Félve de még mennyire, hogy félve lépdelt haza Jungkook. Hiába volt ott, mellette barátja, Taehyung, nem tudott megnyugodni.

A sok bátorító szó, a rengeteg kedves tett.. Mind hiábavaló volt. Sőt, talán még rontott is a helyzeten. Jungkook ágyat folyamatosan bűnös gondolatok lepték el, ha Taehyungra és a tettei gondolt. A legapróbb, legszelídebb mozdulatba is képes volt többet látni. Nem csak az iskolában vagy annak falain kívűl marcangolták ezek a gondolatok, olykor még álmában is megjelentek. Egész héten ezen őrlődött. Miért? Miért pont neki kell ezt átélni? Ugyanakkor nagyon élvezte is a helyzetet. Szerette a fiú társaságát, egyenes imádta. Tetszett neki a tudat, hogy gond nélkül bármit megoszthatnak egymással. És ezt meg is tették. Igaz, Jungkook és még Taehyung sem beszélt az őket körülvevő valódi problémákról. Tudták, vagyis inkább csak sejtették, hogy mi lehet a másik életében való színfal mögött de lógott a levegőben. Egyikük sem tudott ezzel mit kezdeni, nem mertek rákérdezni. Hogyan is kérdezhetnének rá egy ilyen kényes támára,főleg úgy, hogy közel sem volt biztos, amit hisznek.

Egyre nagyobb pánikkal közelítette meg a saját házukat. Gombóc keletkezett a torkában, mikor meglátta az ismerős autót házuk előtt. Gyűlölte, utálta, minden negatív emóció a hatalmába kerítette, amikor meglátta azt az öreg járművet és a hozzá kapcsolódó személyt is. Azt is utálta, hogy az iskolában a szülőknek előre kiküldik az osztályzatokat. Tudta, hogy az apja birtokába került az a bizonyos üzenet, miszerint a dolgozatok, amiket múlthéten írtak pocsékak lettek.

-Ennyire csak nem rossz a helyzet. - szorította meg bátorítóan kezét Taehyung.

-Nem ismered az apám. - nevetett fel erőltetetten Jungkook.

Szokásosan távolabb álltak meg Jungkook házától és egy szoros, baráti ölelésbe vonták egymást.

-Kook, el is engedhetsz, ha úgy érzed vagy valami... - nevetett néhány perc után Taehyung.

-Nem, mert minél tovább ölellek, annál később kell bemennem. - szusszantotta, majd lassan engedte el a nála kicsivel alacsonyabb fiút.

-Tudom, hogy holnap amúgy nem találkoznánk de megvársz órák után? Eljöhetnél hozzám. - csillant fel Taehyung szeme.

Jungkook nem akarta ezt az ártatlan, őszinte örömöt elronatni ezért így felelt: - Örömmel mennék.

Taehyung a hirtelen feltörő boldogságtól Jungkook nyakába ugrott még utoljára.

-De várj, a szüleidet nem fogja zavarni, hogy megyek? - tolta el magától Taehyungot és kihasználta az alkalmat, hogy a fiú derekához érhet. Abban a pillanatban akart ragadni.

-Ne izgulj. - hátrált Taehyung. - Nem lesznek otthon. - mondta és azzal a lendülettel be is fordult a sarkon magára hagyva Jungkookot.

A fiú kissé kótyagos fejjel sétált be a házba. Nem érdekelte mekkora bajban van, csak arra tudott összpontosítani, hogy Taehyung úgy hívta el magához, hogy szülei a házuk közelében sem lesznek.

A gondolataiból apja hatalmas tenyere szakította ki, mikor arcához ért. Felszisszenve nézett szembe a férfival, aki szikrákat szóró tekintettel méregette fiát. Jungkook már ebbe beleszokott, ilyenkor nem szólt semmit, így jobban szokott járni, mintha megpróbálná magát védeni.

-Azért fizetem az iskolát, hogy ilyen szar jegyekkel gyere haza? - hangja nyugott volt de tekintélyt parancsoló. Sugárzott hangjából az erő, hülye lenne ezzel vitatkozni Jungkook.

Jungkook egy halk "nem" elmormolása után újabb pofont kapott, amitől égett az arca de tudta, hogyha ellenkezik sokkal de sokkal rosszabbul is fog járni, ezért csendben tűrte, amíg véget nem ér ez a borzalom.

-Akkor miért is? Ülni jársz oda vagy tanulni? - emelte fel a hangját, mire Jungkook összerezzent.

-T-tanulni. - felelte.

Apja agyát vörös köd lepte el és újból egy ütéssel gazdagította az előtte álló fiát.

-Irány a szobád és tanulás! - parancsolt rá az apja.

Jungkook legszívesebben becsapta volna az ajtót de abból nem lett volna köszönet, így inkább halkan csukta be maga után a falapot. Imádkozott azért, hogy másnap ennek semmi nyoma ne legyen és ne kelljen Taehyungnak magyarázkodnia. Nem akarta elrontani a holnapi napot.

Egy örökké valóságnak tűnő tanulás után gondolta, majd kiszökik az ablakon és sétál egyet de a mozdulatban megakadt. Nem azért, mert nem tudta hogyan kéne ezt véghez vinnie, inkább azért mert nem tudta merre menjen. A magányos sétákat nem kedvelte az utóbbi időkben. Mindig Taehyungot képzelte maga mellé, hogy beszélgetnek. Amikor látott egy szebb tájat mindig arra gondolt, hogy ez biztos tetszene a fiúnak.

------

Kedves Naplóm,
Amikor Taehyung azt mondta menjek el hozzá nem akartam. Először óckodtam a gondolattól is, hiszen nem biztos, hogy a szülei ezt díjaznák. És csak úgy mellékesen közli velem, hogy nem is lesznek otthon a szülei aznap.

Pánik. Ezzel a szóval tudnám leírni ezt. Miért pont akkor hívott oda, amikor nem lesz ott senki, csak mi ketten? Ah, már megint többet képzelek bele, mint ami.

Sose mondtam még ilyet, de pont jókor jött apám és a pofon. Pont mielőtt jobban a dolgok mélyére ástam volna és megint gondjaim lettek volna. Bár így is lettek de egészen más okból.

Számítottam rá, hogy már tud róla.. És igazam volt. Meg is lepődtem, hogy ennyi volt az egész. Ha azt vesszük még kegyes is volt. De azt is hozzá kell tenni, hogy nem volt annyira pocsék. Szar jegyek lettek, ez tény de nem a legrosszabb.

Előbb lettem most ideges, mint féltem volna. Kezd lassan nagyon elegem lenni abból, hogy amikor itthon van féljek. Mindig is féltem tőle. Attól, hogy bánt, hogy anyát bántani fogja. Most, hogy bekövetkezett ez.. Idegesít. Nagyon. Mi sem vagyunk bábuk, akiket boxzsákként használsz és addig ütsz, ameddig jól esik.

Annyira undorító dolog, ha a saját apja veri az embert. Egy apának szeretnie, védenie kellene a családját nem pedig rettegésben tartani és megverni, ha nincs kész időben a vacsora vagy éppen rosszabb jegyeket kapott a suliban. Ha egyszer lesz egy gyerekem biztos nem fogom verni. Egy rossz mozdulatot nem fogok feléjük tenni. Sem a gyerek, sem az anyja felé. Ezt itt és most fogadom meg.

Nekem is fáj, ég az arcom. Volt olyan szerencsém, hogy a szám nem repedt fel, így holnapra ennek semmi nyoma nem marad. Remélhetőleg. Ezzel nem akarom elronatni Tae kedvét.

Biztos voltam benne, hogy egy kis séta, friss levegő segít majd rajtam de nem tudtam merre induljak el. Régebben szerettem a magányos sétákat, olyankor a gondolataiba mélyedtem és próbáltam választ találni a problémás kérdésekre.. Most viszont már azt sem élvezném. Egyedül akarok lenni, mégis Taehyunggal.

El akarom felejteni a gondokat. Anyával el akarok innen költözni. Vagy legalább egy apám nélküli életét élni. Boldog akarok lenni a számomra két legfontosabb személlyel az életembe. Anyával, és számomra is furcsa módon Taehyunggal. Mert ő is fontos lett számomra. Barárok vagyunk, legjobb haverok, szóval igen, vele is akarok lenni.

Vele akarom elfelejteni ezt az életet és egy újba kezdeni, ahol semmi probléma nincs, senki nem tud bántani.

-----

Másnap reggel Jungkook boldogan nézte a tükörképét, csak egy halovány folt volt bal felén. Megnyugodott, hogy ezt Taehyung nem fogja észrevenni, hacsak nem kerül hozzá nagyon közel. Az meg ugye teljeséggel lehetetlen volt, nem tervezte a házunkban megcsókolni, sőt sehol. Nem akarta megcsókolni Taehyungot, amitől még boldogabb lett. Végre nincs összezavarodva az érzéseit illetően. Tudja, hogy az ő érdeklődését a lányok keltik fel, nem pedig a fiúk.

Kicsattanó erővel sétált az iskola felé. Boldog volt. Nem volt rá oka, hogy miért, egyszerűen boldog volt. Nem volt otthon az apja, alig látszik a pofonok helye és ma megy Taehyunghoz. Ahogy ez a gondolat végig hatolt elméjén rájött mire fel is ez a nagy boldogsága. Taehyunghoz készül délután.

Telt, múlt az idő Jungkook pedig egyre idegesebb, izgatottabb, boldogabb, nyugtalanabb lett. Egyszerre árasztották el a negatív és pozitív érzelmek.

Félt, hogy Taehyunghoz megy, hisz tényleg nem lesz ott senki rajtuk kívül. Így is a kelleténél többször nézte meg, a saját szórakozására. És újra elfogta a bizonytalan érzés. Biztos, hogy a lányokat szereti? Igen! Gondolatba leteremtette magát, hogy ilyeneken ne jártassa az eszét fölöslegesen. Nem éri meg saját magával vitáznia.

-Jungkook! - sietett Taehyung a folyosó másik oldaláról Jungkookhoz.

Amikor egymáshoz értek a szokásos ölelésület megejtették, mire a többi diák egyből összesúgott és elméleteket kezdtek gyártani.

-Mehetünk? - nézett fel csillogó szemekkel Jungkookra. Taehyung végig azt a pillanatot várta, hogy végre szobájába tudhassa Jungkookot.

-Persze. - karolta át Taehyung vállát és elindultak a fiú háza felé.

Olyan sokszor tette már meg ezt az ismerős utat Jungkook de most mégis izgatott volt. Mi fog majd történni? Vajon egy kellemes vagy kellemetlen élménnyel lesz gazdagabb?