⭐️⭐️⭐️⭐

Oké, nyilván feltűnt nem vagyok újabban a legjobb passzban. És, hát kérdeztétek páran mi történt... szóval íme miért vagyok az utóbbi időben eltűnve/kevésbé aktív és posztolok mind gyakrabban depressziós felhangú dolgokat. Aki nem akar lehangolódni vagy bedepizni, az most még bátran bezárhatja ezt és elmehet!

Nem vagyok hozzászokva, hogy kiöntsem másoknak a lelkem ezt szeretném leszögezni! Ez inkább fordítva szokott megtörténni és mindig az én vállamon sírhatják ki magukat a többiek, semmint attention whoret játsszak. De néha nálam is elszakad a cérna, jó volna valakivel kibeszélni ám a bajaimat nem akarom másokra rátestálni, minek legyen az is még egy plusz teher az ismerősökön amikor mindenkinek megvan a saját kis pokla enélkül is?!

De akkor kezdjük Ádámtól meg Évától rendben? ;) 

Páran, akik régebb óta követtek és olvassátok ezt a kis könyvecskét tudhatjátok már rólam, hogy nem csak hogy biszexuális vagyok de van egy kiscicám is. Nos, Ő az én drágám, Lindim akivel felköltöztünk egy közös albérletbe a fővárosba még február elején. Egy kis 35 négyzetméteres galériás garzonba, ami maga volt a paradicsom számomra. Távol a családtól és a folyamatos cseszegetésektől, önálló életem lehetett itt azzal a személlyel akit szeretek és vele megoszthattam a mindennapjaimat, akivel összebújhattam anélkül hogy mások egy rossz szót is szólnának érte. Egyszerűen csak kinyílhattam mellette mint valami virág, lehettem én a bújós kiscica és dorombolhattam az ölében.

Találtam tisztességesen bejelentett 8 órás munkát 1 hónap alatt/után - ami Pécsett 5 év alatt nem sikerült LOL - és úgy tűnt végre egyenesbe kerül az életem. Boldog voltam. Egészen úgy 2 hónappal ezelőttig. Amikor is kiderült az anyukája rákos, áttéttel. Nem operábilis jelenleg mert hiába van egy-egy csomó a vastagbelén és a máján, nem elég pici ahhoz hogy műthető legyen. Mit lehet tenni? Kemoterápia, életmódváltás, C vitamin szedése ezerrel és minden vacak ami csak hathat legyen homeopátiás szer vagy más hatásosnak ítélt csodabogyó. No meg imádkozni, hogy augusztusig zsugorodjon össze annyira a tumor hogy kiszedhessék belőle mindenhonnan nyom nélkül. Amúgy tudtátok, hogy a máj az egyik olyan szervünk, amiből ha egy pici darab marad is a testedben képes fullosan regenerálódni idővel és visszanőni? Hát én mostanáig nem. 

Gabi - kolléganőm bent a CCben - anyukája szintén rákkal küzdött és 6 évnyi kemény csata után vesztette el a harcot végleg. Gabi nem volt még nagykorú sem amikor beszökdösött anyujához a kórterembe látogatóba ahová elvileg be se engedhették volna és azért maradt ki az iskolából is pár évet, mert az anyukáját ápolta és minden percet vele töltött, amíg még lehetett. Most ünnepeltük közösen a szülinapunkat - nekem ugye 6.-án volt a 29. míg neki 9.-én a 21. - illetve idén érettségizett le munka mellett és úgy néz ki, ha a szóbelijei is meglesz mindenből akkor leérettségizett a történtek ellenére egy pici csúszással.

De hogy ezt miért is meséltem el? Azért, mert Gabi volt olyan rendes és felkészített lélekben arra, hogy mi lesz. Hogy (közvetlen) hozzátartozóként mire számíthatunk, mire figyeljünk, stb. oda. A kemo nem kertelek gyerekek pokoli nehéz, Cicám anyuja se viseli jól, nagyon gyenge. Annyira, hogy Linda visszament Szolnokra, mert mást sem csinált itt mint halálra idegeskedte magát mi lehet vele,  a munkájára se tudott odakoncentrálni eléggé, bűntudata volt hogy nincs vele és őrlődött miattam is nagyon sokat, de hazament június 2.-án. Én pedig szeretem annyira, hogy elengedtem; mert most mellette a helye! Esküszöm tisztára úgy érzem magam, mint az elvarázsolt, átokkal sújtott herceg a Szépség és a Szörnyetegből amikor elengedte Belle-t a beteg apjához!

Én maradtam a fenekemen a fővárosban, hisz itt a munkám és az albérletet immáron egyedül fizetem ami amúgy 2 emberre lett tervezve anyagilag. Ha nem kapnám most októberig a 100 rugó támogatást az önkormányzattól nem is bírnám fizetni és megélni még mellette pedig így is csiszre jövök csak ki neccesen mivel az volt önmagamnak a születésnapi ajándékom, hogy indítottam egy 10 ezres LTP-t még májusban. Egyszer majd ugyanis akarok saját lakást/otthont magamnak nem pedig egész életemben a pénznyelő albérletben lakni. Nem tudom, hogy nézzek-e kisebbet/olcsóbbat vagy mit tegyek - szobát kivenni és 4. vagy 5. embernek odamenni vadidegenek közé nagyon nincsen kedvem :/  ki tudja kifélék/mifélék - csak toporgok egy helyben várva mi lesz, ami úgy érzem megőrjít teljesen! És még csak nem is panaszkodhatom, mert nincs kinek! Cicának minek mondanám, mikor van ezzel most épp elég baja enélkül is? Eszemben sincsen bűntudatot kelteni benne valamiért, amiről nem is tehet senki sem! Az élet néha kegyetlen!

Szóval jah, egyedül vagyok az amúgy magassága miatt sokszor hatalmasnak érződő garzonban - erre egyébként csak most jöttem rá, míg Cicámmal ketten voltunk pont elégnek éreztem - és hiába a térelválasztás meg a két szint a galéria miatt... mégiscsak hetek óta egyedül hajtom álomra a fejemet és nincs mellettem Cica, nem beszélgetünk annyit mint előtte mert most Szolnokon vezeti a háztartást anyuja helyett, gondoskodik róla hogy pihenhessen/gyógyulhasson/stb. és teljesen lefárad nap végére, mert ugye ott van a nagyija és a 16 éves nagy fia is még ezen felül. Szóval nem egyszerű a helyzet egy kicsit sem.

Egyre rosszabbul alszom éjjelente, későn leginkább mert vagy a plafont bámulom vagy álomba sírom magam; reggel meg kapkodok mert kis híján elalszom olyan nyúzottnak érzem magam. A munka se megy jól, bár az most kollektíve senkinek se a csapatból; de nyilván ez az egész dolog ami történt velünk rányomja a bélyegét nem mondom, hogy nem. Szóval minden fronton egyre rosszabb a helyet és amikor ma a fogadott fiam az előre ledumált mozis estet és a találkozót sokadszorra mondja le, mert most épp megint családi veszekedés van náluk; nos akkor érzem úgy hogy qrvára elegem van az életemből.

Persze próbálom magam lefoglalni, de csak bámulom az üres monitort és nem vagyok képes új fejezetet írni sehová sem. Se ide, se az frpgbe, se máshová. Korábban mikor felköltöztünk azért maradozott el a dolog főként, mert állást kerestem és amikor végre lett arra koncentráltam hiszen 3 hónap próbaidőt kellett túlélnem ahhoz, hogy meg is tartsanak még utána is és legyen miből lakbért fizetnem. A munka, az hogy telefonálgatok orrba-szájba ugyan kielégíti valamennyire a kommunikáció éhségemet, de cserébe mire este 7 után hazaesek agyilag zokni és mosott fos vagyok aki egy saláta értelmi szintjéhez konvergálva vegzál szóval nem nagyon vagyok képes írásra pláne nem fejezetnyi hosszúságúra.

És bánt a dolog, rémesen, tényleg. Hogy kb. lassan már csak másokat olvasni/kommentelni járok fel. De nem megy, nem vagyok most képes másként tenni. A legutóbbi frissítés is a véletlen és egy bepiált este szüleménye, amikor kissé túl kapatos voltam no meg felajzott. #ShameOnMe De ezeket a szalmaszálas fellángolásokat leszámítva nem igazán vagyok képes kiírni magamból mindazt, ami a fejemben van jelenleg. Mert hogy tele van a fejem történetekkel és ötletekkel, abban biztosak lehettek! Draftban is tele van a félkész fejezeteimmel, sőt új könyvekkel is a kezelőpultom. Csak az kéne hozzá, hogy rendeződjön a melóhelyen minden és Cica is visszajöjjön. 

Ugyanis nem tudom, hogy mi lesz velem, velünk. Az albérlettel október után. Augusztusban műtik elvileg anyukáját itt Pesten, ott ahol Gabi anyuját is mert ott a legjobbak ilyen téren az országban a dokik állítólag. Én nem tudom, most bizonytalan minden. Néha úgy érzem csak lógok a levegőben és legszívesebben ordítani tudnék, toporzékolni és rázni magam a földhöz csapdosva mint valami akaratos, 3 éves kisgyerek. De mégsem teszem, nem tehetem. Inkább megpróbálom elfojtani magamban az érzéseket ezzel kapcsolatban, megküzdeni vele, helyt állni a munkában holott hiába koncentrálok odatéve magam teljesen egyre csak romlik a teljesítményem mintha fejben egészen máshol lennék, pedig nem! Próbálok nem utat engedni a depressziónak, de egy üres lakásba hazaérni minden nap és egyedül álomra hajtani a fejünket nem épp a vágyálmaim netovábbja, hogy finoman fogalmazzak. Ennyi erővel maradhattam volna Pécsett is ott legalább a családom körében voltam, még ha cseszegettek is folyton és én voltam a fekete bárány a családban aki még mindig nem tudott munkát találni magának évek óta és egy lustaság! De legalább nem voltam egyedül, mint most. :'(

Amikor felköltöztem álmomba sem gondoltam volna, hogy így járok. Hogy ez fog történni. Megint. Baromira úgy érzem, hogy szívtam én már eddig a 29 évem alatt életemben épp eleget és baromira nem érdemlem meg ezt! Nem szolgáltam rá, most már igencsak jöhetne valami pozitív, jó dolog is mert egy újabb 7 szűk esztendőt nem akarok és nem is hiszem, hogy képes lennék tökegyedül maradva átvészelni. Félek attól, hogy mit hoz a holnap. Hogy Cica meddig tart ki mellettem vagy én meddig bírom nélküle ezután a 3 hónap boldogság után, mielőtt elromlott volna minden újfent. 

A korábbi 7 éves kapcsolatomnak azért vettem véget a ex barátommal, mert rájöttem ennyi évet elpazaroltam, rááldoztam és távkapcsolatban úgyhogy nem tudunk találkozni még havonta sem - mert én anyagilag nem engedhetem meg hiszen akkor még nem volt munkám illetve egyetemen tanultam - ő meg az egyetem miatt nem tud jönni, ha hétvégente havonta hazajár akkor is a vese transzplantált apukáját meg anyukáját látogatja meg és nem engem; nos így nincs értelme. Én csak a sokadik vagyok a sorban és nincs kilátásom ennek a megváltozására. Szerettem Andort, félreértés ne essék a mai napig nem szűntem meg szeretni és nem is vagyok túl rajta teljesen - igenis felkavart az a születésnapi felköszöntése kereken éjfélkor - szóval azt hiszem nem véletlen az sem, hogy végül Cica karjai között leltem boldogságra és menedékre, férfit pedig magam körül nem akarok látni még jó darabig (legfeljebb egyetlen éjszaka erejéig és akkor is csak a farkincája végett). De ezt nem akarom újra eljátszani. Két komoly párkapcsolatom volt, amit úgymond számolok is mert évekig tartottak ellentétben a kis diákszerelmeken kívül amik csak legfeljebb pár hónapig, amik jöttek-mentek nálam időről időre valakibe mindig bele-beleszerettem mint minden kamasz aki szerelmes a szerelem gondolatába. Szóval ez a kettő komoly, nos mindkettő távkapcsolat volt vagy azzá vált és most Cicával is ez a helyzet. Én pedig félek, hogy megint nem lesz ennek jó vége. T.T

Szóval röviden összefoglalva ez a helyzet és most kb. így érzem magam jelenleg [Vigyázat indokolatlanul sok Dylan O'Brien gif spam!]: