Ha Jungkook tehetné örökre így maradna, ebben a pillanatban, ahol nem érdekli mit tesz. Nem törődik a köverkézmenyekkel, pedig elég súlyosak voltak azok. Csak tette, amit a szíve diktált és nem hallgatott az eszére, ami azt súgta, hogy álljon le. A hevesen dobogó ketyeréje hangosabban bíztatta arra, hogy csak tegye azt, ami jól esik, hisz ez nem bűn. Pedig nem kellett volna ezt tennie.

Így találta meg egyik kezével Taehyung pólója alá az utat. Óvatosan barangolta be minden porcikáját a másik felsőtestén, aki bújt az érintésbe, akár egy cica. 

Taehyung hosszú ujjaival fürgén kezdte el kigombolni Jungkook ingjét, miközben a fekete hajú nyakát lepte el csókokkal, aki hangosabb sóhajtásokkal jelezte, hogy tetszik neki. Amikor keze a nadrágjához ért Jungkook hirtelen ült fel hangosan kapkodva a levegőt.

-Álljunk le. - rázta a fejét Taehyungra nézve. - É-és nem azért, mert ez lenne az első alkalmam mindenhogy nézve. Hanem azért, mert nekünk ezt nem szabadna.

-Nem, tényleg nem kellene. - ült fel Taehyung az ágyban, felhúzva térdét. - Bocsánat.

-Nem kell bocsánatot kérned. Ugyanúgy hibás vagyok én is. Meg.. Én támadtalak le itt téged.

-Nem, nem azért. Ezt, ami most történt.. Én nem sajnálom, ahhoz előbb meg kéne bánnom, amit nem fogok megtenni. Én csak azt sajnálom, hogy azért tettem, mert azt hittem megérdemli ezt Jaebum. - hajtotta fejét térdére.

-Őszintén, megérdemelné! - tette kezét Taehyung hátára. - De azért, ha ezt megtetted volna, nem lennél különb tőle. És azt nagyon megbántad volna utólag. Ezt az egészet megbántad volna. - simogatta hátát.

-Jungkook. - emelte fel a fejét, hogy Taehyungra tudjon nézni. - Azt, hogy ezt majdnem veled tettem meg..azt sose bánom meg. Téged nem bánlak meg. Ha nem te lennél itt, na azt bántam volna meg. Nem egyszer, ezerszer. - mondta őszintén.

Jungkook elmosolyodott Taehyung szavai hallatán, és úgy érezte, hogy ezt a majdnem kalandot ő sem fogja sose megbánni.

Hirtelen erős fény futott végig a szobán, majd hangos csapódásra lettek figyelmesek. Taehyung gyorsan futott ablakágoz, hogy megnézze ki jött.

-Megérkeztek a szüleim.

-Akkor, itt az ideje mennem. - lépdelt az ablak felé Jungkook.

-De, az ablakon nem mehetsz ki. - rökönyödött meg Taehyung.

-Nem ez lesz az első alkalom, hogy ablakon távozok. - kacsintott Jungkook, majd megvárta, hogy Taehyung szülei a házba jöjjenek és egy gyors, könnyű mozdulattal ugrott ki.

A mosolyt nem tudta levakarni magáról. Igaz, nem lett volna szabad ezt csinálniuk de ő egy cseppet sem bánta meg, sőt még őrült is neki. Egyedül az a tény zavarta, hogy Taehyungnak barátja van. És, az, amit elmondott neki nagyon nyugtalanította. Senki nem bánthatja Taehyungot, ő ezt nem érdemli meg.

Rutinosan lépett be az ablakon a kicsi szobájába és a gondolatait akarta összefoglalni, hogy papírra vesse azokat.

------

Kedves Naplóm,
Tényleg boldog vagyok.

Elmondtam Taehyungnak úgy az érzéseimet, hogy én magam sem tudom még hova tenni őket. Szerinte úgy hangzik, mintha szerelmes lennék de azt sem bánnám. Még akkor sem, ha fiú.

Ha tényleg szerelmes lennénk belé, büszkén kürtölném ki, hogy mindenki hallja. Hogy tudják meg se próbáljanak rámozdulni, mert csak magamnak akarom őt.

És ma az a csók... Az a sok csók.

Sose éreztem még így, senki, semmi iránt. Ilyen teljesen megmagyarázhatatlan érzés de annyira jó is. Ilyen intenzíven nem reagált a testem senki érintésére sem. Ez lenne a szerelem? Mert akkor ki kell mondjam: életemben nem voltam szerelmes..

Az sem érdekel, hogy milyen okból feküdtünk majdnem le. Hogy ki, miért tette ezt. Egyszerűen örülök annak, hogy ez megtörtént. Talán egyszeri alkalom volt, sőt biztos és lehet szüzen halok meg de kit érdekel? Boldog vagyok. Őszintén boldog. Az sem jár a fejemben, hogy Taehyung amolyan "leckének" szánta ezt a barátjának, hiszen ott voltak a szavak, amiket mondott.

"Azt, hogy ezt majdnem veled tettem meg..azt sose bánom meg. Téged nem bánlak meg. Ha nem te lennél itt, na azt bántam volna meg. Nem egyszer, ezerszer"

"Téged nem bánlak meg..."

Komolyan az a fiú többször hozott zavarba pár hónap alatt, mint az exem egy év alatt.

Bárki bármit mondhatot rám, az sose váltott ki belőlem ilyen érzelmeket, mint Taehyungé.

És még a holnapi nap sem fog érdekelni, várom már, hogy vele legyek, ott legyek vele.

Talán azért vagyok ennyire felszabadult, mert kezdem magamban helyre rakni a dolgokat. Taehyung nem közömbös számomra, nem is barátként tekintek rá, hanem valami sokkal többként nézek rá. Számomra ő az a személy, aki.. Aki nem tudom.. Ezt egyszerűen nem tudom megfogalmazni.

Már nem ijeszt meg a tudat engem, hogy ő egy fiú. Mit tudok vele kezdeni? Semmit!

Én sodródom az árral és nekem az is bőven elég, ha Taehyung a haverom. Legalább velem, mellettem van és ugyanolyan boldog tudom lenni mellette.

------

Reggel Jungkook kicsattanó örömmel kelt fel. Boldog volt, nem idegeskedett semmin. Úgy gondolta, hogy a mai napon semmi rossz dolog nem történhet, mert ez egy tökéletes nap lesz számára.

Semmilyen sertést nem vett magára, mert az sem érdekelte. Még Taemin önelégült feje sem, és még az sem, hogy hozzá vágta, már nem beszélnek Taehyunggal. Pedig, ha tudna mennyire jóban vannak. Alig várta a délutánt és azt a két órát, amit csak kettesben fognak eltölteni és azt csinálnak ott, amit csak akarnak, amihez kedvük van.

Hatalmas fogsoros mosollyal köszöntötte évfolyamtársát, az sem vette el a kedvét, hogy megkapta a "nyuszi" kinevezést a mosolya miatt. Ez egy olyam becenév, amit Taehyung adott neki és tetszett neki.

Szokásosan a szőke ölébe hajtotta a fejét, aki piszkálta hosszabbodó haját.

-Mire ez a nagy öröm? Ilyen hévvel még sose jöttél ide. - mosolygott a másik levakarhatatlan vigyora miatt.

-Csak boldog vagyok. Boldog vagyok, mert a barátom vagy és itt vagy mellettem.

-Nem csak egyszerű barátok vagyunk. - motyogta Taehyung, ami miatt Jungkook szíve elviselhetetlen tempóba kezdett. - Legjobb barátok. - és a szíve lelassult. Nem erre a válaszra számított de mit is mondott volna Taehyung?

Mindenesetre Jungkook lelkesedését ez nem törte le. Legalább legjobb barátjának mondatja, azt a személyt, aki nagyon fontos neki.

Csalódottan kelt fel Taehyung öléből, mikor lejárt a két óra. Nem akart haza menni és a gondokba szakadni.

Taehyung vállát átkarolva lépett ki az iskola épületéből, amikor egy túlontúl ismerős autót vett észre, ami lassított közelükbe. Egy pillantás alatt ment el minden kedve, öröme. Nem számított arra, hogy az apja itthon lesz.

-Kook! - kiabált fia után a férfi. - Ki ez? A haverod? - biccentett Taehyung felé.

-Igen, az.

-Haza vigyünk? Nekem ez nem út.

Jungkook furcsán méregette az apját. Neki túl kedves volt a mostani személy, aki előttük áll. Még a saját fiát sem vitte haza egyszersem, nemhogy másik embert.

-Nem kell köszönöm, jönnek értem. - hazudta Taehyung.

Érezte a feszültséget Jungkook és az apja között, meg Jungkook folyamatosan húzta hátra a háta mögé az apja elől. Értette a célzást.

-Rendben, akkor fiam, mehetünk? - nézett mosolyogva a fiára.

-Persze. - felelte engedelmesen.

Addig akarja kiélvezni ezt a "normális" pillanatot, ameddig lehet és az apja agyában nem kattan el valami.

Taehyung elköszönt Jungkooktól és egy rossz érzés kerítette hatalmába. Jungkook sose beszélt az apjáról és tudta, meg van annak az oka, csak nem tudta, hogy mi az.

Jungkook idegesen ült be az autóba és várta, hogy haza vezessen az apja de ez nem történt meg. Az utcájuk előtt teljesen másik irányba fordult le, egy olyan helyre, amit Jungkook nem ismer. Még sose járt erre.