Három napja voltál Dazai foglya, ha nem csalt az időérzéked. Egy rosszul megvilágított zárkában tartottak, mélyen a Dokkmaffia központi épülete alatt, és állandóan fáztál a nyirkos falak között.

Az utolsó arcodra mért ütés még nem lohadt le, hiába szorítottad a hideg kőfalhoz enyhülést keresve: a zúzódás a szemed alatt sötétlett és zilált külsődet tovább csúfította.

Nem akartad, hogy Dazai újra bántson. Minden alkalommal, ha láttad, bíztál benne, hogy eloldoz, mert belátta a tévedését. Három nap telt el, mióta egy tucat maffiózó elkapott az utcán, az esti bevásárlásodból hazafelé, de még az órákon át tartó, ismétlődő szenvedés sem fogadtatta el veled a helyzetedet.

Reménykedtél, hogy álom, rosszabb pillanataidban pedig, hogyha valóság, Dazai végre hinni fog neked, és nem gyötör többé, hogy vallomásra bírjon. Olyan erőt és módszeres brutalitást sosem feltételeztél volna róla, Dazai először a megmentőd képében tetszelgett. Ez a téveszme rövid volt, de a téged lefogó nagydarab fegyveresek után a jól öltözött, magas fiatalember finomnak és civilizáltnak látszott. Megnyugodtál tőle, amikor a gyengén megvilágított helyiségbe kísérő őrök elléptek a hátad mögül, miután az egyik egy széles, puha fotelbe ültetett.

Teljesen össze voltál zavarodva. A fegyveresek nem válaszoltak a kérdéseidre, és amíg arra az ismeretlen helyre szállítottak, bekötötték a szádat, hogy ne lármázz. Két vállas férfi közt szorongtál egy autó hátsó ülésén, és rémülten forgattad a szemed, ahogy a sofőr átvitt a yokohamai éjszakán a Dokkmaffia központjába.

Távolról már láttad a város fölé emelkedő hatalmas, fekete üvegkomplexumot, de sosem jártál a közelében, és nem is akartál odamenni. Tudtad, hogy hatalmas baj van, és a férfiak közelében többé nem a nemi erőszak, annál sokkal rosszabb rémített meg.

Ismerős pontokat kerestél az odavezető úton, de keveset láttál a külvilágból az öltönyös férfi mellett, a sötétített ablakon túl.

Ugyanolyan durván ragadtak meg és vittek be a központba, mint korábban. A kezedet a szorosra húzott bőrbilincs ellenére is erősen fogták, és egy ismeretlen típusú fegyver csöve szúródott a lapockáid közé, amikor menet közben próbáltál megállni, hogy körülnézhess. Ilyen körülmények mellett a szűk, polcokkal telezsúfolt iroda valódi szalonnak bizonyult, különösen, miután belépve az őr levette rólad a bilincset és a szádba tömött kendőt is a nyakadba húzta.

Fájó csuklódat dörzsölve néztél körül a kis szoba közepére állított fotelből. Előtted tömörfa íróasztal, a két oldalán rendetlen, könyvekkel teli polcok, egy-két falba süllyesztett szekrény és a sarokban egy ruhafogas állt, rajta egy hanyagul felakasztott, fekete ballonkabáttal. A fejedet forgatva a téged kísérő két őrt is láttad az ablaktalan helyiségben, az asztalon égő lámpa narancsos fénykörén kívül, alakjuk könnyedén mosódott össze az árnyékokkal. Mindkét férfi fegyvert viselt, de szemük sem rebbent; nem tettek semmit, amíg te sem tettél hirtelen mozdulatot, és ülve maradtál.

Nem volt hová menned. Az őrök elállták az egyetlen kijáratot, különben is remegett a lábad.

Amióta körbevettek az utcán, az egyik megragadta a karod, és leejtett bevásárlószatyrod tartalma szétszóródott a járdán, gyengeség öntötte el a tested. Reszketett a kezed, könny szúrta a szemed, így amikor az ajtó újra kinyílt, és Dazai, az iroda gazdája megjelent az emberei között, a feszültség miatt hangtalanul sírva fakadtál.

A könnyfátylon át is figyelemfelkeltő jelenség volt, ahogy téged megkerülve megállt az íróasztalnál, egy méterre a foteltől, amiben összekuporodtál. Hullámos, fekete haja és fekete szeme volt, éles pillantást vetett rád, mielőtt elővett egy textilzsebkendőt a mellényzsebéből. Fekete inget és sötét nadrágot viselt, fényes cipőjén játszott a lámpafény, ahogy szánalmas arcodat látva visszament hozzád és zsebkendőt a kezedbe adta.

Végigmért és az arcodat megtörölve te is ránéztél. Próbáltad kitalálni, ki ő és mit akarhat tőled. A szemébe nézve reménykedtél, de Dazai kemény, sötét tekintete nem sok jót ígért, ezt a gesztus kifogástalan finomsága sem lágyította.

– Üdvözöllek a Dokkmaffiában, kisasszony – mondta, amint magán érezte a pillantásod. A hangja gunyoros volt, bosszúság bújt meg az udvarias tónus mögött. Kesztyűs kezét ökölbe szorította, majd zsebre tette, ettől lazult a tartása, de feszültnek találtad, és a szívélyes szavakban sem rejlett kedvesség. – Én rendeltem el az elfogatásod – sétált vissza az asztalához, majd újra szembefordult veled –, mert ki akarlak kérdezni pár dologról. Persze számíthattál erre, miután megölted néhány emberünket – fűzte hozzá, sötét szemével kisírt, egyre riadtabb szemedet keresve –, szóval érezd magad megtisztelve, hogy itt, és nem azonnal holtan végezted. Töröld meg az arcod, és figyelj rám! – mondta, látva, hogy nyílik el a szád a csodálkozástól. – A tiltakozás felesleges. Tudom, hogy bűnös vagy, csak a saját dolgodat nehezíted meg azzal, ha megpróbálod tagadni. Ha szépen elmondod nekem, miért, hogyan, kivel vagy kinek a megbízásából tetted, a beszélgetés végén elengedlek, ellenkező esetben megvárom, amíg megtörsz, türelmes tudok lenni. Elintézhetjük ezt itt helyben, hajlandó vagyok meghallgatni, amit mondasz, kisasszony – támaszkodott meg az asztalon, amint ellazult addig megfeszült karja, és nem kellett tovább rejtegetnie ökölbe szorult ujjait a nadrágzsebében. – Leülünk, megiszunk egy teát, te elmeséled, hogyan és miért végeztél két emberemmel, én megítélem, igazat mondasz-e, utána beszélhetünk a továbbiakról.

Könnyedén vázolta a terveket, miközben az egyik ajtónál álló őr mondott valamit a fülében viselt kis kommunikátorba, te viszont olyan zaklatott voltál, hogy sem a hátad mögött álló hangját, sem Dazai rezzenéstelen arcát nem tudtad értelmezni.

– Senkit sem öltem meg! – kiáltottál fel, amikor a torkodat szorító gombóc oldódott. Összegyűrted Dazai zsebkendőjét és remegő kézzel szorítottad a mellkasodhoz. – Én nem! Ez tévedés! Kik maguk egyáltalán?!

– Ez itt a Dokkmaffia központja – ismételte Dazai, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne –, én pedig Dazai Ichiru vagyok. A nevem nem számít, kisasszony, mert ha így folytatod, nem lesz lehetőséged elmondani másnak, én viszont annál kíváncsibb vagyok a tiédre. (Vezetéknév) Kagami, ugye, vagy ez csak egy álnév, amit az embereim megölésének tiszteletére választottál?

Dazait hallva újra a torkodra forrt a szó. Alig egy hét késéssel értesültél a testvéred Yokohamába érkezéséről, de beigazolta a félelmed. Ez a néhány nap elég volt Kagaminak elkezdeni azt a régóta tervezett ostobaságot, hogy egymaga leszámoljon a Dokkmaffia vezetőjével, nem számít, hány más embert kell semlegesítenie hozzá.

Nem jutott messzire. Két gyilkosság után lefülelték, de ez is több volt, mint amennyit a lelkiismereted elbírt, mert felelősnek érezted magad a húgod tetteiért.

Kagami lerázott és a tudtod nélkül szökött Yokohamába. Túl későn eredtél a nyomába, és a hatalmas városban azóta sem tudtad megtalálni.

Fogalmad sem volt, hogy rejtőzhet. Nem tudtad elérni őt, az apátok sem hallott róla, és amikor utoljára, még Tokióban beszéltél vele, összevesztetek. Kagami kiabált veled, hogyha nem vagy hajlandó segíteni neki, tartsd magad távol a tőle és ne merd a terveit megakadályozni.

Meg akartad menteni őt, mielőtt összetűzésbe kerül a hatóságokkal vagy magával a Dokkmaffiával, és ide jutottál. Kagami felszívódott, a felpiszkált maffiózók viszont a nyomába eredtek, és végül téged találtak meg, mert a személyiségetek hiába volt szöges ellentétben, külsőleg még felnőttként is hasonlítottál az ikerhúgodra.

Védeni akartad őt, mégsem hagyhattad, hogy Dazai tévedésbe ringassa magát. A félreértést mindkettőtök érdekében muszáj volt tisztázni.

– A nevem (Név), Dazai-san – próbáltad olyan érthetően mondani, ahogy csak a sokk és a félelem engedte –, Kagami az ikertestvérem. Senkit sem öltem meg, esküszöm, így semmilyen kérdésre nem tudok felelni. Kérlek, engedj el és ne bántsd a húgomat se! Megbocsáthatatlan, amit tett, de–

Dazai lassan csóválni kezdte a fejét, ami szavak nélkül is elég volt, hogy elhallgattasson.

– Ugyan, ugyan – mondta nevetve, ám amikor rád nézett, az arca rémisztő és örömtelen volt. – Ennél jobb mesét nem tudtál kitalálni? Visszaélsz a vendégszeretetemmel, Kagami, és még hülyének is nézel, ezt nem szoktam szeretni. A tükörnél átlátszóbb hazugság nem jutott eszedbe?

Dazainak rád villant a szeme, ahogy a korábban említett teát tálcán behozó fiatal nőről tudomást sem véve elvett egy japán stílusú kis csészét az asztaláról. A nő a másikat az intésére neked adta és kiment, de annyira ideges voltál, hogy a forró csésze majdnem kicsúszott zsibbadó ujjaid közül.

A térdeden támasztottad, Dazai átázott zsebkendőjén és sápadtan néztél fel az előtted álló, teáját kortyoló maffiózóra. Dazai letette az üres csészét, de az italnak nem volt rá hatása. Az arca ugyanolyan merev, a tekintete fekete volt. A szeme a tiédet kereste, és miután elkapta a pillantásod, sokáig nem eresztette.

– Levágathattad a hajad, de az arcodat nem változtathatod meg – mondta –, ám ha sokáig makacskodsz, majd én segítek benne. Adok egy utolsó esélyt, Kagami. Mondd el, miért és kinek a parancsára tetted, és volt-e segítséged a gyilkosságban, és esküszöm, egy ujjal sem érek hozzád. Nem szeretek nőket bántani, de minél tovább szórakozol, annál könnyebben tekintek el tőle. Fél percet kapsz, hogy átgondold. Egy – kezdett számolni, miközben a rémületedet látva belépés óta először mosolyra rándult a szája.

– Én nem Kagami vagyok! – sírtál fel, mire Dazai abbahagyta a számlálást. A teáscsésze kiesett a kezedből, a forró folyadék eláztatta a szőnyeget.

Megpróbáltál felemelkedni, mire az ajtónál álló két őr azonnal mozdult, de Dazai egyetlen intésére a helyükön maradtak. Ő maga lépett hozzád, és a karodat elkapva, durván talpra rántott, hogy a teafoltról tudomást sem véve megállítson magával szemben.

Sokkal magasabb volt nálad, kénytelen voltál a fejedet hátradöntve ránézni, ha az arcát is látni akartad. Megértést vagy könyörületet hiába kerestél addig is részvétlen, sötét szemében. Dazai kesztyűs keze erősen fonódott a csuklódra, vetekedett az addig viselt bilincs fájdalmával.

– Így is jó – suttogta Dazai. A csuklódat fogva átráncigált a szobán és átadott az egyik, ajtónál álló maffiózónak. – A kettes kihallgatóba kérem – mondta tömören, és végignézte, hogy vittek ki az irodájából, miközben kétségbeesetten tiltakoztál a bilincs ellen.

A szádat nem kötötték be újra, a sikoltozásod sokáig visszhangzott a folyosón, de Dazait nem érdekelte. Senki sem hallott titeket odalent, több emelet mélyen a föld alatt, és később megértetted, milyen feleslegesen fárasztotta magad előbb a hangos tiltakozással, majd a csendes, kérlelő beszéddel.

Senki sem hallgatott rád. A maffiózókat még kevésbé hatottad meg, mint Dazait: parancsnak engedelmeskedtek, és tényleg hálás lehettél, mert ahhoz képest, hogy gyilkosnak hittek, addig Dazai és az emberei is igazán finoman bántak veled.

Dazai nem ment rögtön utánatok. A rövid találkozó romjait nézegette az egyébként is feldúlt dolgozószobájában, és felírta másnapi teendői közé a szőnyeg kitisztíttatását egy, az asztalán lévő jegyzettömbbe. Rengeteg teendő gyűlt össze rajta, amit a teát felszolgáló titkárnőjének, ő pedig a takarító- és kiszolgálószemélyzetnek továbbított, de Dazainak arra sem volt ideje, hogy ezt a listát átadja, a veled kapcsolatos nyomozás addig minden figyelmét lefoglalta.

Bár az embereit sajnálta, örült a feladatnak. Egy ellenséges áldott utáni kutatás elterelte a figyelmét a maffia belügyeiről, amik régóta keserítették meg a napjait a szervezetnél.

Dazai Ichiru hat éve volt a Nakahara Chuuya vezette Dokkmaffia tagja, és a tanulás és bizonyítás évei után kiérdemelt végrehajtói poszt előnyök mellett rengeteg nehézséget zúdított a nyakába. A visszavonulni készülő Ozaki Kouyou asszony helyét vette át, mint a diplomáciai kapcsolatok ápolása és az erőszaktól sem mentes hírszerzés kiképzett fiatal mestere, végrehajtóként még közelebb kerülve a gyerekkora óta példaképének tartott Chuuyához.

Chuuya egy képesség miatt megőrizte késő húszas évei fiatalságát és sármját, és az állandóan mellette tartózkodó Ichiru, mint sok más ember, alig leplezett vonzalmat érzett iránta, ami, a maffiafőnök bármilyen jól bánt vele, nem talál viszonzásra. Ichiru egyre keserűbbnek tartotta a találkozókat, akár hivatalos, maffiabeli, akár civil, már-már rokoni közelségben történt. Rossz volt ránéznie a felettesére, mióta egy árulkodó rúzsfoltot vett észre mindig makulátlan inggallérján.

Chuuyának régóta voltak szeretői, és Ichiru sem vetette meg őket, de sokáig egyikkel sem időzött: nem talált örömöt a kapcsolatokban. A Chuuyával történt incidens után ugyan hevesebben hajszolta az alkalmi barátnőket egy szeretett bárjában, dühét végül a fiatal nők helyett mégis a munkájába fojtotta.

Embereket bántani célravezetőbb volt. Egy-egy jól mért ütés gyorsabban oldotta a dühét akármilyen csóknál, mert senki arcát nem képzelte az áldozatai helyébe, azonban mindig vörös tincseket látott a párnán maga alatt.

A dühét csak fokozta Chuuya közönye, amivel az utánad folytatott nyomozást rábízta. A vezér azt mondta, nincs ideje törődni ezzel a gyengécske támadással, de Ichiru, mint az áldozatok közvetlen felettese, mindenképpen járjon utána. Teljes szabadságot kapott az elkövető kézre kerítésében és a vele való bánásmódban, Chuuyának csak az számított, hogy az indíték kiderüljön, és a maffia még egy emberét ne veszítse el egy ilyen támadásban.

Ichiru alig néhány hónapja dolgozott felügyelet nélkül, de a gesztust nem Chuuya feltétlen bizalmaként, hanem a türelmetlenség jeleként értelmezte. A figyelme máshol járt, láthatóan nem akart a dologgal sokáig vesződni.

A szeretőjére utaló, alig észrevehető nyomok sűrűsödtek, ilyen volt az egyetlen, hosszú hajszál, amit Ichiru, az ügyedről először jelentést téve, megpillantott Chuuya vállán.

Dühös volt, de a haragját titkolta, és mert eltemetkezett a munkában, az első gyilkosság után négy nappal nyomra bukkant, ami után, egy szemcsés videofelvételnek hála, az emberei eljutottak hozzád.

Ichirut meglepte, hogy egy fiatal nőt láttak a testek közelében. Alig valamivel volt idősebb nálad, de a korát nem lehetett könnyen megmondani az arcáról. A szeme alatti karikák még sötétebbé tették a tekintetét, sápadt bőre arról árulkodott, hogy nem sokat mozdult ki a pinceszobájából, és a kihallgatóbeli könnyed mozgása is azt sugallta, otthon van a lenti, zárt világban.

A másik helyiségben nem bánt veled olyan finoman, mint az irodájában. Ichiru azért csatlakozott a Dokkmaffiához, hogy a lehető legjobban különbözzön a nyomozó apjától, és többé senki se merje kis Osamunak hívni. Arról fogalma sem volt, hogy feltűrt ingujjal, véres ököllel, hátracsukló fejedhez közel hajolva jobban hasonlított a harminc évvel azelőtti Dokkmaffia fiatal végrehajtójára, mintha fehér ruhát ölt, és az apja nyomdokaiba lépve ő is a jó szolgálatában, a Fegyveres Nyomozóirodánál tevékenykedett volna.

Te mit sem tudtál erről, mert a családod nyolcéves korodban elköltözött Yokohamából, és a Dazai név semmit sem jelentett neked. Akkor hallottad először, amikor Ichiru az irodájában bemutatkozott, de az azóta eltelt időben az agyadba égett. Túl sokszor és túl sokféleképpen ismételgetted, hogy előbb a figyelmét, majd a kegyelmét próbáld elnyerni.

Ezzel tovább ártottál magadnak: Ichiru az apja miatt gyűlölte, ha Dazai-sannak hívtad, azonban az ilyenkor felszikrázó szemét és a miattad érzett általános dühét nem tudtad egymástól megkülönböztetni.

A fizikai fájdalom felülmúlta azt a lelki, egy ideig sosem múlónak látszó kint, amit az anyád halálakor, még gyerekként éreztél. Akkor azt hitted, tudod, mi a fájdalom, de utána találkoztál Ichiruval, és a vallatószobák királya megértette veled, hogy soha azelőtt fogalmad sem volt a szenvedésről.

Vérző, sajgó sebekkel hagyott ott két óra múlva az első éjszaka, miután megunta, hogy ugyanazt ismételgetted az ütések közti rövid szünetekben. Csak néhány, ismétlődő kérdést tette fel: hogyan csináltad, ki parancsolta meg, volt-e társad, hogy működik a képességed, és időnként a nevedet tudakolta, mert a Kagamiról szóló történetet nem akarta elhinni.

Az első ütés meglepett, a második fájt, a harmadik megijesztett, és miután az arcod elzsibbadt, abbahagytad a számolását. Sosem tudtad volna kinézni ezt a kegyetlenséget abból a kifogástalan megjelenésű és modorú, vonzó fiatalemberből, de aztán, amint a végrehajtó levette a kesztyűjét és feltűrte a ruhaujját, a jó modort is maga mögött hagyta.

Elájultál és abban a cellában tértél magadhoz, ami azóta az otthonoddá vált. Ichiru naponta kétszer eljött, hogy szóra bírjon, de sosem volt megelégedve a válaszoddal.

Az első éjszaka szerzett sebeid lassan begyógyultak. Tompa sajgáson és a sötét zúzódásokon kívül más nyomuk nem maradt, de, mert be voltál zárva, az arcodat napok óta nem láttad.

A ruhád elrongyolódott és kényelmetlenné vált, így amikor Ichiru megjelent a cellád előtt, könyörgőn néztél rá, hiába féltél, hogy a kérésed lepattan róla, vagy ellenkezőleg, egy pofon lesz a jutalma.

– Dazai-san, kérlek – suttogtad cserepes szájjal –, adj nekem tiszta ruhát és engedj megmosakodni.

– Ezért először tenned kell – mondta Ichiru rövid hallgatás után. Az arca, mint mindig, amikor láttad, kimerült volt, de a folyosót megvilágító fali fáklyák imbolygó fényében a szeme akkor nem haragosnak, csak bánatosnak látszott. Úgy beszélt, mintha unná a saját munkáját, a cella kulcsát oda sem figyelve csörgette a kezében. – Ma hajlandó vagy értelmesen beszélni velem, (Vezetéknév) kisasszony, és lemondani végre az ikertestvér mesédről?

– Kagami létezik, higgy nekem – suttogtad lehajtott fejjel. Ichiru felsóhajtott. Elege volt Kagamiból és a köré kerekített történetedből. Szentül hitte, hogy az egészet a magad védelmében találtad ki, és ráfogtad a tettedet egy nemlétező személyre.

– Szerintem te vagy Kagami – mondta Ichiru, kinyitva a zárka ajtaját. Összerezzentél, és hátrébb csúsztál, de Ichiru nem lépett be a cellába.

Az ajtóban állt és várta, hogy te menj oda hozzá. Kíséret nélkül érkezett. Pisztoly lógott az oldalán, neked viszont a puszta keze elég lett volna, hogy megállítson, szökés vagy tiltakozás sem fordult a fejedben.

A szívére és lelkére nem sikerült, így minden találkozó során az eszére próbáltál hatni, mert Ichiru okos férfinak tűnt, hiába vakította el a saját elképzelése Kagami gyilkosságairól.

– Nem, Dazai-san, én (Név) vagyok – ismételted sokadszor, ahogy a várakozásnak eleget téve összefogtad magadon a ruhát, és felálltál a földről. Lehajtott fejjel indultál a végrehajtó felé, de vetettél egy pillantást az állára a küszöbön, nehezen emelted a tekinteted egészen Ichiru sötét szeméig. – Miért csinálod ezt újra és újra, ha nem hiszel nekem? Igazat mondok, és akkor sem mondhatok mást, ha ma este újra bántani akarsz engem. Nem bírom, és te sem – mondtad a fáradt tekintetét elkapva, mielőtt muszáj volt félrenézned. – Kérlek, ne tedd ismét. Kagami bűneit nem tudom eltörölni, és a halottakat az sem hozza vissza, ha engem félholtra versz miatta.

– Na és mégis mit kéne tennem? Mondd meg, ha ilyen okos vagy! – Ichiru elkapta a csuklód, amin egy korábbi szorítás nyoma látszott és kihúzott a folyosóra. – Minden gyilkos a bőrét menti, a szép arcod vagy a csodálatos modorod miatt kellene veled kivételt tennem? – Gunyorosan mérte végig a sebes, feldagadt ajkad és a sötét ütésnyomot a szemed alatt.

Ichiru nem bánt veled igazán keményen, a tény, hogy nő vagy, egyelőre visszatartotta. Az életben maradásod fő oka az információnyerés volt, azonban nem mondhattál olyasmit, ami Ichiru számára akkor értékes lett volna. Az igazságot mesének titulálta, és nem volt hajlandó meghallgatni. Ragaszkodott az ostoba kérdéseihez, amíg nem zokogtál annyira, vért köpve, hogy képtelen legyél bármit is felelni.

Akkor, mellette mégsem akartál félelmet mutatni. Ichirut egyszerre lenyűgözte és bosszantotta a kitartásod, mert jól láttad, tényleg belefáradt ebbe a sehova sem tartó kínzásba.

A napjait a pinceszinten, a börtön közelében töltötte a munkaideje lejárta után, késő éjszaka sem akart hazamenni. Az irodájában aludt, emiatt a zakója gyűrött volt, és láttad, hogy az előző napi ingét viseli.

Hozzád hasonlóan megviseltnek tűnt, Ichiru azonban szabad volt, változtathatott volna rajta. Mégsem akart elmenni, mert a pinceszintről felemelkedve bárhol találkozhatott volna Chuuyával, és a maffiafőnök látványa tovább bosszantotta. Tisztelte, hűséges volt hozzá, de mert szerette, fájdalmat okozott neki, így Ichiru próbált minél messzebb lenni tőle, és az idejét főleg a veled kapcsolatos teendőkre fordította.

Gyakran átgondolta, amit tőled hallott, és kíváncsi lett, meddig tartasz ki ennél a történetnél. Bármit művelt veled, a sebek és megaláztatás ellenére is összeszedett voltál, mire újra látott; a hangod akkor is tisztán csengett, amikor a folyosóra ért és először megszólítottad.

Féltél, de csak az elutasítástól, az állandó fájdalmat kezdted figyelmen kívül hagyni. Ichiru maradt az egyetlen kapcsolatod a külvilággal, és ha nem szerezted meg a jóindulatát, nem is álmodhattál róla, hogy valaha kijutsz a pincebörtönből.

Az őszinteség mellett döntöttél, hátha célravezető lesz Ichiru akkori állapotában. Látva, milyen fáradt, és ingerültsége nem miattad, hanem egy korábbi esemény miatt támadt, újabb, hosszabb pillantást engedtél magadnak, bármennyire rosszul esett, ahogy a sebeidet mustrálta.

– Kérlek, hallgass meg! Elmondom, amit tudni szeretnél, de neked muszáj elhinned, ha jutni akarsz valamire, ennél többet nem adhatok a kérésem teljesítéséért. Tudom, hogy nem esik jól, hogy bántanod kell – mondtad, és szeretted volna elhinni, amikor megrándult az ajka –, és nem is kell többé tenned. Értettem, mit akarsz, beszélek, csak kérlek, ne vigyél oda újra!

Idegesen szorítottad a ruhád ujját, amint a kihallgatóhelyiség felidéződött előtted. Rosszul voltál a fénytől, a szoba szagától, és a néhány közönséges bútortól, főleg a széktől, amihez Ichiru rendszerint hozzákötözött. Kampók lógtak a mennyezeten, és féltél, hogy idővel azoknak a számodra ismeretlen rendeltetését is megmutatja, így próbáltad az ütlegeken túli, valódi kínvallatást megelőzni.

Amikor nem odabent volt, Ichirut egyszerűen nem nézted szörnyetegnek. Az a másik, hideg ember mintha a cellád előtt álló tökéletes úriember bőrében élt volna. Csak a szeméből lesett ki néha, akkor azonban könyörtelenség és elutasítás helyett fáradtság és szomorúság ült a maffiózó tekintetében.

– Bármit megteszek – susogtad –, de kérlek, Dazai-san, ne bánj velem így többé. Ártatlan vagyok. Ne terheld magad azzal tovább, hogy egy ártatlan nőt bántasz hiába.

– Mit törődsz azzal, hogy számolok el a lelkiismeretemmel lefekvéskor? Maffiózó vagyok, kisasszony, ébresztő! Amúgy meg reggel van – vetette oda Ichiru egy korábbi megjegyzésedre –, az este miatt ráérsz aggódni.

Miután kiléptél a cellából, szorosan fogta a csuklódat, de nem okozott vele fájdalmat. Kesztyűt viselt, és a te bő kardigánod is elválasztott tőle, de hevesebben vert a szíved az érintéstől, amióta tudtad, hogy könnyedén rosszabbra fordulhat.

Ichiru azonban nem bántott. Még egyszer végignézte sérült arcod, összekócolódott hajad, és bepiszkolódott ruhádat. A kezed is piszkos, több ujjad horzsolt és véres volt a falat borító durva kövek miatt, de őt nem zavarta, hogy így érjen hozzád, rossz állapotodat figyelmen kívül hagyta.

Ichirut nem hatottad meg, de belátta, hogy sokáig nem tarthat ilyen körülmények közt a kihallgatásokat elválasztó időben. Enni kaptál, és rendszeresen egy-egy fegyveres kikísért a mosdóba, viszont harmadik napja ugyanazt a ruhát viselted, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy átöltöztessen.

Ichiru röviden elgondolkodott, majd megrázta a fejét. Továbbra is a kezedet fogva a folyosó közepére húzott; meglepett nyikkanásodat hallva megállított és a szemedbe nézett.

– Tényleg bármit megtennél, hogy ne vigyelek most a kihallgatóba? – Görcsbe rándult gyomorral bólintottál. – Akkor meg is van, mit fogunk csinálni. Először a fürdőbe viszlek – mondta, ahogy elindult veled a hosszú, sötét folyosón az irodája irányába. Szedned kellett a lábad, hogy lépést tarts a végrehajtóval.

Egyre hevesebben vert a szíved: nem hitted, hogy Ichiru teljesíti a kérésedet. Azonban nem volt olyan kedves, mint először gondoltad. A folytatás eloszlatta minden reményedet, hogy meglágyítottad a szívét az érzelmes szavakkal.

– Egy arra alkalmas ember elkísér, szóval ne próbálkozz semmivel! Tizenöt percet kapsz, utána érted megyek – mondta, miközben a pincében kanyargó folyosók során át lassan feljebb emelkedtetek egy szintet. Ichiru egy olyan helyre vitt, ahol sosem jártál azelőtt, majd magával húzott a liftbe, a karodat csak a fülkében engedte el.

Aközben is szemmel tartott, hogy rövid parancsot adott a fülében viselt kommunikátoron át, számodra semmitmondó nevet említve, de te csak a cipőjét nézted, amíg befejezte. Mivel percek óta nem ártott neked és nem faggatott Kagami gyilkosságáról, próbáltál rendes, emberi módon szót érteni vele, és amikor abbahagyta a halk beszédet egy másik maffiózóval, a kardigánod szélét gyűrögetve megszólítottad.

– Dazai-san... – Ichiru nem reagált, de mert nem hallgattatott el, folytattad. – Volt nálam egy kulcs és a pénztárcám, amit az embereid elvettek tőlem.

Feljebb emelted a tekinteted, előbb a csípőjéig, majd a mellkasáig. Ichiru téged nézett, remegő ajkad, a markodba gyűrt ruhád minden figyelmét lekötötte.

Annyira más voltál, mint a foglyok, akikkel korábban dolgoznia kellett. Nem sírtál, nem káromkodtál, és csak szelíden kérted őt ahelyett, hogy elátkoztad volna. Bármit tett veled, megtartottad az emberséged, és ugyanolyan udvariasan, szelíden beszéltél vele, ahogy más körülmények között az utcán, vagy kedves ismerősként, egy kávézóban szólított volna, és ezt nem tudta hová tenni.

Túl kíméletes volt?

Ichiru megmozgatta az addig ökölbe szorított kezét, ellazította az ujjait. Tényleg nem okozott nagy fájdalmakat neked a saját mércéje szerint: nem akart komolyan bántani, amíg információt nyerhetett tőled, de csupa olyasmit hordtál össze, ami nem volt hasznára.

A hazugságaid Kagamiról felbosszantották, de három napja kitartóan állítottad a létezését, és ő elgondolkodott: ha nincs benne egy szemernyi igazság, ezt a makacsságot már kiverte volna belőled.

Elkezdett odafigyelni a szavadra, de nem volt kedve egy újabb Kagami-történethez. Felsóhajtott: a lift még legalább egy percig vitt titeket, mire a megfelelő emeletre ért, addig kénytelen volt meghallgatni, milyen új furcsaságot próbálsz kérni tőle.

– Mi van velük? – kérdezte, hogy folytatásra bírjon, mert nem volt türelme a hosszas hallgatáshoz. Nem szerette, ha minden szót úgy kellett kierőszakolnia belőled, de akkor, ingerültségével nem törődve, gyorsan feleltél neki.

– A kulcs a bérelt szobámat nyitja a vasútállomás közelében – hadartad, felbátorodva az érdeklődésétől, de ugyanolyan görcsösen gyűrögetted a kardigánod ujját. – Ott van minden személyes holmim, az irataim, a ruháim... Ha megmondom a címét, esetleg elhozhatná valaki, és megmutathatom, hogy tényleg az vagyok, akinek mondtam magam!

– Mégis mit bizonyít ez? – Végre volt bátorságod az arcára nézni, ahol Ichiru összehúzott, sötét szemének látványa megbabonázott. – Valószínűleg minden iratod hamis, és a hely is lehet csapda, esetleg a megbízód találkozópontja.

– Ha így lenne, miért küldenélek oda?! – fortyantál fel. Először lettél igazán mérges, mert Ichiru teljesen hülyének nézett. – Csak a ruháimat szerettem volna és a kurva személyi igazolványom, hogy lásd, hogy mi a nevem, és felfogd, hogy nem engem keresel, hanem a húgomat, hátha végre megérted, hogy engem hiába tartottál fogva! Ha gyilkos lennék, már rég megöltelek volna! – kiabáltál három nap hallgatás és könyörgés után először; az indulattól kipirult az arcod és rázkódott a vállad.

Ichiru lassan megtapsolt. Összeütődő tenyere tompa hangja magához térített. Lesütötted könnyel telt szemed, kardigánod ujjával takartad el az arcod, mielőtt sírni látott volna.

Az ideigeid felmondták a szolgálatot, hiába próbáltál Ichiru előtt mindig higgadt maradni. A fogság és a kínzás kikészített, a végrehajtó kezdett megtörni.

– Szeretném látni, hogy megpróbálod – mondta, abbahagyva a tapsot, amint a lift csengve megállt, és kinyílt az ajtó egy napfényes, széles folyosóra.