Lis POV:

A sírás küszöbén álltam. Mármint komolyan...nem elég, hogy kiderült, Ross meleg, de ennek tetejébe elszáguldott a semmiből felbukkanó húgom után és otthagyott kettesben a még nálam is értetlenebb sráccal, akivel pár perce majd felfalták egymást.
Vagy húsz percig ácsorogtunk ott, várva, hogy Ross visszatérjen. Az ismeretlen srác nemigen tudta mit kezdjen magával, többször is észrevettem, hogy bizonytalanul méregeti az ajtót. Aztán minden bizonnyal úgy ítélte, hogy ez a lekoptatás túl csúnya, hogy igaz legyen és ott maradt mellettem. Nagyot sóhajtott, ahogy nekidőlt a falnak.
- Lis vagyok. - kezet nyújtottam neki. Ha beszélgetünk, legalább azzal is telik az idő.

- Felix - elmosolyodott. Megkönnyebbült, hogy nem neki kell megtörnie a jeget.

- Nem vagy te kicsit túl fiatal, hogy itt legyél? - szegeztem neki a kérdést.

- Te meg nem vagy kicsit túl nő, hogy itt legyél? - válaszolt. Ott a pont.

- Öhmm...de? Hány éves vagy?

- Tizennyolc - biztos, hogy hazudott, de nem róttam föl neki. - A barátod szerinted visszajön még?

Ebben én sem voltam teljesen biztos. Együtt jöttünk, szóval arra tippeltem, hogy igen, amint lenyugtatta a húgomat. Furcsa,hogy nem én mentem utána. Nem értettem az okát. Valahogy annyira megdöbbentem, hogy meg se moccantam, mikor követte.

- Ja. Szerintem vissza. Várjunk picit.

Eltelt fél óra és Ross még mindig nem volt meg. Felix szomorúan megvonta a vállát. - Szerintem én most hazamegyek. Soha nincs szerencsém ezekkel a helyekkel.

Elég depressziósnak tűnt, én pedig megsajnáltam. - Nem iszunk előtte valahol egy kávét? Nincs még kedvem hazamenni. És tudok néhány jó bárt, ami nyitva van ilyenkor.

Pár pillanatnyi gondolkodás után a fiú bólintott. - De, az jó lenne.

Terry POV:

Az túlzás, hogy életem legjobb csókja volt. Mármint, na, ja túlzás. Biztos lesz jobb is. Az élet a jövőt is magában foglalja, nem? Meg nem Ross érdeme ha jól csókol. Ez csak a biosz miatt van. Uh, lehet az ilyen gondolatok miatt voltam végig hármas bioszból. 

Eltávolodtam Rosstól, aki galád módon lesmárolt. Asszem ziháltam picit. Biztos a testmozgás miatt. Hirtelen elfogott a vágy, hogy nekiessek a szájának, de biztos csak azért, mert feltámadt bennem a kannibalizmus vagy ilyesmi. Sose akarnám megcsókolni. Áhhh, ezek tizennyolc karikás dolgok én meg mindig is későn érő típus voltam.

- Hű. Azta. - és akkor leesett, hogy én vagyok az aki beszél. Tehát becsuktam a csőrömet.

Láttam Rosson, hogy ő is teljesen értetlen a helyzettel szemben. Csak bámult maga elé. Aztán elővette a telefonját és csak bámult a sötét képernyőre.

- Hé! Ne legyél kocka! - szóltam rá. De most komolyan, ebben a helyzetben azért tényleg túlzás mobilozni. - Tedd el a böködöncöt! No böködönc! - szerencsére hallgatott rám és kifejezéstelen arccal csúsztatta vissza a zsebébe a készüléket. A készülék, ami ha megjelenik, kikészülék. Borzalmas ez a szóvicc, tudom. Valaki üssön le. De csak lightosan mert nem akarok púpot. No böködönc, no Quasimodo.

- Mi volt ez? - szegezte nekem a kérdést. Amin feldühödtem, teljesen jogosan. Visszacsókolt, nem? 

- Mi az, hogy mi volt? Smároltunk. Tudod amikor az emberek szája összeér és fura tornagyakorlatokat csinálnak a testük legerősebb izmával, hogy még erősebb legyen, meg mert jólesik, meg fene tudja miért, biztos van valami olyan oka is ami nem hangzik hülyén. - világosítottam fel. 

- Azt vágom. - mondta ő. - De miért?

- Hogyhogy miért? Igazán feltehetnél inkább valami értelmes kérdést. Honnan tudjam miért smároltunk. Főleg a te okodat. Nem vagyok Edward Cullen. Nem olvasok gondolatokban, nem gyártok elméleteket önmagam kinyírásáról és jobban is nézek ki.

- Nem érdekel Edward Cullen.

- Oh. Hát ez igazán csodás.

- Tudod mit, én inkább hazamegyek. - azzal megfordult és elsétált. Soha, ismétlem soha nem hagytak még így faképnél. Ha smiley lennék, megjelent volna a szemem sarkába egy könnycsepp. De oh so sad, nem vagyok emoticon. Szóval csak fintorogtam. És nyelvet nyújtottam. Meg mindent amit egy sértett ötéves csinál. Valahol belül azért úgy fájt. Basszus. Nagyon fájt. Szóval visszamentem, de a nővéremet már nem láttam sehol. Chadet viszont kiszúrtam. Épp a pasiival szállt be a kocsijába. 

- Hé te! Te ott! Szöszi herceg, állj meg! - igyekeztem minél hangosabban kiabálni, hogy véletlenül se tehessen úgy, mint aki nem hall. A manőver eredményeképp mindhárman felém néztek, a kosárlabdázó egyetemista, a szexi negyvenes pali, meg Chad.

- Öh, ez nem épp a legjobb pillanat Rexi...

- Ja tudom, kösz hogy elviszel. - mosolyogtam rá, már amennyire ment per pill az az arckifejezés. Pillanatokon belül befészkeltem magam a hátsó ülésre. Láttam a tanácstalanságot a másik két emberkén. Szegények, pedig tőlem aztán nem kell félni. Nem vagyok harapós dínó.

Aztán végül beültek a többiek is. Chad vezetett, a negyvenes az anyósülésre, Mr. Bizonytalan Kosárlabda pedig mellém. - Tudod, ha pofacs lennék, akk lenne most a szememben két olyan kis könny. - hirtelen megfontolásból jónak láttam beszélgetést kezdeményezni.  

- Mi az a pofacs?

- Smiley, ember, nem hiszem el, nem olvasod a nyelvújítók.hu-t? - értetlenkedtem, pedig azt az oldalt egyetlen ismerősöm sem olvassa kívülem. De nagyon vicces, ahogy átneveznek dolgokat totál fura szavakkal. Eldöntöttem, hogy otthon felmegyek rá. Mondjuk a csókra kéne valami forradalmi, új megnevezés. Például: depressziógenerátor, bizonytalansággyár, vagy feneegyemegrosstmerttökjólcsókolaztánlelépésezáltalánosítvamindenkire. Mondjuk lehet ez utóbbi túl hosszú. Pedig mennyire passzol. - Van cigitek? - hamarosan a kezembe nyomtak egy csomag piros Malboro-t. Oké, ettől legalább jól beszédülök. - Köcce. - biccentettem, Mr. Bizonytalan Kosarasnak. Aztán elmagyaráztam hol tegyenek ki. 

- Hé, inkább szívj Camel-t! - szólt még utánam a negyvenes hapsi. 

- Nem érdekelnek a tevék, te maradj a karavánoknál ha akarsz! - szóltam vissza neki. - Ja és Chad, ezeknek tuti büdös a szája. - mutattam a két utasára. Nem szoktam ilyen gonosz lenni. Nem tudom mi ütött belém. 

- Majd kitapasztalom. - kacsintott a srác. - De van valami baj? Furán rosszkedvűnek tűnsz. - Jé, empátia. Szóval neki van ilyen.

- A világért se rabolnám vele az időd. - kacsintottam vissza rá.

- Ha mégis, akk hívj fel. Neked köszönhetem, hogy volt egy halál érdekes napom. - becsukta az ajtót és elhajtott. 

- Köcsög. - és ahogy ezt elsuttogtam, én se tudom, hogy pontosan kire értettem. 

Lis POV:

- Áá, hagyd csak, meghívlak. - láttam rajta, hogy zavarban van, mikor elkérték a pultnál a személyiét. Végül nem kávézni mentünk. Mert először is nem voltam álmos. Másodszor, Felixen nyilvánvalóan a depresszió és az elhagyatottság jelei mutatkoztak. Ezen pedig nem segít a kávé. Nem mintha az alkohol sokkal jobb lenne. Sóhajtottam. Hát, van olyan, hogy az ember tudja, hogy rosszat tesz és mégis megteszi, nem?

Szóval a pultnál nagyon zavart kifejezést öltött az arca én pedig inkább fizettem helyette. Gonosz dolog lett volna kólára és alkoholmentes mojitora kárhoztatni, ha már elcipeltem magammal. Ezzel beigazolódott a sejtésem,hogy kiskorú, bár ezt ő valószínűleg soha nem ismerte volna el. Mindenesetre megmentettem. 

- Tessék, a whiskey kólád.

- Utálom a whiskeyt. - fintorgott.

- Nem kell?

- De, acca, megiszom. - nyújtotta a kezét. Végignéztem új védencemen. Halál aranyos volt ahogy követelőzik. És összekötött minket a szomorú tény, hogy Ross mindkettőnkkel smárolt és mindkettőnket magunkra hagyott az este folyamán. A vöröske talán be is jön, ha nem olyan fiatal. 

Író szemmel nézve. Sokkal tanácstalanabb lehetett nálam. A maga különálló kis cselekményszálával belecsöppent a mi ágas-bogas, összegabalyodó, háromfős sztorinkba. Talán csak egy este erejére, de ki tudja, lehet, hogy tovább. - Mikor ezt így végiggondoltam, inkább abbahagytam a filozofálgatást, és rendeltem két shot-ot. Mikor berúgok (ami ritkán történik), szeretem rendesen csinálni. 

- És hogy-hogy Tony bárja? - érdeklődtem, mert akkor már ismerjük meg rendesen a mellettünk ülő plusz egy cselekményszálat.

- Ez már a sokadik. 

- Hm?

- A sokadik bár a hónapban. Minden héten kétszer elmegyek. Legalább. 

- Miért? Mármint értem, hogy meleg vagy. De lehetne barátod. Vagy lehetnél szingli. Meg ezek nem is olcsók egy diáknak gondolom. Szóval miért éppen bárok?

- Ja...hát...keresem az új tapasztalatokat. - itt kissé elpirult. - Tudom, hogy hülyén hangzik. De például a mai élményeimért is tök hálás vagyok. Mármint ez volt az első csókom, - totál vörös lett - ráadásul az a srác halál dögös volt. Csak rossz, hogy otthagyott. - kényelmetlenül mocorgott a székében és megfogta az egyik shotot. - mondom, hogy halál cuki.

- A-a, az is az enyém. - azzal kivettem a kezéből a felespoharat és inkább én ittam ki a tartalmát. Milyen ember lennék, ha kiskorúakat itatnék le? - De tudod mit? - igen, gonosz ember lennék. De talán az sem tett jobbá, amit tenni készültem. Mert még mindig nem hittem el, hogy Ross meleg. Nincs az az isten. - Összehozhatlak azzal a halál dögös sráccal. 

- Tényleg? - elég hitetlennek tűnt.

- Aha, az egyik legjobb barátom. Együtt írjuk a könyvünket.

- Komolyan? - kerekedett el a szeme. - És öh....biztos vagy benne, hogy ő...tudod...meleg?

Nem tudom, hogy miért tettem ezt, kajak nem tudom. Most vagy szeretek Cupidót játszani, vagy csak kellett ez a lemondáshoz, vagy ritka nehéz engem meggyőzni. - Aha. Vagy legalábbis ő azt állítja. Persze mindig lehet, hogy valaki nem mond igazat. De egy próbát megér, nem? - mosolyogtam Felixre, aki félénken visszamosolygott.

Basszus, basszus, basszus! Ezt most miért kellett megcsinálnom? Lis, térj észhez! Facepalm! Mit fogok csinálni ha elkeserítem ezt a szegény gyereket? Kérdés no.1. De van kérdés no.2. is. Mi lesz, ha tényleg összejönnek? Na jó, ezt a javaslatot én sem gondoltam komolyan. Ezt inkább a whiskey javasolta, erélyesen kiszólva a gyomromból. Csak az a baj, hogy már kimondtam, Felix pedig korántsem volt olyan részeg mint én.

Basszus...

Ross POV:

Az ágyon fetrengve azon gondolkodám...

Miként fogom agyonütni rég nem látott démon...

Mit mondok majd először is, tuti, hogy nem kedvest, szépet neki...

Mert ez a vers így borzalmas és kicsit se rímel...

Na jó, újrapróbálkozás:

Az ágyon fetrengve azon gondoldémon...

Miként fogom agyonütni a sose látott démont...

Mit mondok majd először is, nem kedveset démon...

De hogy ne minden rím ez legyen, mondjuk ,hogy diadémon...

Still borzalmas, mondjuk ez már rímel. 

Nem vers szegény, ez csak verset mímel.

Nem írhatok egy egész naplóbejegyzést versben,

Mert elunom az olvasást, a második percben.

Uccsó próbálkozás:

Az ágyon fetrengve azon gondolkodom,

Ha egyszer a démonom beszáll az ablakon,

Nekimegyek, kalapáccsal, kikészítem külön,

Egy elegáns suhintással, máris agyonütöm.

Ezzel félretoltam komolytalan, béna, rögtönzött verskezdeményeimet és inkább megettem a milánói spagettit, amit holdkórós állapotban készítettem, ezért kihagytam belőle a sonkát. Szóval minden milánóisága a zacskós szószból származott. 

Pittyegő telefon, persze azonnal tudtam ki az. 

Sammael: Ez nem volt szép. Ez nagyon-nagyon nem volt szép. Sőt, kifejezetten sértő. Milyen barbár dolog már kalapáccsal szabotálni egy legálisan megkötött üzleti szerződést? 

Sötéten méregettem a képernyőt. Én csak őt akartam kalapáccsal szabotálni. 

Sammael: Hé, tudom, hogy ignorálsz. Örihari. :(((( Gonosz vagy. 

Öt perc múlva:

Sammael: Csak vicceltem. Jó étvágyat a milánóihoz. Legalább olyan jót, mint amilyennel a lelked eszem majd. Nyam-nyam. XOXO

Szóval így vesztettem el azt a negyven pontot. Miért van az, hogy korábban sose szerettem senkit, de mikor az életemről van szó rögtön egyszerre két lányba zúgok bele? Pedig most minden jó. Van hol laknom, lett pénzem arra, hogy megéljek, az ágyam pihe-puha. Talál idővel összegyűjtök annyi pénzt, hogy elvégezhessem a fősulit és tanulhassak valami rendes melót. Eddig csak ennyit érzékeltem. Nem vettem komolyan, hogy meg akarnak enni. De most komolyan, milyen abszurd helyzet már ez?? Fiúkkal smárolok, hogy elhitessem a szerelmemmel, nem szeretem, és idióta chat beszélgetéseket folytatok reménybeli gyilkosommal. Azt hiszem ez utóbbi ponton párszor már kiakadtam.

Inkább a milánóira koncentráltam és a harapásommal meggyilkoltam pár szerencsétlen spagettiszálat. Talán én is így végzem majd. Megrágnak és lenyelnek mint egy marék villára csavart tésztát. Mondhatom, szép remények.