mostanában igen sokat gondolok rád. sikerültek a vizsgáid? egészséges vagy? találtál... valakit magad mellé? annyi kérdésem lenne hozzád, ha végre találkozhatnánk. (amikor legutóbb láttalak, igazán boldognak tűntél, aminek hihetetlenül örülök. mindennél fontosabb a számomra, hogy rendben legyél.)

          igazándiból, azért írom neked ezt a levelet, hogy a későbbiekben mégse postázzam el neked. és mégis, azt hiszem, egy hatalmas kő esne le a szívemről, azaz egy hatalmas kő fog leesni a szívemről, amint befejezem a levél írását. mindig is el akartam mondani neked, hogy hogy érzek irántad. annó arra jutottam, hogy akkor mondom el, amikor befejezzük a hatodik osztályt. elvittelek volna a suli melletti gyorsétkezdébe, ahol vettem volna neked hamburgert elvitelre, de természetesen mustár nélkül, mert tudom, hogy nem szereted. jobban ismertelek, mint bárkit, és még annál is jobban szerettem volna, ha a világ végéig is legjobb barátok leszünk. ez a találkozó persze sosem történt meg (csak a képzeletemben, persze. ott viszont egy kismilliószor...). pont aznap költöztetek el a város másik felébe, amikor volt az évzáró. egy kicsit összetört a szívem, amikor megtudtam, mivel te sosem szóltál nekem róla. azóta is szinte minden nap elgondolkodom rajta, hogy vajon miért nem tettél még egy árva utalást sem róla, egy ilyen fontos dologról... de természetesen nem hibáztatlak, bizonyára én tettem valami rosszat, amiért nem érdemeltem ki, hogy beszélj velem erről. vagy idővel bármiről. csak évekkel később döbbentem rá, hogy tényleg én voltam a hibás. utólag is, mérhetetlenül sajnálom. nem kellett volna az a barát legyek, aki nem hagy békén, és egyfolytában rajtad lóg... tudom, nagyon idegesítő lehettem. csak tudod, annyira hihetetlenül szerettelek már akkor is, és nem tudtam igazán, hogy mit is jelent ez. nagyjából egy évvel később, vagy talán egy kicsit több? mindegy is, egy őszi napon, láttalak az új barátaiddal. boldog voltam, hogy boldognak láttalak, olyan hihetetlenül boldog voltam... a szüleim is látták ezt rajtam, és szóvá is tették, hogy csak úgy csattanok ki az örömtől. haboztam, hogy valljak e nekik rólad, arról, hogy milyen őrülten szerelmes vagyok beléd. végül megtettem. hirtelen nagyon idegesek lettek, egy pillanatig rájuk sem ismertem, olyan ijesztően gyorsan történt minden. "nem vagy normális", "mégis mi ütött beléd?" és hasonló mondatok hagyták el a szájukat, amivel eddig egyetlen sértő szavat sem vágtak senkihez, nem hogy hozzám. nem tudtam felfogni, hogy mégis mi a gond azzal, ha egy lány szeret valakit, ha egy lány szeret egy lányt... de ők ezt nem így gondolták. aznap már nem aludtam otthon. apa összeszedte a fontosabb holmiaimat, és elvitt a nagynénémékhez. évekig velük laktam, arra várva, hogy apa visszajöjjön értem, és hazavigyen. viszont engem egyszer sem kerestek, csak néha hallottam, ahogy telefonáltak livi nénivel. 

amikor 18 lettem, elhatároztam, hogy nem zavarom őket tovább. sőt, nem zavarok senkit sem tovább. akkor, a születésnapomon elhatároztam, hogy itt az ideje véget vetni ennek az egésznek. bezárkóztam abba  szobába, ahol aludtam, és előkerestem az altatóimat, amiket még az inszomniámra kaptam, de folyton felejtettem el bevenni őket. többet is lenyeltem belőlük, egyre többet, mert türelmetlen voltam, hogy mikor hatnak már végre. nem sokkal később elsötétült minden, és legközelebb a kórházban nyitottam ki a szemeimet. ott volt az ágy mellett livi néni és... anya. nagyon megijedtem, azt hittem, pillanatokon belül rámüvölt, hogy ismét csalódott bennem, és hogy hogy tehettem ezt magammal. mégsem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a hideg, fekete szembogaraival, mintha még ő sem tudná, hogy mit mondjon nekem, a gyerekének, aki megpróbált véget vetni az életének. nem sokkal később elment, szótlanul és lehajtott fejjel. nem is tudom, hogy mikor láttam őt utoljára... 

végül livi néni kedvesen felajánlotta, hogy elvisz valakihez, akivel beszélhetek erről. azóta is pszichológushoz járok, ugyan ahhoz, akihez livi néni vitt akkor. mégis, egy pillanatig sem bántam meg, hogy akkor beléd szerettem.

szeretettel valakitől,

aki mindig is szeretett téged