Ichiru megfogta a kezed és kivitt a fülkéből, nem várva meg, hogy összeszedd magad. Kapkodva törölted meg az arcod, és mentél utána. Annyira megrendültél, hogy elfelejtettél nézelődni, pedig a város több emelet mélységben elterülő látképe fogadott a csupa üveg folyosó jobb oldalán.

Ichiru nem vitt messzire. Egy kétszárnyas ajtó előtt átadott az ott várakozó fiatal maffiózónőnek, és sarkon fordult anélkül, hogy utasítást adott volna. A nő lehetett az, akivel a liftben beszélt, mert biccentett neki, mielőtt Ichirunál erősebben karon fogott és bekísért a tágas fürdőbe.

Sosem gondoltad, hogy egy valódi, kádas, medencés fürdőhelyiség bújik meg a maffia főhadiszállásán, de a fiatal nő nem a nagy kádak egyikéhez, hanem egy félig elválasztott helyiségében álló zuhanyzókhoz vezetett. Rövid folyosó után ott újabb ajtó nyílt, hasonló ahhoz, ahol bementetek, de a maffiózó figyelmeztetett, hogyha megpróbálsz megszökni, búcsút mondhatsz a lábadnak: a kezében lévő két vékony dobókés felmutatása elég volt, hogy higgy a fenyegetésnek.

Nem állt közvetlenül melletted, de a zuhanyzó közelében maradt, és szemmel tudta tartani, mit csinálsz, amíg levetkőztél és néhány percig csak álltál a meleg víz alatt. Jólesett elgyötört testednek, és amint mindenedet megmostad, az arcodon és az ujjaidon lévő sebek sem tűntek olyan súlyosnak.

Miután végeztél, felöltöztél az odakészített, egyszerű, világos kimonóba, amihez kénytelen voltál a vonakodó maffiózó segítségét kérni. A nő végül eligazgatta a ruhát rajtad, és megmondta, hogy ad néhány percet hajat szárítani, miután a fürdő száraz részlegét is megmutatta. Ekkor már melletted maradt; fel-felnéztél rá a tükörben, de a saját arcod látványát próbáltad elkerülni.

A szád kiszáradt és felrepedt, és az arccsontod felett lévő zúzódás is csúnya, zöldessárga színt öltött. Ezt sminkkel eltakarhattad volna, azonban nem volt kinek tetszened a zárkádban.

Ichiru jóvoltából újra tiszta és rendezett voltál, de ezért nem lehettél igazán hálás: szintén miatta estél fogságba. Szerencséltlenség volt, de még rosszabb lett volna, ha az ikertestvéredet kapja el. Ő rombolt és pusztított volna, és sem Ichiru, se más képességhasználó nem tudott volna az útjába állni.

Amíg Kagami nem sérült meg, és meglephette az ellenfelét, legyőzhetetlen volt: senki sem állhatott a két lábon járó halál útjába, de, mert ilyen volt, Kagami kevéssé kötődött az élethez, sérülékenységét csak te tudtad orvosolni.

Lobbanékony volt, de remélted, hogy végre okosan viselkedik, és meghúzza magát a két gyilkosság után. Rájöhetett, hogy lefülelték, hiszen ha a Dokkmaffiát újabb támadás éri, arról Ichiru értesített volna.

Kapóra jött volna neked, ha látja, hogy folytatódik, miközben te, az állítólagos elkövető az őrizete alatt állsz, de amilyen makacs volt, számára ez a tettestársaid létét igazolta volna.

Belefájdult a fejed, ha megpróbáltál az övével gondolkodni, így azt sem tudtad kitalálni, most, hogy a kérésed teljesült, cserébe mégis mit kívánhat tőled.

Ígéretével ellentétben nem jött érted negyedóra múlva, a pinceszintre az addig veled lévő maffiózó vitt vissza. Nem beszélt veled többet a szükségesnél, és nem is ment a közeledbe, hiába hagyta szabadon a kezed és a lábad.

Félelmeddel ellentétben nem a cellák felé, hanem Ichiru irodájába vitt, majd amint ő kiszólt, hogy szabad, a nő kinyitotta az ajtót. Belökött, majd enyhe főhajtás után távozott, anélkül, hogy Ichirut megszólította volna. Valószínűleg nem az ő embere volt, de veled ellentétben hatalmas tiszteletet tanúsított iránta.

Ichiru az íróasztala mögött ült. Felkönyökölt és a tenyerébe döntötte az állát, úgy vetett egy rövid pillantást a távozó maffiózóra, majd egy hosszabb, érdeklődőbbet rád, amikor az ajtó bezárult mögötte.

Közönséges, egyszínű, aprómintás kimono volt rajtad, ami inkább otthoni, mint utcai viseletnek számított: sem anyaga, sem kinézete nem volt olyan hivalkodó, hogy egy nő mások előtt is büszkén viselte volna. Te nem sokat tudtál a tradicionális ruháitól. Anyád halála óta szinte kizárólag nyugati ruhát viseltél, ezért kellett a kimono felöltéséhez a másik nő segítsége.

Zavarban voltál, mert Ichiru leplezetlenül végignézett rajtad. A pillantása elidőzött kibontott, néhol még nedves hajadon, akkor igazán fényes, élénk szemeden, cserepes ajkadon és a kölcsönzött ruhán, amit ő választott számodra a raktárból.

Akkor először néztél ki embernek, mióta az öltönyösök elrángattak az utcáról, és a változás lenyűgöző volt. Vonzó, fiatal nő állt előtte makulátlan kimonóban, a hajad és a bőröd jó illata kezdte a szoba állott levegőjét is átitatni.

Ichiru abbahagyta a könyöklést és lassan hátradőlt a székben. A szemét rajtad tartotta, amitől kezdett kiszáradni a torkod.

Nem adott utasítást, így nem mentél beljebb; az ajtóban álltál, a végrehajtó fekete szemétől a padlóhoz szegezve. Nagyot nyeltél, amikor Ichiru hátralökte a széket és elindult feléd, de megbénított, nem tudtál menekülést keresve a kilincs felé tapogatózni.

Mint korábban annyiszor, megfogta a csuklód, amikor a kezed felemelkedett, és kettőtök közé húzta, hogy megállítson. Nem néztél rá, és a föléd magasodó végrehajtó nem kényszerítette, csak a ruhád ujját kezdte lassan visszahúzni a karodról.

– Komolyan gondoltad, hogy bármit megtennél vallatás helyett? – kérdezte Ichiru, miközben mellmagasságba emelte a karod, és a csuklódat fogva egészen könyékig feltolta a ruhádat. Kesztyűs keze finoman ért a bőrödhöz. Libabőrössé tette a karod, és szapora lélegzeted megakadályozta, hogy értelmesen tudj felelni.

Tényleg sok mindenre hajlandó lettél volna, hogy ne kelljen még egy vallatást kiállnod. Ichirunak láthatóan minden alkalommal egyre hamarabb fogyott el a türelme, és nem akartad, hogy legközelebb néhány csontod vagy a fogaid épsége bánja, ha a feleletedet nem felel meg számára. Az viszont, hogy felajánld magad neki a szabadságért cserébe, nem jutott eszedbe.

Nagyra nyílt szemmel, a füledben doboló vér hangjától és az érintésétől szédülve, mozdulatlanul tűrted, amit művelt, de Ichiru nem elégedett meg a hallgatással.

– Válaszolj – szólt rád. A másik kezedet is felemelte, ujjait addig nem tapasztalt lágysággal a kimono bő ujjába dugta.

– Igen – suttogtad, de nem mertél a szemébe nézni. Féltél, hogy kettőtöknek ugyanaz jár a fejében, ám Ichiru ezt a formális beleegyezést hallva sem fogta át a derekadat és húzott egészen magához.

Feltűrte, majd mindkét válladon rögzítette a ruhaujjadat, és amint végzett, döbbent arcodat látva a szemét forgatva a kezedbe nyomott egy hajgumit; épp azt, amit régóta, feledékenységből a pénztárcádban tartottál.

– Azt akarom, hogy takarítsd ki az irodámat – mondta Ichiru, amint az öltözékedet munkára alkalmassá téve ellépett tőled. Azt gondolta, a hajadat is összefogod, hogy ne zavarjon, de csak értetlenül néztél hol rá, hogy a markodba nyomott, árva hajgumira. – Mégis mire számítottál? – sóhajtott, félreértve a zavarodat. – Csináld meg, minden szükségeset behozattam, ott van a sarokban.

Az ajtó felé intett, ahol valóban egy kis halom tisztítószer és eszköz sorakozott, amit belépve a nyitott ajtószárnytól nem vettél észre.

– Itt leszek és megvárom – mondta, lerogyva a fotelbe, ami érkezésed óta a fal mellé került, így Ichiru az egész szobát beláthatta.

Nem felcserélte az időt felesleges nézelődésre, a helyiség minden részét betéve ismerte. Egyedül téged akart szemmel tartani: nem találta biztonságosnak, hogy magára hagyjon az irodájában, egy újabb céltalan órához azonban fáradt volt, előtted hiába tagadta.

Ichiru meg akarta nézni, hogy viselkedsz a cellán és a vallatóhelyiségen kívül, hátha valamilyen nyomot talál, ami közelebb viszi a megoldáshoz. Az egyetlen, ami a gyilkosságokhoz kötött, a felvétel volt a veled egészen könnyen összetéveszthető Kagamiról, de, hogy pontosan mit művelt a maffiózókkal, nem látszott rajta.

Ichiru gyakran faggatott egy darabka piros fonálról a két halott mellkasában, de amikor megértetted, mire kíváncsi, és feleltél volna, az első néhány szó után elhallgattatott, mert semmi nem érdekelte, ami az ikertestvér kifejezéssel kezdődött. Ichiru álláspontja azonban megváltozott, és más szempontból akarta megvizsgálni a helyzetet, már amennyire a fáradtság engedte.

Megtehette volna, hogy a kérésedet teljesítve visszavisz a pincébe. Később is jár utána járhatott volna bérelt szobádnak és az ott lévő kevéske holmidnak, ő viszont az elválásotok után elküldött két embert, hogy a kulcson lévő hotel helyét kiderítve terepszemlét tartsanak. Ichiru másképp magára maradt volna a gyötrő gondolatokkal, amik elől olyan gyakran menekült a celládhoz, majd téged karonfogva a vallatószobába.

Minden tette automatizmus volt, hogy minél kevesebbet törődhessen a külvilággal. Ichiru fáradt, frusztrált és csalódott volt, miután belátta, hogy az addigi módszereivel semmire sem megy, legfeljebb egy gyengébb pillanatában túl súlyos sérülést okozna neked. Nem erőltette, hogy a beszélgetést odalent folytassátok, de, mert nem hitt az ártatlanságodban, szeretett volna a közeledben maradni. A fotelben ült, le-lehunyta a szemét, de minden nagyobb zajra felnézett, míg utasításai szerint port töröltél és a szőnyeget porszívóztad.

Feltételezted, hogy van erre személyzet, a takarítást nem maga Ichiru csinálja, de rég nem járhattak az irodájában. A zsúfolt könyvszekrényen vastagon ült a por, mert Ichiru olyan ritkán mozdult ki a szobájából, hogy a napi rendszeres, és a heti nagytakarításokat megzavarta a jelenléte. Sosem lehetett rendesen elvégezni, mert gyűlölte, ha valaki ott van a közelében, amikor pihenni vagy dolgozni próbált volna.

Ichiru nem szerette a magányt, de még kevésbé tűrte el az észrevétlenül mozgó személyzet munkáját, amikor összpontosítani akart; egy másik ember jelenléte általában megzavarta. Melletted sem tudott ellazulni, de te is ideges voltál, amiért a munkádat figyelte. Gyakorlott voltál ezekben a feladatokban, az otthoni háztartást régóta te, mint idősebb nővér vezetted, de a kimono és alacsony termeted is nehézséget okozott, és a mennyezetig érő polcos szekrény felső harmadát csak Ichiru odahúzott székére állva tudtad leporolni.

Amikor a másik oldalt, a szoba gazdájához közelebb ismételted a műveletet, a görgős szék egy rossz mozdulat során kicsúszott a lábad alól, és hiába próbáltál kapaszkodót keresni, lezuhantál, egyenesen a fal mellé húzott fotel és a benne ülő végrehajtó felé.

Ichiru észlelte, hogy elveszted a lábad alól a támasztékot, de nem tudott időben mozdulni, hogy elkapjon, és az ütközést megakadályozza. Leverted a lábáról és mindketten a szőnyegen kötöttetek ki: Ichiru a hátán, sarkát és könyökét fájlalva, te a térdén, mellkasának koccant fejjel, félig alá gyűrt karral, mert Ichiru az ütközés előtt felemelte a kezét, hogy az ütközést tompítsa.

A gondosan rád adott kimono szétnyílt, amikor próbáltad letenni a térded, hogy lemássz róla. Az egyik oldala a lábad alá szorult, tovább nehezítve a mozgást, és egyensúlyodat vesztve újra a végrehajtó mellkasának dőltél, úgy leszorítva a kezét, hogy meg sem bírt mozdulni.

Rémülten néztél rá, álladat felemelve a kulcscsontjáról. Ichiru lélegzete a homlokodat érte, tiéd a nyakát borzongatta, ettől még kétségbeesettebben próbáltál lemászni róla. Ichiru, amint az egyik kezét meg tudta mozdítani, kiszabadította magatok alól, és oldalra hengerített. Mire pislogtál egyet, felhúzott térddel, a hátadon feküdtél az íróasztala előtt.

– Sajnálom! – suttogtad szaporán, amíg felkönyökölt melletted. Te is felültél, megigazítottad a ruhádat, és közelebb csúsztál hozzá. Óvatosan megérintetted Ichiru karját, amikor feltűrt ingujja alatt a lezúzott könyökét dörzsölgette. – Nagyon fáj? – A kérdés olyan őszinte volt, mintha nem egy maffiózó, hanem egy barátod lett volna, akiért érdemes aggódni. Akkor, a könnyű sebet látva nem gondolkodtál el a helyzeten: arról is megfeledkeztél, hogy tőled senki sem kérdezte, fáj-e, amit művelt, egyszerűen megsajnáltad, mert a te megmentésedért okozott fájdalmat magának.

Ichiru rajtakapottan hagyta abba a könyöke dörzsölését és az ingét megigazítva rád nézett. Haja zilált volt, az arcán különös kifejezés ült, mielőtt megkeményedtek a vonásai. Felállt, majd összegyűrt mellényét is megigazította.

– Magad miatt aggódj – mondta nehezen értelmezhető hangon, ahogy a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen a földről. – Elég volt ebből, kisasszony – rántott talpra, majd azonnal el is engedett, mintha megégetted volna –, gyilkosság helyett port törölni kellett volna megtanulnod.

– Kérlek, ne vigyél vissza! – sikoltottál fel, amikor zsebre tette a kezét és kulcsok csörgését hallottad.

Nem érdekelt sem Ichiru furcsa reakciója, sem a megjegyzése, ami különben maró volt és bántott. Nem akartad, hogy leromboljon mindent, ami köztetek felépülni látszott, és a pincébe zárjon, mert az újabb vallatások és kínok ígéretét hordozta.

– Ne haragudj, Dazai-san, őszintén sajnálom! Ne vigyél vissza! – A szoba közepe felé hátráltál, de a szűk helyiség nagy részét elfoglaló íróasztal megállított. Rémülten cikázó pillantásod nem talált kiutat, minduntalan visszatért az arcára.

Nem akartad bántani őt, sem fegyverrel, sem képességgel, nem voltál rá alkalmas, mégis felni kezdtél, hogy a szerencsétlen baleset valami őrült logika szerint támadásnak tűnik Ichiru számára. Őt azonban ilyesmi nem foglalkoztatta. Túlságosan fáradt volt mély gondolatokhoz veled kapcsolatban; az ösztönök és a belőlük fakadó érzések sokkolták, amíg alattad feküdt, és a hajad illatát érezte az orrában. Össze akart zúzni, azt mégsem engedte, hogy te összetörd magad, amikor leestél a székről, és mint bármely más bajba jutott nőnek, anélkül sietett a segítségedre, hogy kettőtök helyzetén elgondolkodott volna.

Ichiru jó neveltetését még a maffiánál eltöltött hat év sem írta felül, két mentora közül az egyik, Kouyou pedig tovább finomította. Ő megtanította, hogyan lehet kifogástalan modorú, szellemes és jó konfliktuskezelő bármilyen társaságban, hogy lásson az emberek lelkébe néhány szó vagy perc után, és az ott látottakat később hogy tudja a javára fordítani.

Veled kapcsolatban gyakran ragadták el az indulatok, mert saját bizonytalan érzelmi életét nem tudta a Dokkmaffia épületén kívül hagyni. Nem voltál olyan rossz ember, mint gondolta, de ez semmit sem bizonyított: Ichiru sem volt olyan kegyetlen, mint azt az elszenvedett fájdalomra alapozhattad volna.

Megnyugvást keresett a közeledben, de felzaklattad az érintéseddel és a hangodból csengő őszinte aggodalommal, és Ichiru ebből, mindkettőtötök épsége érdekében, többet nem akart elviselni.

Utánad ment, beszorított maga és az asztal közé, és hiába tiltakoztál, elkapta a karodat és az ajtó felé vonszolt, hogy minél hamarabb elereszthessen. Tovább kérlelted, mire hirtelen megállt.

– Csak azt hajtogatod, ne, ne, ne, de mégis, mit gondolsz, mit kellene ezek helyett tennem?

– Csak hagyj itt! – kérted. – Megkötözhetsz, ha kell, esküszöm, semmit sem csinálok, de könyörgöm, ne vigyél oda vissza!

– Nem vagyok kíváncsi az arcodra. – Ichirut nem sikerült meghatnod. Hiába sivalkodtál, végigrángatott a folyosón, és amikor egy kanyarban megvetetted a lábad, és nem mentél tovább, felkapott, és mint egy zsákot, és a vállára vetve vitt be a pincébe. Belökött a celládba, és zajosan bezárta a rácsos ajtót.

Otthagyott, hiába sírtál, kiabáltál, majd könyörögtél utána. A földön ültél, kockáztatva, hogy újra bepiszkolod a frissen kapott ruhádat, a rácsba kapaszkodtál, és az arcodat is oda szorítottad, de csak rövid ideig láttad távolodni a fáklyák villódzó fényében. Ezt követően sokáig egyedül voltál. Ichiru estefelé, a kínzások szokott idejében sem tűnt fel, hogy kivigyen a celládból.

Nem tudtad, végül mennyi idő telt el, amíg újra láttad. Fáradt voltál, de nem tudtál elaludni, és feladtad, hogy ébren feküdj a vékony matracon. Ültél, a körmödet piszkáltad, és próbáltad kitalálni, mégis mi lesz veled, amikor nyílt a folyosó közepét lezáró ajtó, és léptek visszhangoztak a hihetetlenül magas, sötétbe vesző falak között.

Mivel a rács közelében voltál, nem színlelhettél alvást, mire a látogató megérkezett, és ez különben sem számított: előfordult, hogy Ichiru nem hagyott pihenni, és az éjszaka egy váratlan pontján felverve vitt kihallgatásra. A fejed, így minden válaszod is zavaros volt. A fáradtság nem hagyott gondolkozni, és épp ezért művelte veled, mert képtelenné tett a hazugságra.

Mivel akkor is ugyanazt mondtad, mint korábban, mérges lett, és fogadkoztál, hogy soha többé nem akarod feldühíteni. Még aznapi furcsa kedvessége felett sem térhettél napirendre, a feltűnése újra elgondolkodtatott.

Ichiru nagy léptekkel, a korábbinál ziláltabb öltözékben jelent meg a cellád előtt és leült egy alacsony háromlábú székre, amit ki tudja, honnan vitt magával. Sem kesztyűt, sem mellényt nem viselt, feltűrt ujjú, sötét ingben meztelennek hatott, különösen, hogy a gallétját egészen kigombolta. A halkan csörgő, láncos gallérdísz sem volt rajta, amit nyakkendő helyett szeretett viselni. Az egyetlen szembeötlő dolog egy gyűrű volt a bal kisujján, ami rózsát formált; a szirmokon megcsillant a tűz fénye, amikor leülve az ujjait keresztbe fonta az ölében.

Összerezzentél, mikor halk nesszel néhány tárgyat tett a földre: Ichiru lábától nem messze, tőled karnyújtásnyira egy palack és egy borospohár állt, még különösebbé téve az egész éjszakai jelenést.

Ichiru elmosolyodott döbbent arcod láttán, de sötét szeme nem vette át az örömöt. Megmozgatta összekulcsolt ujjait és előrébb dőlt, a lábát keresztbe tette a térdén: képes volt úgy ülni a kisszéken, mint a legkényelmesebb fotelben a saját irodájában.

– Na, meg sem kérdezed, mit akarok? – szólt gunyoros vidámsággal, az arcodat fürkészve. A sírás és a régi sebek ellenére is sokkal jobban néztél ki, mint az elmúlt napokban, így nem tudtad, mit láthatott rajta, ami néhány másodpercnél hosszabban lekötötte.

Nehezen igazoltál ki Ichirun. Nem tudtad, mikor vár tényleg választ a kérdésére, és mikor bosszantja fel a hangod. Akkor a hallgatás volt rá rossz hatással. Felhorkant, a cipője is élesen csikordult az egyenetlen talajon.

Ichiru annak ellenére is veled töltötte a délutánját, hogy miután a zárkába vitt, be sem tette a lábát a börtönrészlegre. Átvizsgálta azt a néhány holmit, amit a szállásodra érkező maffiózók neki szolgáltattak: a ruháidat tartalmazó táska nem érdekelte, de az irataidat jóval nagyobb érdeklődéssel forgatta. A személyid tanúsága szerint Yokohamában születtél, és a neved tényleg az volt, amit először mondtál, ő mégsem volt hajlandó elhinni. Az irat valódinak tűnt, de nem mulasztotta el, hogy ellenőriztesse. Minden elérhető információt előszedett rólad, ez azonban, mert tiszta életű voltál, igen kevésnek bizonyult.

Ichiru dühös volt a saját ballépése miatt. Úgy tűnt, alapjaiban rontotta el a gyilkos utáni nyomozását, és elölről kell kezdenie, amennyiben hajlandó elhinni az ártatlanságodat. Ez nehéz volt, mert túl sokat ártott neked, hogy egy tévedtem felkiáltással meg nem történtté lehessen tenni.

Ichiru, bár a tények téged igazoltak, nem volt ostoba. Nem hitt vakon senkinek, amíg minden eshetőséget meg nem vizsgált, hogy a valószerűtleneket lassan kizárhassa. Módszeres volt, a lelke mélyén azonban kezdett alakot ölteni, hogy tévedett: vagy nem végezte elég keményen a munkáját, amiért még képtelen volt vallomásra bírni, vagy nem a megfelelő személy voltál, és ezzel a hibával csalódást okozott Chuuyának.

A maffiafőnök feldühítette. A nap egy korábbi felében szomorú volt miatta, és mert nehezen uralkodott az arcán, ezt te is észrevetted rajta, de a szomorúságot harag váltotta fel, amikor eszébe jutott, hogy alig figyelt rá, bármivel kereste. Minden gondolatát más kötötte le, ha a végrehajtó jelentéstétele nem a szervezet egészét, az embereik biztonságát, vagy az ő személyes épségét érintette.

Chuuya világosan a tudtára adta, hogy nem ér rá ilyesmivel foglalkozni. Figyelmessége után a néhány héttel korábban kezdődött távolságtartás rosszul hatott rá. Chuuyának mindig voltak szeretői, de azelőtt sosem maradt nyomuk a főnök arcán vagy az irodájában: Chuuyát egy idegen ember légköre vette körül, ami bántotta, majd idegesítette Ichirut. Ha véletlenül összefutottak, amikor kimerészkedett a saját földalatti birodalmából, széthullott az izzó jelek láttán.

Meg akart vigasztalódni, de ahelyett, hogy távozott volna a központból, hogy mint korábban néhányszor, az estéje egy bárban, majd egy idegen ágyban és ölelésben teljen, az irodájában maradt. Az asztala fölött görnyedve töltötte ki az első pohár italt magának.

Chuuya nem tűrte az ilyesmit, de túl messze volt, hogy lássa, Ichirunak pedig sokszorosan lejárt a munkaideje. A második éjszakáját készült odabent tölteni ahelyett, hogy az elhanyagolt lakásába hazament volna. Ott magány, csend, és sosem nyugvó gondolatai várták, amihez nem volt kedve: túl sokat volt egyedül, hogy egy újabb estét viseljen el.

Ichiru magának sem tudta meghatározni a vágyait és a szükségleteit. A szokott társasága taszította; nem szívesen jelent meg az emberei között, és ahhoz sem volt ereje, hogy felszedjen valakit, aki néhány órán át, legalább színleg megvigasztalja. Belefáradt ebbe, és a veled való értelmetlen küzdelem is kimerítette.

Igazat mondott, amikor a cellába száműzött: nem akarta látni az arcodat, mert a közelséged akkor, az íróasztalán fekve felkavarta. Mégis hozzád űzte minden tette, mert a veled való foglalkozás elnyomta a többi borzasztó gondolatot, amik kezdtek eluralkodni rajta.

Észrevéve, hogy te is a kísértő gondolatok részese lettél, úgy döntött, megpróbál a maga módján felépülni. Hagyta, hogy az első két korty ital átmossa a lelkét, az első pohár pedig felejtést bocsásson rá.

Ichiru nem szerette a vörösbort, mégis azt kortyolgatott az asztalánál ülve, a szétterített, maroknyi személyes tárgyad fölött. Annyit ivott, hogy többé sem igazságod, sem hazugságod nem érdekelte. A gyorsan elfogyasztott második pohár után hátradőlt és lehunyta a szemét, de, mert elszédült, hamar kinyitotta, és az alacsony mennyezete függesztette a tekintetét. A szoba minden más pontja téged juttatott eszébe, még az a kevéske takarítószer és a porrongy is ott volt, ami az eséskor a fal mellett végezte.

Ichiru úgy érezte, rosszul állt hozzád, de akkor semmit sem akart érezni, és újabb pohár italt töltött magának. A fejére jótékony köd borult, de a célját nem érte el: a magány és elszigeteltség felerősödött benne, és te maradtál az egyetlen, aki feloldhatta. Ichirunak akkor nem volt keresnivalója a börtönszinten, de, mert hozzá tartoztál, úgy gondolta, bármit megtehet veled: nem voltál olyan helyzetben, hogy visszautasíthasd.

Hevesen pislogtál rá, amikor megérezted a közelében tapasztalt édeskés parfümillatot felváltó alkoholszagot; fél perc után már egyáltalán nem tűnt összeszedettnek.

– Dazai-san..? – szólítottad meg végül, amikor lehajolt, és felvette a poharat meg az üveget, aminek csak egynegyedrész ital lötyögött az alján. A bor számodra ismeretlen, de első látásra is drága és külföldi volt; a kristálypohár hasonlóan fényűzőnek tűnt, az ital többféle árnyalatban tündökölt a metszett mintázaton.

Ichiru feléd emelte a poharat, a kétujjnyi bor imbolygott remegő kezében.

– Fogadd el, meguntam, hogy egyedül igyak odafent – mondta, feléd tartva a poharat. Annyira meglepett, hogy eszedbe sem jutott elvenni. Ichiru mérgesen szusszant, amiért nem mozdultál, és türelmetlenebbül szólt. – Nem kérés, hanem parancs volt, vedd el!

Bedugta a kelyhet a rácson, amit csak két kézzel mertél átvenni tőle. Az idegességtől remegett a karod, akárcsak Ichirunak.

– Idd meg – mondta kérlelhetetlenül, de, mert elválasztott a cella, kisebb volt a kényszer, hogy engedelmeskedj.

Hol a poharat, hogy az odakint ülő Ichirut nézted, és próbáltad összeszedni a gondolataidat. A végrehajtó rosszul nézett ki. A kimerültség sötét árkokat festett a szeme alá, és az elfogyasztott alkohol összeszedetlenné tette, őt ismerve a kiszámíthatatlanság és az erőszak két igen közeli dologgá vált.

– Ha megteszem, ígérd meg, hogy te nem iszol többet ma – próbáltad elkapni a tekintetét, néhány centivel közelebb ülve az ajtóhoz. – Le kellene feküdnöd – mondtad a végrehajtó sápadt arcára tekintve, miután sötét szeme másfelé rebbent. Nem volt kedved inni, de idegesíteni sem akartad őt. A poharat a továbbra is fogtad, kockáztatva, hogy leöntöd a kimonódat, ha nem szűnik meg a kezed remegése.

– Ne játszd meg, hogy aggódsz értem! Valószínűleg csak örülnél, ha itt helyben felfordulnék – morrant fel Ichiru érthetetlen dühvel –, igazam van?

– Nem – mondtad. Szíven ütött, de próbáltál higgadt maradni. – Amúgy sem engedném, hogy meghalj, de ezt tudnád, ha egyszer is végighallgattál volna!

– Mintha annyira érdekes lenne, ahogy az állítólagos ikertestvéredről beszélsz! Nekem tények kellenek, (Név), nem a meséid, és nem vagy olyan helyzetben, hogy további hazugságokkal traktálj! Az életem itt senkinek nem ér semmit, ne próbáld elhitetni, hogy épp neked számít, amikor ennyire vagy tőle – mutatta fel a két ujját vészesen közel egymáshoz –, hogy megöljelek, amiért nem akarsz együttműködni!

Az, hogy először a neveden szólított, Ichirunak nem jelentett sokat, de neked elakasztotta a lélegzeted. Indulatból beszélt, mégis, legalább akkor elhitte, hogy az vagy, aki, és nem akarod hamis életekkel átverni: emellett könnyű volt figyelmen kívül hagyni a fejedre szórt szitkokat.

Óvatosan magad mellé tetted a poharat és olyan közel mentél a rácshoz, hogy meg tudd fogni. Ichiru fél méterre sem volt tőled, a cipőjét, a lábát, de akár a combját is gond nélkül megérinthetted volna.

Megszorítottad a hideg acélt, úgy fontad köré az ujjaidat, ahogy Ichiru nem egyszer a csuklódat fogta, és felnéztél a veled szemben ülő, görnyedt végrehajtóra.

– Tudom, hogy valójában nem akarsz megölni – mondtad lassan, csendesen. A hangod kizökkentette a tajtékzó maffiózót és rád sandított a szemébe hullt hullámos, fekete haja alól. – Hogy mondhatod, hogy nem számítasz senkinek? Nincs családod? Nincs, aki szeret téged? Nincs, aki megvigasztaljon?

Láttad, milyen feneketlen szomorúság ül a szemében, miután korábbi, hirtelen haragja elillant. Hiába fenyegetett, nem volt olyan ijesztő, mint korábban az irodájában vagy a vallatószobában. Olyankor egy érzelemmentes, hideg gép volt, emberinek csak a légzéstől hevesebben emelkedő mellkasát lehetett nevezni, de ott, a szemed előtt valódi érzések viharzottak végig rajta. Őszinte szánalmom támadt benned, mert sebezhetőnek láttad a férfit, aki ebben a pokoli mikrokozmoszban az istenednek számított.

Kagami ekkor összezúzta volna, de te valóban el akartad mulasztani a fájdalmát. Nem egy rémisztő maffiózó volt, csak ugyanolyan kétségekkel teli fiatal felnőtt, mint te. A rács két oldalán ültetek, mégsem tudtad, melyikőtök a valódi fogoly: te odabent, vagy Ichiru kint, az egész világban.

– Segíteni akarok neked, ha más nem tud – mondtad ugyanolyan csendesen, ujjaidat megmozgatva a rácson.

Ichiru felfigyelt rövid körmöd és pattogó ízületeid hangjára. Fájdalmas kifejezéssel megrázta a fejét, felkavarva a folyosó állott levegőjét magatok közt.

Őszintén beszéltél: nem volt gonosz terved a végrehajtó ellen, amihez közelebb vihetett volna a kiszolgáltatottsága. Jól tartotta magát, de érezted, milyen közel van az összeomláshoz, gyengéd hangod ezt a folyamatot gyorsította.

– Egyre közelebb vagy ahhoz, hogy azonnal megöljelek – morrant rád Ichiru, majd a kezébe temette az arcát. – Hogy mersz ilyen arcátlan dolgokat mondani?! De mindegy, ha tudod, hogy igazad van, úgysem lesz lehetőséged másnak elmondani! Hidd el, hogy senkinek sem számítok – ismetelte –, és még szánalmasabbá tesz, ha ezzel épp belőled sikerült részvétet kicsikarni.

– Nem vagy szánalmas – mondtad figyelmen kívül hagyva az erőtlen fenyegetést.

Megkockáztattál egy érintést, ahogy a testvéreddel tetted volna. Mivel csak a térdét érted el, óvatosan, lassan megsimogattad, és visszahúztad a kezed, amit rád nézett az ujjai közül.

– Bocsánatot kérek, Dazai-san, nem akartalak bántani. – Az öledbe ejtetted a kezed, de vasalt nadrágja és a térde tapintása a tenyeredben égett, nehezen tudtál a szemére koncentrálni. – Sajnálom – ismételted –, de hidd el, komolyan beszélek. Nem szánlak, én csak azt szeretném, hogy ne érezd így magad, mert senki sem érdemel elhagyatottságot. Tényleg nincs senkid, aki melletted lehetne? – próbálkoztál újra, mire a fejét a rázta.

– Van családom – mondta –, de amióta itt vagyok, félig meghaltam számukra. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy minden kudarcom után az anyám vigasztaljon! Végrehajtó vagyok, ne nézz gyereknek! Egy hónapja egyiküket se láttam, és ilyen állapotban sose lennék képes eléjük állni! Tényleg szánalmas – nevetett fel –, hogy épp veled beszélek erről, de nincs vesztenivalóm. Előbb-utóbb meghalsz, (Név), nem lesz kinek a titkaimról fecsegni.

– Kérlek, Dazai-san, ne hajtogasd, hogy meg fogsz ölni – suttogtad –, tudom, hogy csak a szomorúság mondatja veled, és nem akarod megtenni.

– És téged mégis milyen képesség tett gondoltolvasóvá, hogy ilyen biztosan mersz beszélni a lelkiállapotomról? Ha olyan ügyes vagy, tessék: mondd meg, miért van ez, igazán kíváncsi lennék rá!

– Nem látok beléd – ráztad a fejed –, ezért kértem, hogy mondd el, mi bánt, hátha tudok segíteni benne. Szomorúnak lenni jobban fáj, mint bármilyen fizikai sérülés, nekem nem kell megmagyaráznod.

– Mindketten tudjuk, hogy hazudsz – ingatta a fejét Ichiru, de már nem beszélt olyan indulatosan, mint amikor az életed elvételét emlegette. – Ezek csak érzések, azok valódi sebek – intett zúzódásos arcod felé –, abba belehalhatsz, ebbe nem, ne próbálj meg vigasztalni.

– Épp ez az – mondtad egészen közel ülve hozzá. Nem erőltetted, hogy a szemébe nézz, mert a téma nehéz volt számodra, de kénytelen voltál róla beszélni. – Egy seb begyógyul, a heg elmúlik, és a fájdalom emléke is eltűnik egyszer, de ez nincs így a szomorúsággal, nem lehet, nem szabad vele sokáig egyedül maradni. Ez a fajta fájdalom borzasztó tettekre ragadtat, és vagy azt bántod végül, akit szeretsz, vagy magadat, akit pedig mások tudnának szeretni. Megpróbálhatod elnyomni, elfeledkezni róla, de vissza fog jönni, ha nem szüntetheted meg a kiváltóját. Tudom jól, hogy egyedül sokszor lehetetlen, szóval kérlek, ha jobb neked attól, hogy beszélsz, ne fogd magad vissza.

– Olyan jóságosnak tűnsz, hogyha nem ismernélek, elhinném, hogy nem végeztél két emberemmel a napokban.

– Mert nem is ismersz, Dazai-san – hajtottad le a fejed, halántékod a rácsnak támasztva. Az öledben összekulcsolt ujjaidat nézted, és próbáltad kipislogni a könnyeket a szemedből. – Én sem ismerlek, így nem tudok feletted ítélkezni. Nem haragszom rád, amiért elvégzed a munkádat – rándult fájdalmas mosolyra a szád –, csak sajnálom, hogy egyszer, amikor rájössz, hogy ártatlan vagyok, ezeket az éjszakákat meg fogod bánni. Nem kívánok neked rosszat, ezért tudnod kell, hogy veszélyben vagy, mióta elfogattál és behozattál a maffiádhoz. Kagami valószínűleg nem tudja, mi történt, de ha rájön, már nemcsak a bosszúja, miattam is támadást intéz ellenetek, hogy kiszabadíthasson. Nem akarom, hogy még több embernek baja essen ebben az értelmetlen harcban, szóval kérlek, ne tarts itt tovább, és ne próbálj meg Kagamival szembeszállni.

– Mégis ki vagy, te lány? Mi vagy te? – Ichiru hangja a nevetés és sírás közt ingadozott. – Miért és hogyan mersz vigasztalni, amikor átkoznod kéne, és miért figyelmeztetsz egy támadásra?

– Nekem az élet szent, nem számít, kié – mondtad –, és nem akarom sem őt, sem téged vagy az embereidet szenvedni látni. Talán felfoghatatlan, hogy ezt mondom, mert félnem kéne tőled, és félek is, minden porcikámban – folytattad, Ichiru megtört, sötét szemét keresve –, de akkor sem hiszem, hogy itt, ebben a pincében fogok meghalni, akármilyen kínzást tartogatsz számomra. Mondd, hogy valójában nem akarsz bántani engem – suttogtad a kimonót gyűrve –, mert a szemedben most ezt látom.

– Cseszd meg a pszichológiádat! – fújt a végrehajtó. A kezébe temette az arcát. Nem erőlködött, hogy rád nézzen, mintha a pillantásod lefegyverezte volna. – Korábban miért nem tudtál ilyen kurva okos lenni?! Tudod te, hány ütést és hány órát megspóroltunk volna?

– Én próbáltam, Dazai-san – mondtad –, de te nem akartál meghallgatni.

– Fogd be, magam is rájöttem! – forrongott a végrehajtó sötét, göndör hajába túrva. – Azt akarom, hogy mindent elmondj nekem erről a támadásról, és én végig fogom hallgatni. Add azt a poharat! – szólt hirtelen, megszakítva a saját gondolatát. Vonakodtál teljesíteni a kérést, mire feléd nyújtott kézzel türelmetlen mozdulatot tett. – Add már, ha nem iszod meg! Szükségem van rá.

– Nem kellene többet innod – mondtad érintetlenül hagyva a poharat magad mellett. Ichiru dühösen fújt, de nem állt fel, hogy maga vegye el. Egy hosszú pillanat múltán annyiban hagyta: szigorú tekintete megenyhült, és szemedről duzzadt ajkadra siklott.

– Ha nem akarod, hogy ez vigyen el, vagy a dohányzás, vagy egy lövés fog megölni. – Vállat vont és lassan kivett egy szál cigit és egy öngyújtót egy fém cigarettatárcából, ami addig a nadrágzsebét domborította. Rágyújtott, kékes, fojtó füsttel borítva a folyosót a feje körül. – Amúgy sem szeretem a vörösbort – vetette oda, ahogy az első adag hamut a padlóra ütötte.

– Akkor mégis miért ittad? – Elfordultál, hogy a cigarettája ne ingereljen köhögésre.

– Ez a leggyorsabb út a felejtéshez – mosolygott keserűen a végrehajtó és lassan kifújta a füstöt. – Ha rossz kedvem van, segít, hogy el tudjak aludni, és ne rémálmokról riadjak fel éjszaka. De mindegy, mert ha kinyitom a szemem, akkor is rémeket látok – fűzte hozzá, a mosoly tovább szélesedett az ajkán. – Nem te vagy a legnagyobb szörnyeteg körülöttem, és valójában a gyilkosságért sem ítélhetlek el, kisasszony, mert én sokkal több embert öltem meg nálad sokkal nagyobb közönnyel.

– Én nem vagyok gyilkos – mondtad –, téged meg nem tartalak szörnyetegnek.

– Meglátjuk – legyintett Ichiru, a mozdulat során újabb adag hamut hullatva a padlóra –, azt viszont biztosan tudom, hogy bolond vagy, amiért bármit tettem veled, nem tudsz utálni.

– Honnan tudod, hogy nem utállak? – kérdezted, bár igaza volt.

– Egyszerű – felelte könnyedén, a dohányzástól és az italtól rekedten. – Sem gyűlölet, sem bosszú nem izzik a szemedben, csak az az undorító, sosem múló remény, amit ki tudja, mivel kapcsolatban táplálsz. Ha beszélek, te nem akarsz vallani erről?

Különös volt, hogy alkut ajánlott, de, mert az első barátságos gesztusnak tűnt abban a szokatlan helyzetben, elfogadtad.

– Reménykedem, hogy hinni fogsz nekem, és kiengedsz ebből a cellából – mondtad az igazságnak megfelelően. – Megmondtam, hogy nem haragszom, amiért elvégzed ezt a munkát, mert tudom, hogy nem jókedvedből csinálod. Csak arra kérlek, gondold át, mi van, ha végig őszinte voltam hozzád, és a szavaimnak mi lesz a következménye. Az én sebeim elmúlnak egyszer, de a tieid nem, ha ezt tovább csinálod, és a húgom miatt is aggódom. Így vagy úgy, amíg nem beszélhetek vele, a gyilkosságokkal nem fog leállni.

– Megölöm – mondta egyszerűen Ichiru. – Kagami kihívta maga ellen a Dokkmaffiát, és senki sem fog neki könyörülni. Már ha tényleg létezik, és nem magadat akarod menteni vele – tette hozzá, amikor úgy tűnt, végre hinni kezdett neked.

Felé fordultál, és nem törődve a szembántó, csípős füsttel, feltérdeltél, hogy az arcotok egy szintbe kerüljön.

– Létezik – mondtad –, és ajánlom, hogy ne várd meg, hogy erről bizonyosságot adjon! Ő egy veszélyes áldott, és ha csak nem lyuggatjátok szitává, nincs esélyetek ellene, mert a húgom a képessége nélkül is bárkit meg tudna ölni. Kagami egy halálisten, persze ezt nem kell szó szerint értened. Csak arra képes, hogy másokat megfosszon az életétől, ezért kérlek, ne provokáld azzal, hogy még többet ártasz nekem! Ha tudomást szerez róla, újra megtámadja a Dokkmaffiát, hogy megmentsen, és senkit nem kímél meg, aki az útját állja.

– Kösz a tippet – mondta Ichiru hűvösen –, pontosan ezt akartam tenni. Még egy isten sem éli túl, ha a golyók szétszakítják, mégis mit várjak akkor egy közönséges áldottól? Te is itt végezted, pedig áldott vagy, nem? – hajolt közelebb. – Halálisten kisasszony – szólított meg játékosan –, nem akarsz végre beszélni a saját képességedről? Vajon nem ugyanaz-e, amivel a húgocskád végezni tudott az embereimmel?

– Nem vagyok halálisten – sziszegted –, és örülnék, Dazai-san, ha ezek után végre csupán a keresztnevemnél maradnál. A képességem más, mint Kagamié, és én nem tudok vele emberi életet elvenni. Értelmetlen volna rajtad használnom, mert hiába vagy most dühös és ingerült, valójában nem esett baja az életednek, így én veled semmit sem tudnék csinálni.

– Szeretnéd tudni, mégis hányszor és mekkora baja esett az életemnek? – Ichiru a földre dobta és olyan erővel taposta el a csikket, mintha egy ember nyakára lépett volna. A lendület miatt felborította a szék mellett lévő palackot, a tartama szétfolyt az egyenetlen kövön. Ichiru halkan káromkodott, a fogát csikorgatta, ami a szitokszavaknál is rosszabbul hatott. – Ez az egyik! – vetette oda. – Minden olyan kibaszott nehéz, és többé nem bírom kézben tartani!

– Aludnod kellene – mondtad. Tétován újra kinyúltál és megfogtad a térdét, hogy abbahagyja a csikk megsemmisítését és megnyugodjon. A szemedbe nézett, és bármilyen nehéz volt állni a pillantást, eközben sem eresztetted el. Amíg fogtad, hatalmad volt fölötte, és szeretted volna a végrehajtó indulatait kordában tartani. – Figyelj ide – kérted halkan, szelíden, ahogy egy gyerekhez szóltál volna –, most azért olyan borzasztó minden, mert kimerültél, de ha alszol, ez el fog múlni. Menj haza és ne igyál többet – folytattad –, és ha felkeltél, mindent elmondok neked magamról meg a húgomról. Nem kell bántanod érte, semmit sem hallgatok el, de most ezt értelmetlen lenne folytatni. Részeg vagy – sütötted le a szemed végül, mert érezted, hogy kezdesz messzire menni, és Ichirunak is a végső igazságnál lett elege a szónoklatból.

Megfogta a kezed és lesodorta a lábáról, majd felállt a székről. Bizonytalan volt, mégis, amint egyensúlyba került, lélegzetelállítóan magasodott föléd.

– Lehet, hogy az vagyok, de ura vagyok a tetteimnek – sziszegte –, nem szorulok rá, hogy megmondd, mit csináljak! Elfelejtetted, hogy a foglyom vagy, de majd az eszedbe juttatom. – Zörögve előszedte a cella kulcsát a cigarettatárcája mellől, ahová a zakóját levetve minden kiegészítőjét tenni kényszerült.

Megrémített, amikor kinyitotta az ajtót és felrántott a földről. Hátrálni akartál, szabad kezed tiltakozóan tetted a mellkasára, hogy eltold, de a végrehajtó elkapta és magad mellé szorította a karodat. A két csuklódat egy kézzel, szorosan átfogva kirángatott a fáklyafényben derengő folyosóra.

– Képes vagyok felfogni, amit mondasz, szóval semmi akadálya, hogy most beszéljünk Kagamiról, ha csak nem épp a hazugságaidat próbálod róla reggelig kitalálni.

– Hányszor mondjam, hogy nem hazudok? – sikoltottad, miközben próbáltad kitépni magad a szorításból. Esélyed sem volt, Ichiru erősen tartott. A gyűrűje a bőrödbe mélyedt, keskeny árkot hagyott rajta. – Nincs okom neked hazudni! Kérlek, ne bánts! – Eleredt a könnyed, mert minél több idő telt el, annál nehezebb volt elfojtanod a sírást Ichiru előtt.

– Nem foglak, ha nem adsz rá okot – felelte kevesebb indulattal, szabad kezével egy hullámos tincset söpörve ki a homlokából. – Túl fáradt vagyok ehhez a vallatósdihoz.

– Akkor mégis mit akarsz? – néztél rá sírva, feladva a küzdelmet. Ichiru a halántékát dörzsölte lehunyt szemmel, a bor okozta szédülést és kezdődő fejfájását próbálta csillapítani.

– Hazamegyek – morrant, amint sikerült összeszednie magát –, ezen a tetű helyen nincs több keresnivalóm.

Nem tudtad, csak az ital miatt hagyta-e el az addig kifogástalan modorát, vagy ilyen volt a végrehajtó valódi személyisége, de, mióta beszélgetni kezdtetek, egyre több heves érzésének adott őszinte, cseppet sem szalonképes hangot.

– Annyit dolgoztam, hogy a főnök kényszerpihenőre küldött – nevetett fel keserűen –, tehát látni sem akarja a pofámat! De én látni akarom a tiédet, szóval velem jössz, és holnap, ha kijózanodtam, el fogunk beszélgetni. Van ellenvetés? – kérdezte úgy, mintha tényleg kíváncsi lett volna a véleményedre. Annyira meglepett, amit és ahogy mondott, hogy néma maradtál, a végrehajtó pedig beleegyezésnek vette. – Indulás – fogta meg a kezed az előbbinél lazábban –, tudod az utat!

Bárhogy rettegtél, a kihallgatóhelyiségbe vitt. Ichiru azonban nem bántott, csak egy szekrényből elővett hosszú, vékony kötéllel egymáshoz kötötte a két csuklódat. Nemcsak egyszerűen megkötött, hogy ne tudj szabadulni, egy percekig tartó, lassú műveletet hajtott végre, ami annyira megdöbbentett, hogy hiába lett volna lehetőséged, eszedbe sem jutott tiltakozni. A kötél egyik fele hurokszerűen a nyakadban volt, a másik a csuklód köré tekeredett, két kezedet hasmagasságba kényszerítve. Amikor lejjebb akartad engedni, hogy kényelmesebb legyen, a hurok megszorult a nyakad körül, és fuldokolni kezdtél.

– Ne mocorogj sokat, vagy megfojtod magad – figyelmeztetett Ichiru, amikor látta a szenvedésed. – Ha nem akarod, hogy fájjon, a kezedet tartsd a melled előtt, akkor nem feszíted meg a kötelet.

Erőszak nélkül fogott karon, mert úgysem tudtál tiltakozni. Amint végzett, bezárta a szobát, és a csendes, üresnek tetsző épületen át a felszín felé vezetett. Eközben csak egyszer, az irodájában álltatok meg, hogy Ichiru magához vegye levetett ruháit és néhány egyéb dolgát, a szobádból hozatott, összepakolt táskát is a vállára akasztotta.

Nem félt, hogy szökni vagy támadni fogsz, mert nem hagyott rá lehetőséget. Olyan nyugodtan vitt ki a mélygarázsban parkoló autójához, mintha csak sétálni menne.

A holmiját beszórta a rémisztően drága autó hátsó ülésére, neked pedig kinyitotta az utasoldali ajtót, amikor az autó orrát megkerülve odavezetett. Döbbent voltál, mióta megkötözött, de az új élmény végre magadhoz térített.

– Ne is álmodj róla! – kiáltottál rémülten, a szokottnál magasabb hangon. – Részeg vagy, nem fogok melléd beszállni!

– Nem kívánság dolga. – Ichiru a válladat lenyomva bekényszerített az autóba és becsapta az ajtót. – Kösd be magad – vetette oda, és nem érdekelte, hogy kapálózol; csak a központi zárat kapcsolta be, amikor próbáltad kinyitni az ajtót. – Attól, hogy hajtogatod, hogy részeg vagyok, nem leszek rosszabbul. Képes vagyok hazavezetni, és a véralkoholszintem sem üti meg a büntethető értéket.

Ichiru az utóbbiban nyilvánvalóan hazudott, de mióta kivitt a pincéből, a mozdulatai olyan összeszedetté váltak, hogy a vezetési képességeiben is kevéssé tudtál kételkedni. Miután feladtad a szökési kísérleteket, beindította a motort, és elkezdett kiállni a hatalmas, szinte üres parkolóból; ekkor szólítottad meg utoljára, megkísérelve, hogy megállítsd.

– Legalább egy taxit hívj inkább – nyögted. Ichiru elmosolyodott, a fogait kivillantva a fejét rázta.

– Persze, egy maffiózó és egy megkötözött nő együtt száll be egy városi taxiba! Egészen szórakoztató vagy, (Név) – mondta, miközben a parkolót elhagyva az útra kanyarodott.

Nem ment gyorsan a látóhatárig néptelen utcán, tisztában volt a saját korlátaival. A műszerfalon villogó óra szerint bő negyedóra telt el, mire megérkeztetek Ichiru közelben lévő lakásához.

Hatalmas, modern toronyház előtt szállított ki az autóból. Válladra terített fekete kabátjával rejtette el a köteleket az esetleges szemtanúk elől, amíg beszállt veled egy csupa üveg liftbe az épület gyomrában; a táskádon kívül ez volt az egyetlen dolog, amit a végrehajtó magatokkal vitt a lakásba.