anyja, mint én, de végül vállat vont és zsebre vágta a pénzt. Ha a kíváncsiság és a bankjegyek közül kellett választani, ő a bankjegyesek csoportjába tartozott. Nem vacakolt a visszajáróval. A nő ráhagyta és elindult, magával ráncigálva engem is. Így találkoztam először Amyvel. Tehát, mint mondtam, sokkal tartozom neki.

- De Ross, ezeknek a lányoknak te vagy az esete. Ha nem fogadod el az ajánlatot, vesztünk két ügyfelet. Megmutattam nekik a képeket és csak te tetszettél nekik. Valami olyasmit is hablatyolt az egyik, hogy rábukkant Adonisz élő képmására....vagy életre kelt a szobor. - folytatta Amy a meggyőzésemet.

Nehéz döntés volt, de nem akartam a munkát. Akkor se, ha alig jöttem ki anyagilag. Eszembe jutott, hogy hamarosan lehetőségem lehet publikálni egy regényt, ha a pályázat sikerül és minden jól meg. Kicsi esély volt, de legalább volt egy másik esély, nem csak egy kijelölt út. 

- Amy, még átgondolom, de nem hiszem, hogy elvállalom - mondtam, összeszedve minden bátorságomat.

Sóhajtott, aztán beletörődően bólintott. - Akkor este hívlak, hogy mi a végleges döntés - közölte, azzal nekilátott, hogy felöltözzön.