– Robert? – Mason balról csatlakozott hozzánk. Mellém állt, a fejét oldalra döntve mérte végig a fickót, aki az érkezésére hátrált egy lépést. Az arcán rémület tükröződött, bár igyekezett nem kimutatni. – Mégis mit művelsz, ha szabad megkérdeznem? 

– Mr. Cooper, én... nos... – hebegte a pasas tanácstalanul, majd vett egy nagy levegőt. – Ismered a hölgyet?

– Igen, Robert – bólintott Mason. – Érdekelne, hogyan jössz ahhoz, hogy bárkit a megkérdezésem nélkül elbocsáts? Erre máskor is volt már példa?

– Természetesen... nem. – A fickó összeszorította a száját, feltűnőek sokszor pillantott oldalra. Nem hazudik valami jól, az tuti biztos.

– Többet ne forduljon elő! – kérte tőle Mason különösen kimérten. – Különben én leszek kénytelen tőled megválni.

– Értettem, és elnézést – lépkedett piciket hátrébb, végül kínosan elmosolyodott, és elsietett.

– Nos, ez remekül ment – fordultam Mason felé. – Jó nagy bunkó volt, de mindegy.

– Sajnálom, bébi – mondta halkan. – Ha bármikor előfordulna ehhez hasonló, szólj, és...

– Nyugi – vágtam a szavába –, tudom kezelni a seggfejeket. Már épp meg akartam csapkodni ezzel a köteg papírral, csak ideértél – lengettem meg az orra előtt. – Na, és főnök úr, most mit csináljak?

– Most hazaviszlek. Nekem még van egy megbeszélésem délután, aztán meglátogatlak. Mit szólsz hozzá?

– Benne vagyok – mosolyogtam rá.

○•○•○

Miután Mason hazafuvarozott, rögtön nekiláttam a lakás rendbetételének. Gondoltam, kitakarítok, addig is telik az idő. Aztán elugrottam a gyerekért, akiről kiderült, hogy sikeresen összeveszett egy kislánnyal valamiféle piros ceruzán az óvodában. Úgyhogy magyarázkodhattam egy sort a dadusnak és a másik anyukának, aki feldúltan esett nekem. Úgy gondolta, az ő lánya komoly sérülést szenvedhetett volna, ha a fiam véletlenül megszúrja őt a ceruzával. Komolyan eldobom az agyam ettől. Semmi ilyesmi nem történt, ráadásul Dustin azt mondta, bocsánatot kért a kislánytól. Rendesen felfújták, így némileg idegesen érkeztem haza.

Nem sokkal hat előtt már az égnek állt a hajam. Sütni akartam egy kis muffint, ha már Mason ma azt emlegette, de nem jött össze. Dusty leverte a már összekevert tésztát, mely csodálatos módon terült el a kövön. Ilyen szép pacát még az életben nem láttam.

Úgyhogy ezzel ezt ünnepélyesen elengedtem. Helyette elmagyaráztam neki, máskor legyen körültekintőbb. Aztán szépen átvezettem a témát Masonre. Nehezen értettem meg vele, mi is a helyzet köztünk, nem szerettem volna, hogy félreértse, így egyelőre úgy tudja, egy közeli barátom, aki meg szeretné őt ismerni.

Amikor a csengő megszólalt, Dustin átrobogott a nappalin, míg én fáradtan utánakullogtam. Izgatottan tépte fel az ajtót, majd várakozón Masonre emelte a szemét.

– Szia, Dustin! – mosolygott rá rögtön, majd felé nyújtott egy becsomagolt dobozt. – Ezt neked hoztam. Ha beengedsz, rögtön ki is bonthatod!

– Nekem? – csodálkozott el a kisfiam, én pedig halványan elmosolyodtam. – Köszi! – ugrott egyet lelkesen, és berongyolt az ajándékával a kanapéhoz.

– Hogy vagy, Bexy? – kérdezte Mason, miután belépett. Odahajolt hozzám, csókot lehelt az arcomra.

– Egész jól – hátráltam kicsit, hogy kényelmesen levehesse a bőrkabátját.

– Neked is hoztam valamit – vigyorgott rám a piszkosul helyes, gödröcskés mosolyával, aztán előhúzott egy bársonydobozt a zsebéből. Rémülten pislogtam, őszintén reméltem, nem valamiféle hülyeségre készül. – Ne vágj már ilyen képet! Nyisd ki!

Felsóhajtottam, miközben elvettem tőle a meglepetést. Félve nyitottam fel a tetejét, de amint megláttam a benne lapuló karkötőt, rögtön egy mázsa kő hullott le a szívemről. Ha ideállít nekem egy gyűrűvel, fixen kifordítom arra, amerről érkezett.

– Ez gyönyörű – simítottam végig a kör alakú medálon, melyben apró, karmazsinvörös kövecske díszelgett. – Nem kellett volna ilyesmire költened. Miért kapom?

– Mert neked szánom, azért.

– Oké, köszönöm – csóváltam meg a fejem. Kiemeltem az ékszert, aztán felcsatoltam a csuklómra. – Kedves tőled, de tényleg nem kellett volna.

– De igen – ragadta meg hirtelen a csípőm, és odavont magához. Átkukucskált a fejem felett, hogy megbizonyosodjon róla, nincsenek-e kíváncsi gyermektekintetek körülöttünk, majd rányomta a száját az enyémre. Egy lágy csókot lopott tőlem, mialatt az ujjai végigsiklottak a derekamon. Nem számítottam ilyesmire, bár nem tagadom, jól esett a gesztus; értve a gyengéd puszira és az ajándékra is.

– Na, menjünk, mielőtt...

– Anya! – kiabált Dustin, mire Mason elengedett. Pontosan erről beszéltem. A gyerekek türelmetlen kis lények, de imádnivalóak.

Előrementem, mondjuk nem kellett mutatnom az utat, hiszen Mason már járt itt. Leereszkedtem a fiam mellé, aki nagy elánnal tépkedte a csomagolópapírt a dobozról, Mason pedig az ülőgarnitúra másik felére huppant le.

– Nem tudom kinyitni! – panaszkodott legörbített szájjal Dusty, és felém nyújtotta a megtépázott csomagolású valamit.

– Add csak ide! – vettem el tőle, majd lefejtettem róla a papír nagyját. – Na, tessék, innentől már menni fog!

Sikítva hámozta ki a maradék szemétből – mint kiderült – a játékautót, aztán az ölébe húzta, és tapogatni kezdte az elejét, ahol tökéletesen kivehető volt a piros Ferrari, mellette egy távirányítóval.

– Anya! – pattant fel elképesztően energikusan. – Nagyon tetszik!

– Akkor köszönd meg szépen Masonnek! – fordítottam felé a karjánál fogva egy hálás mosoly kíséretében.

– Köszönöm, bácsi! – mondta a fiam, belőlem meg kitört a halk kuncogás. Eközben Dustin már Mason előtt toporgott. – Segítesz használni?

– Nem vagyok még annyira öreg – vette ki a kezéből a dobozt, hogy megszabadítsa a sok műanyagtól, melybe csomagolták. – Nyugodtan hívhatsz Masonnek, oké?

– Mason – csüccsent le közvetlen mellé –, anya azt mondta, hogy nagyon jó barátja vagy. Nekem is leszel a barátom?

– Persze – nyújtotta felé először a kocsit, aztán a kontrollerhez hasonlító izét. – Na, kishaver, tedd le a földre, aztán szép lassan told előre a kart. Ezt itt – mutatott rá neki. Dustin rögtön úgy tett, ahogy kérte tőle, azonban túl erősen nyomta meg, úgyhogy a kisautó egyenesen a falnak ütközött.

– Bocsi! – húzódott ijedten arrébb a gyerek, mire a szemöldököm automatikusan felszaladt. – Nem direkt volt! Ne kiabálj! – Masonnel összeért a pillantásunk. Ő is elég tanácstalannak bizonyult. Egyáltalán nem értettem, miért reagált így, ám szöget ütött a fejemben egy gondolat, ami kellően feldühített. Talán az apja nem bánt vele megfelelően?

– Nincsen semmi baj – karolta át a hátát, míg a kezét Dustinéra tette, ezzel tudott neki segíteni az irányítást illetően. – Most hátrafelé kell meghúznod, és akkor tolatni kezd! Csináljuk együtt! Kiabálni senki sem fog veled, legalábbis én biztosan nem. Nem kell félned ettől.

– Apa múltkor kiabált velem – rántotta ki magát Mason karjából, majd felpattant, és elém szaladt. – Anya, apa múltkor kiabált velem! – kapaszkodott a combomba.

– Miért?

– Nem tudom – mászott bele az ölembe, így mélyet sóhajtva átkaroltam.

– Majd megkérdezem apától, édesem. Most nincs kedved játszani egy kicsit?

– Van, de apa azt mondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel. Eszembe jutott, a meg bácsi idegen, nem?

– Kicsikém, Masonnel nyugodtan szóba állhatsz, ő nem fog téged bántani. Az idegen azt jelenti, hogy se anya, se apa nem ismeri, na, meg te sem. Mason a barátom, szóval ő nem idegen. – Megcsókoltam a feje búbját, és talpra állítottam, miközben azon morfondíroztam, most üvöltsem-e le Caleb fejét, vagy ráér később. A francért nehezít meg mindent? Mi a fenéért beszélte tele a fiunk fejét mindenféle baromsággal?

– Akkor jó! – mosolygott rám édesen, végül visszatelepedett Mason mellé, és végre nekiállt húzogatni a karokat. Az autó immáron nagy sebességgel gurult végig a nappalin.

– Rendelek pizzát – dobtam fel közben az ötletet, és már elő is halásztam a telefonom.

– Szalámisat! – futott Dustin a legújabb szerzeménye után. – Szalámisat akarok!

– Úgy tűnik, szalámisat eszünk – ült át mellém Mason. – Bexy, nem akarok tolakodó lenni, se megbántani ezzel, de... minden rendben van a kisfiúval? – halkította le a hangját a végére. – Elég furán viselkedik.

– Megviseli az új helyzet – húztam oldalra a szám, mialatt leadtam a rendelést a családi pizzára. – Caleb meg folyamatosan faszságokat beszél neki. Kíváncsi. Attól tartok, többet tud, mint amennyit elmond. Szerintem az apja megtiltotta neki, hogy beszéljen a másik nőről.

– Kérdezted róla?

– Próbáltam – ismertem be a bűnöm. – Azt állítja, nem találkozott semmilyen nénivel az apjánál, ami fura...

– Tényleg az – bólogatott. – Még mindig belemászhatok a gépébe.

– Nem kell, nem szeretnék balhét.

– Oké, csak mondom, bébi – suttogta, hogy Dusty ne hallja. Bár éppen lekötötte őt a kocsi után rohangálás. Legalább nem kell harminc percig altatni, annyira kifárad.

Háromnegyed óra elteltével befutott a futár. Én nyitottam ajtót neki, azonban Mason nem hagyott fizetni. Pofátlanul tolt odébb, lerendezte a számlát, még borravalót is adott a piros sapkás srácnak. Forgattam a szemem rendesen, de végül nem vitatkoztam. Felesleges is lenne, az új Mason amúgy is csak elcsitítana, vagy valami olyasmit mondana: nyugi, bébi, van pénzem! Nem akarsz egy jachtot a szelet pizza mellé?

A vacsora meglepően nyugalmasan telt. Mason kitartóan kérdezgette Dustyt az óvodáról és a barátairól, úgyhogy természetesen terítékre került a mai napi kisebb dráma is. A fiam szörnyülködve mesélte, milyen helyzetbe hozta őt a kis csoporttársa, míg Mason jóízűen kuncogott rajta.

Elhűlve néztem, ahogy társalognak. Sosem gondoltam volna, hogy ez valaha bekövetkezhet, mégis simogatta a lelkem az egész szituáció. Őszintén örülnék, ha a fiam elfogadná őt, ugyanis... nagyon úgy tűnik, alakul közöttünk valami. Valami olyasmi, ami talán mindkettőnk életére szorosan kihat. Fogalmam sincs, mikor döbbentem rá, de tudtam, meg akarom próbálni ezt az egészet.

Nem vagyok a második esélyek híve, azonban úgy éreztem, Mason igyekszik. Mindent megtesz azért, hogy jobb véleménnyel legyek róla, ráadásul kihúzott a szorult helyzetből a munkával kapcsolatban is. A többit amolyan grátisznak fogom fel. A szex mindig kiváló volt vele, szóval azt nem számítom bele. Ez egyszerű vonzalom, ami két ember közt fellángolt. Azt hiszem, sosem múlik el ez a fajta erős kémia. Persze sok dolog közbejöhet, szétszakadhatunk, összeveszhetünk, ám ez mind lényegtelen, mikor az ágyba kerülünk. Ott nem a szavak beszélnek, hanem a tettek. Pont, ahogy az életben is; a szavaknak erejük van, ám bármikor felülírhatók, viszont a tettek megmaradnak. Mélyen beleragadnak az emberbe, lyukat ásnak az elméjébe, és rosszabb esetben örökre kísérteni fogják.

Ezért is féltem kitárni a szívem Masonnek. Mert hiába szórakozunk el jól, dugunk fergetegeseket, ha az életem minden napján attól kell tartanom, egyszer bekattan, végül kiteszi a szűröm. Valahol legbelül, pontosan erre számítottam. És itt jött a képbe a remény; a remény azzal kapcsolatban, hogy tényleg megváltozott.

Eddig a legtöbb megmozdulása erről árulkodik, szóval arra jutottam, kap tőlem egy lehetőséget. Az már csak rajta múlik, milyen módon él vele, azonban nagyon úgy látszik, ezúttal komolyan veszi.

Pár órával később Dustin álmosan terült el a kanapén, így kénytelen voltam bekönyörögni az ágyába. Roppant durva küzdelmet vívtunk, hiszen ő bizony még játszani akart Masonnel, ennek ellenére talán negyedórás vita után sikerült megállapodást kötnünk vele: hétvégén is átjön Mason, és folytatják az autózást.

– Na, milyen voltam? – kérdezte fülig érő szájjal, amikor kivánszorogtam a gyerekszobából.

– Nem tudtam, hogy ilyen jól bánsz a gyerekekkel – álltam meg előtte csípőre tett kézzel. – Miért titkoltad?

– Talán régen nem volt türelmem hozzájuk – rántotta meg a vállát, míg beletúrt a hajába. – Aranyos a fiad, kedvelem.

– Ennek örülök – mosolyogtam rá, majd közvetlen elé helyezkedtem, és felvezettem a karom a nyakáig –, mert mindenképpen jóban kell lennetek, ha mi...

– Ha mi? Mi?

– Mason, akár engedhetnéd, hogy végigmondjam – kuncogtam fel.

– Hajrá, bébi!

– Szóval, ha mi esetleg... folytatjuk, ami elkezdődött közöttünk.

– Ez azt jelenti... Végre beadod a derekad?

– Eddig sem tiltakoztam valami eredményesen – forgattam meg a szemem. – De Mason, egyetlen egy esélyed van, ezt remélem, tudod. Nem vagyok már huszonhárom éves kislány, aki eltűri, hogy kirakják az összes cuccával együtt.

– Igen, tudom, Bexy – csókolt homlokon. – Nem fogom elrontani. Nem ronthatom el. 

○•○•○

Sziasztok! Megérkezett az új fejezet! :)

A könyv jelenleg közel 40 ezer szónál tart, számításaim szerint 50 és 60 ezer között fogunk végezni( ez csak tipp, még bekattanhatok, hajlamos vagyok rá), úgyhogy hamarosan kezdetét veszik a végéhez kapcsolódó izgalmak. :)

Köszönöm, hogy itt vagytok! :)