– Bex, szólalj már meg! – Brook úgy sikoltozott a telefonba, hogy szerintem még Kínában is hallották a hangját. – Most akkor mi van? Összejöttetek?

– Én egy szóval sem mondtam ilyet! – fújtam ki a levegőt, miközben beszálltam a liftbe. Megigazítottam a táskám a vállamon, és futólag a tükörbe pillantottam. Felkentem egy halvány sminket, hátha nem néznek bányarémnek abban a bizonyos irodában, ahova hivatalos voltam ma Mason oldalán.

Gerda egy órája telefonált, hogy a szálloda előtt fognak várni rám, ahol az éjszakára elszállásoltak. Persze húztam a szám, de Mason meggyőzhetetlennek bizonyult. Viszont az este már én is beláttam, az itteni ágy sokkal kényelmesebb egy random kórházi széknél. Azt nem állítom, hogy nem forgolódtam az idő nagy részében álmatlanul, a problémáimon töprengve, bár azt hiszem, ez jelenleg lényegtelen. Sokkal fontosabb letudnom ezt a társalgást Brooklynnal, mielőtt elvisz egy agyvérzés.

– Akkor csak smároltatok? – folytatta a barátnőm. – Semmi tapi? Esetleg némi ujj-játék? Miért nem verted ki neki?

– Brook, egy kórházban voltunk! – morogtam összeszorított fogakkal. Az elmúlt tíz másodpercben sem jött meg a kedvem ehhez a beszélgetéshez, hiszen ezt a csajt lehetetlen lelőni, ami az esetek nagy többségében pozitívum, ám ma különösen türelmetlennek éreztem magam. Még az egyhelyben állást is stresszesnek ítéltem. Szörnyű vénasszony leszek!

– Prűd picsa lett belőled? – kuncogott jókedvűen. – Régebben nem zavart a helyszín, bárhol képes voltál letérdelni...

– Brook – sóhajtottam, mielőtt befejezi, bár a szám szeglete megrándult. Ez már majdnem egy mosoly volt. De csak majdnem.

– Jaj már, Bex! – kacagott felszabadultan. – Úgy csinálsz, mintha nem ismernélek. Nekem nem kell eljátszanod a szende szüzet, miután rád és a vörös fickóra nyitottam a saját lakásomban. Nem volt semmi az a póz!

– Hány éve is volt? Nyolc-kilenc? – forgattam a szemem látványosan. Még szerencse, hogy egyedül tartózkodtam a liftben.

– Igen, közvetlen azelőtt, hogy összejöttél Masonnel – hümmögött nagyokat. – Egyébként nem vagyok meglepve, hogy zátonyra futott a házasságod. Mármint, ha belegondolsz, szakítottál Masonnal, fél évre rá megismerted Calt, akitől rögtön jött Dusty. Ha nem lenne Dusty, állítom, nem mész hozzá.

– Te is támogattad az ötletet! – jegyeztem meg rosszallóan.

– Mit kellett volna tennem? Azért reménykedtem, szurkoltam, meg ilyesmi. Mindegy, én itt vagyok neked, legyen bárhogy is! A férfiak meg csesszék meg! Vagyis... Dustin ne csessze meg, de ő még csak kicsike pasi. Megneveljük, hogy ne legyen seggfej!

– Jól van, csak sikerült kipréselnem magamból egy mosolyt – kuncogtam fel az utolsó hozzászólásán. – Mennem kell, Brook. Leért a lift.

– Aztán számolj be róla, ha mégis...

– Szia, Brooklyn! – szüntettem meg a hívást a szavába vágva, majd a fejem rázva kisétáltam a hotel elé.

Elgondolkodva lestem ki a fejemből, egészen addig, míg elém nem gördült egy fekete autó. Nem lepődtem meg, hogy Mason egy Lincolnnal és saját sofőrrel járkál az üzleti útjain, habár talán egy kicsit mégis. Annak idején nem engedhetett meg magának ilyen pompát.

– Hogy vagy? – mértem őt végig, miután becsuktam a hátsó ajtót. A szemem megakadt az elegáns öltözékén. Még nyakkendőt is kötött az öltény és a hozzá tartozó, fekete nadrág mellé. Szerintem akkor láttam utoljára ennyire kicsípve, amikor még annak idején elkísért egy volt barátnőm esküvőjére.

– Remekül! – villantott egy szívdöglesztő mosolyt. Azok a rohadt gödröcskék! – Leszámítva, hogy úgy festek, mint akin átment egy fűnyíró. – A kijelentésére közelebb csúsztam hozzá, és az állát megragadva forgattam párat az fején. Jól szemügyre vettem az apró vágásokat, majd leengedtem a kezem, és felsóhajtottam.

– Egyébként mi történt? – kérdeztem még mindig a szettjét szuggerálva. Annyira idegennek hatott, mégis brutálisan jól állt neki. Franc se gondolta volna, hogy harmincéves korára megkomolyodik. Oké, ez erős túlzás, de bizakodó vagyok.

– Oldalról belénk hajtottak, és betört az ablak – mondta, miután intett az elől ülő fickónak, hogy indulhatunk. – Gondoltam, odébb ugrom, mint valami anyanyúl, de bevertem a fejem, aztán kifeküdtem pár másodpercre, de végül jó prédaállat lévén a saját lábamon szálltam ki. – Nevetve mesélte, és én sem bírtam megállni a kacagást az anyanyulak emlegetése után.

– Basszus – csóváltam a fejem. – Akkor lényegében szerencséd volt, hogy nem lett nagyobb bajod.

– Egy-két karcolás – legyintett, mintha tényleg ennyire nem venné komolyan, ami történt.

– Nagyobb bajod is eshetett volna – adtam tudtára, hátha felfogja, ez nem csak egy semmiség.

– De nem esett! – rántott vállat. – Engedjük ezt el, bébi! Minden oké!

– Jól van – bólogattam piciket, miközben visszacsúsztam a másik oldalra, hogy tartsam a biztonságos távolságot. Egyelőre nem tudtam, hányadán állunk, és hajszál vékony cérnaszálon függött ez az egész izé kettőnk között. Én abszolút nem tudtam, mit akarok, csak sodródtam az árral, ami tegnap is megfontolatlan csókolózásig sodort.

Ha őszinte szeretnék lenni, félek ettől a helyzettől. A bizalmam inog, hiába mutat Mason egy teljesem új képet magáról. Elhiszem, hogy változott, mégis élénken él bennem a múlt, ami... nem túl kecsegtető. Fogalmam sincs, mit tennék, amennyiben megismétlődne. Mondhatni a félelem túlságosan megmaradt. Nem akartam ismét megégetni magam, közben vágytam arra, ami annak idején kialakult. A kettőség érzése kavargott bennem, ám valahol mélyen bizakodóan tekintettem erre az egészre. Ha mást nem is, maximum szórakozunk egyet, aztán nyalogatjuk a sebeinket. Mármint én nyalogatom a sajátjaim.

Inkább oldalra pillantottam, ugyanis a nyalogatás gondolatától elég erős tizennyolc karikás képek jelentek meg előttem. Erre rátett egy lapáttal Brook kérdésáradata, és máris felforrósodtam. A franc essen a környezetembe! A franc essen a nyalogatásba! És a franc essen Mason Cooperbe is!

○•○•○

A Mason cégéhez tartozó iroda menőbb, mint hittem volna. Úgy éreztem magam, amint átléptük a küszöböt, mintha valamilyen illegális gamer barlangba tartózkodnék. Már a recepción majd' kibökte a szemem a hatalmas kontroller, amit a pult mögötti, műfűvel borított falra helyeztek. Én komolyan nem értettem, miféle helyre keveredtem. Aztán a mögötte álló csaj – akit maximum huszonkettőnek tippelnék –, szinte Mason nyakába borult. Komolyan azt vártam, hogy szorosan átölelje, és sírva fakadjon, amiért láthatja. Persze ez végül nem történt meg, így nyugodtan szálltunk be a liftbe, aminek a plafonjára mindenféle ledet szereltek, szóval akár diszkóban is érezhette magát az ember, míg felért a megfelelő emeletre.

Mi a tizedikre tartottunk. Oda, ahol állítólag Mason irodája és a konferenciaterem található. Nem tettem szóvá a meglepettségem, helyette csendben nézelődtem a modern épületben, míg a mellettem sétáló pasas köszöntötte az összes kollégát.

Mason kitárt előttem egy lesötétített üvegajtót, majd megvárta, míg átlépem a küszöböt, és ő is követett. Ledobta a táskáját az egyik fotelbe, amit a fekete színben úszó iroda közepén álló asztallal szembe toltak, aztán felkapott egy távirányítót. Valami pittyent egyet, ventillátorok pörögtek fel, a hideg levegő pedig a nyakunkba zúdult a plafonról.

– Talán meleged van? – huppantam le az asztalával szemben, miközben végigpásztáztam az iroda falain lógó, mindenféle játékkal kapcsolatos posztereket.

– Itt mindig rohadt meleg van – vette le a zakóját, majd betűrte a nadrágjába az ingjét. – Egy óra múlva jövök, addig játssz valamit! – bökött a készülék felé, ami a hátam mögötti falon fityegett.

– Rendben – tört ki belőlem a kuncogás. A hatéves gyerekem minden bizonnyal jól érezné magát, ha a kezébe adnék egy kontrollert, de valahogy engem ez nem hozott lázba.

– Akkor egyél! – tolt felém egy tál cukorkát. – Vagy kávézz! – pillantott a kapszulás kávéfőző felé.

– Kösz, Mason, megleszek – húztam elő a telefonom. – Nyugodtan... dolgozz!

Egy bólintással nyugtázta a válaszom, ezt követően bámult még pár másodpercig, végül elindult kifelé.

Nem figyeltem az időt, de nagyjából másfél óra elteltével nyílt az ajtó újra. Leeresztettem a mobilom, amin ez idő alatt felkutattam Boston és környéke összes olcsóbbnak tűnő ügyvédjét, azonban előrébb nem jutottam vele.

– Na, mi a helyzet? – kérdeztem a jobb oldalamra letelepedő Masontől. Szinte elfolyt a szomszédos fotelben, némileg gondterheltnek ítéltem.

– Semmi izgalmas – felelte a fejét csóválva. – Néha úgy érzem, egy csapat kecskével könnyebben találnám meg a közös hangot, mint ezekkel az emberekkel. Mindegyiknek két-három javaslata van, én meg nyilván megfontolom őket, csak általában rohadt unalmasak vagy teljesíthetetlenek. Meg fogom szüntetni az ötletládát.

– Van ötletláda? – fordultam felé, mire ő is rám emelte zöldeskék íriszét.

– Igen – vigyorodott el. – Múltkor az egyik fejlesztő azzal állt elő, hogy összerak egy drónt, amivel odarepteti magának a kávéját. Azt hittem, kitépem a hajam, Bexy. Annyira nem megterhelő elsétálni a három méterre lévő konyhába, nem? Vagy talán rosszul állok hozzá? Megéri több százezret kidobni egy találmányra, ami segít a lustaságon?

– Mivel érvelt? – érdeklődtem kíváncsian.

– Több időt tud a munkába fektetni, ha nem kell elmennie a kávéért.

– És a kávé lefőzi magát?

– Nem tudom, bébi, de most is hasonlókra számítok. Jobb lesz tényleg lelépni, majd egy e-mailben megírom nekik a válaszom.

– Akkor megyünk is?

– Nem, még van egy megbeszélésem – húzta oldalra a száját. – Sajnálom, talán elhamarkodott ötlet volt idecibálnom téged. Gerda nemsokára végez a saját dolgával, aztán szólok neki, hogy csináljon neked valami programot. Elmehettek vásárolgatni...

– Nem kell! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Amíg itt ülök, az ingyen van.

Mason már nyitotta a száját, hogy valami frappánsat mondjon, azonban szerencsére nem maradt rá ideje. Valaki nagyon erőszakosan kopogtatott.

– Szabad! – emelkedett fel, majd átsétált az asztala mögé, és beleült a vagány, vezetői székébe.

– Mr. Cooper – sietett be egy szemüveges, húszas évei közepén járó srác –, elnézést, hogy zavarom, de... – A tekintete megakadt rajtam, majd halálra váltan tett egy lépést a kijárat felé. – Rosszkor érkeztem? Tárgyal?

– Hosszú tárgyalásnak ígérkezik – vigyorgott rám szenvtelenül, aztán a beosztottjának szentelte a figyelmét. – Mondd nyugodtan!

– A net tele van a balesetével – szaladt Mason mellé. – Arról is írnak, hogy érkezett önhöz egy nő, aki... – Rám sandított, majd vissza a kezében tartott tabletre. – Szóval, akiről kiderítették, hogy... házas.

– És mire szeretnél ezzel utalni?

– Reagáljunk az... önöket összeboronáló pletykákra?

– Ne! – tört ki belőlem halálra váltan. Már a mondat közepén feldobogott a szívem, amint leesett, miről lehet itt szó. Álmaimban sem képzeltem volna, hogy Masonről cikkeznek, vagy bármi ehhez hasonló. Mondjuk gondolhattam volna rá, hiszen épp a napokban járt játékbemutatón, és egy elég nagy cég feje. Bassza meg! Ez az állásomba kerülhet, ahol azt kamuztam, hogy beteg a gyerekem.

– Add azt ide! – vette el a tabletet a pasastól, majd vett egy nagy levegőt. – Jó, ezeken annyi látszik, hogy Bexley beül az autómba, illetve kiszáll belőle a kórháznál. Majd akkor szólj, ha nyilvános szexről találnak képeket, addig nem érdekel.

– Tehát ne reagáljunk? Megkeresett pár lap...

– Nem kell! – szögezte le Mason. – Nincs is mire reagálni, hiszen nincs is semmi. Bexley munkaügyben érkezett hozzám.

– Értem – pislogott nagyokat a fickó. Azt hiszem, ő sem hitte el ezt az egészet. Miért menne bárki munkaügyben kórházba?

– Van más is? – kérdezte tőle Mason.

– Nincs, Mr. Cooper – vette vissza a tabletjét, és kiment.

A tenyerembe temettem az arcom. Végleg kiakadtam. Azért próbáltam tartani magam a srác előtt, ám most, hogy távozott, többé nem fogtam vissza magam. A méreg hullámokban tört rám, az ingerültségtől zakatolt a szívem.

– Bexy... – Mason leguggolt elém, a kezét a térdemre simította.

– Ne érj hozzám! – söpörtem le magamról a vigasztaló ujjait. – Tudtam, hogy hiba volt eljönni. A picsába is! Azt hazudtam a munkahelyemen, hogy Dustin beteg! Szerinted meddig van még állásom, tíz percig?! – kiabáltam önkívületi állapotban. A harag immáron kétségbeeséssel keveredett, a szemem már égett a visszafojtott könnyektől.

– Nyugi...

– Nincs nyugi! – A nedvesség a vártnál hamarabb jelent meg az arcomon. – Caleb el fogja venni a fiam! – szipogtam nagyokat, mert még reménykedtem, hogy vissza tudom tartani ezt a borzalmas kiborulást, bár egyértelműen elbuktam. Bassza meg!

– Nem fogja, Bexy! – ragadta meg a kezem Mason.

– De igen – rázkódtam meg, amint realizáltam, valójában mekkora esély van erre.

– Ne sírj, minden rendben lesz – vont lágyan magához, és ezúttal hagytam neki. A nyakába borulva folytattam a sírást, ami egyre csak fokozódott, ahogy elképzeltem a szörnyű jövőt, ahol havonta láthatom csak a kisfiam. – Bexy, hagyd, hogy segítsek!

– Nem lehet – hüppögtem, és igyekeztem nem összemocskolni Mason fehér ingjét.

– Miért?

– Mert bántani fogsz – nyögtem ki nagyot nyelve. – Bántani fogsz...

– Hé! – tolt el magától, majd a két tenyerébe fogta az arcom, és letörölte a könnyeim. – Megígérem, hogy nem teszek semmi olyat, amit te nem akarsz, oké? Nem kell összejönnöd velem, nem kell megalázkodnod előttem. Hadd tegyem jóvá, amit elkövettem ellened! – cirógatott kedvesen. Átható pillantása folyamatosan engem kémlelt. – Vannak olyan helyzetek, amikor be kell lássuk, hogy mások segítségére szorulunk, és ez nem szégyellnivaló dolog, bébi. Nem kérek a segítségemért semmit. Nem kell aláírnod papírokat, nem kell elköteleződnöd semmi mellett. Azért szeretném, mert bőven hozzájárultam ahhoz, hogy így alakuljon az életed. Sosem szabadott volna elengednem téged.

– Akkor most lehet, tőled kéne elválnom – motyogtam a padlót fixírozva.

– Nem tudhatod – emelte meg az állam, hogy a szemébe nézzek. – Most az egyszer ne légy már ennyire makacs! Hagyd, hogy segítsek! Ha nem másért, Dustinért.

– Szörnyű manipulátor vagy – suttogtam fájdalmasan.

– Nem úgy értettem – forgatta a szemét rosszallóan. – A tied a döntés, bébi.

A szám harapdálva kémleltem az arcát. Próbáltam az ott tükröződő érzelmek alapján eldönteni, hogy hazudik-e. Miatta bízok nehezen, mégis ő kér arra, hogy bízzak benne. Milyen furfangos az élet. Ideküldi nekem azt az embert, akibe őrülten szerelmes voltam, de ad mellé egy maréknyi kétséget és kérdőjelet.

– Rendben – szólaltam meg némi hezitálás után. A mellkasomban ugyan a szorítás nem múlt, de egy egészen picit megkönnyebbültem. Persze ettől még rettegtem, hogy egy újabb katasztrófába sodrom magam, mégis belementem. Amolyan „nincs veszítenivalóm" címszóval. Ha Mason átver, ugyanott leszek, ahol most. Így is, úgy is elvesztem a kicsikém.

– Tényleg? – derült fel rögvest. – Ezt vehetem úgy, hogy...

– Pontosan úgy, hogy adhatsz nekem valami munkát – vágtam közbe, mialatt előhalásztam egy zsebkendőt a táskámból, és rendbe hoztam valamennyire a kinézetem.

– Kezdetnek megteszi – mosolygott rám szélesen, amitől a hülye gödröcskéi ismét előkelő helyet kaptak a helyes pofáján. Mocskos egy fickó. Belevisz itt az ügyeibe, aztán azon kapam magam, hogy megint az ágyában fetrengek. Nem mintha nem lenne kedvem hozzá. Mindig is szerettem szexelni, mostanában pedig nem gyakran nyílik rá esélyem. Lehet, félre kéne tennem az érzéseket, és egyszerűen csak folytatni, amit elkezdtem: sodródni az árral, és kihasználni minden lehetőséget.

– Ja – reflektáltam hátradőlve. Vettem pár nagy levegőt, szép lassan nyugtattam a háborgó lelkem. A kisördög ott csücsült már a vállamon, a másikról a kisangyalt gondolatban lesöpörtem.

– Oké – egyenesedett fel. – Van... egy szabad órám a megbeszélés előtt. Csinálhatnánk valamit. Mihez lenne kedved? Nem vagy éhes?

– De – döntöttem oldalra a fejem. Összevontam a szemöldököm, és úgy döntöttem, ideje szarni mindenre. – Teljesen ki vagyok éhezve, úgyhogy akár dughatnánk egyet. 

○•○•○

Sziasztok! 

Meghoztam az új fejezetet! Átmentünk pár kisebb hangulatingadozáson benne, de végül is, ilyen az élet. :D Azt hiszem, sejthető, mi következik...

Köszönöm mindenkinek, aki velem tart! <3