Hogyan döntsük romba az életünk című dokumentum

2020.10.14. 23:10

A döntéseim keményen megkérdőjelezhetőek! (Biztos?) (Biztos.) Ez valószínűleg abból fakadhat, hogy hat éven át többnyire más hozta meg őket helyettem. Persze, Bexy, mentegesd magad... Istenem! Már megint kezdem. Szerintem ez már az őrület kőkemény határa.

Azért nyitottam meg ezt a doksit, hogy kiírjam magamból a hét történéseit, mert jobb dolgom nincsen, miután húsz percen át veszekedtem Calebbel, hogy húzzon a picsába. Legalább „időre" visszahozta a gyerekem. Este KILENCKOR, mikor már aludnia kellene.

Ez az ember annyira feldühít engem, hogy hirtelen el sem tudom képzelni, mi a szart szerettem benne. Egy konkrét pálforduláson ment keresztül, én meg kapkodom a fejem. Mi mást tehetnék? Azóta is titkolózik, a fiam meg kérdezősködik. Cal azt mondta neki, miattam nem alszik már itthon, Dustin meg elhitte, hiszen hatéves. Amit az apukája mond, az úgy van. Ki fogom tépni az összes hajam. Kopasz leszek. Kurvára kopasz.

Amúgy milyen vicces már! Régen Masonről írtam tele ezt a szart, most meg fordult egyet a helyzet, és Calebről pofázok. Hát nem csodálatos? Ennél szürreálisabb már csak az volna, ha valahogy összekombinálnám a kettőt. Mondjuk fantáziálhatnék egy hármasról.

Nem mintha ilyesmire vágynék. Volt már benne részem, és nem túl izgalmas, mikor az ember levegőt sem kap a dákóktól, de mindegy. Vannak a gyönyörszerzésnek sokkal jobb módjai, és valamiért ebben Caleb és Mason egyszerre nem szerepelhet. Egyébként is, Cal csak nézni tudná, hiszen a farka puhább, mint egy túlfőtt virsli, amikor velem van. Nevetséges. Sőt!! SÉRTŐ!

Sejthettem volna, hogy van valaki a képben, de szokás szerint naiv idióta voltam. Ennek iszom most a levét, de eljött az ideje, hogy végre leírjam a Masonnel kapcsolatos...

○•○•○

Furcsa zaj ütötte meg a fülem, így rögtön hátrafordultam. A pult feletti led égett csak, a nappalira sötétség borult. Baljós érzések törtek rám, a hideg borzongástól tetőtől talpig libabőrös lettem.

Az ajtó hirtelen becsapódott, bennem meg majdnem megállt az ütő. A víz egy másodperc alatt vert le.

Odaugrottam a pulthoz, és automatikusan felkaptam egy konyhakést. Oldalazva indultam a nappalin keresztül a hátsó folyosó felé, hogy bemenjek Dustin szobájába. Bárki is jön be ide, nem távozik élve, ha bántani meri a kisfiam. Ledöföm a francba, rajtam nem fog múlni!

A kést magam elé tartva, lassú lépésekkel közelítettem meg a gyerekszobát. Közben feszült figyelemmel leskelődtem és hallgatóztam, azonban a házra csend telepedett. Drámai gondolataim támadtak, mindenféle összeesküvés elméletekről, szellemekről, vámpírokról, démonokról, de igyekeztem elhessegetni a horrorfilmes élményeimet. Aztán elmerengtem a bérgyilkosokon, bár azért azt nem néztem volna ki Calebből, hogy ki akarna nyírni. Rendesen félreismertem, de... csak nem ölne meg. Ugye?

Immáron rendesen megrémültem, ám elértem a gyerekszoba elé. Halkan, remegő kézzel nyomtam le a kilincset, beosontam a résen, és már hajtottam is be. Egy apró nyílást hagytam, azon kukucskáltam.

Léptek zaja törte meg a beállt némaságot. Összeszorított szájjal, reszketve markoltam a kilincset, a másik kezemben pedig a kést, miközben átkoztam magam, hogy a telefonom kint hagytam a laptopom mellett. Még csak segítséget sem tudok hívni!

Visszafojtott lélegzettel vártam, mi fog történni. Talán egy szekrényajtó nyílt a hálóban? Ellopja a betörő a ruháim?

Összevontam a szemöldököm, majd kiugrottam a folyosóra, és nagy lendülettel beszaladtam a szobába. A villanyt felkapcsolta valaki, a gardróbban egy férfi állt.

– Baszd meg, Caleb! – üvöltöttem rá, a kést pedig levágtam az ágyra. – Te nem vagy normális, a kurva életbe is! Azt hittem, betörtek!

– Bocs, nem tudtam, hogy kopognom kéne a saját házam ajtaján – közölte semlegesen, mialatt kivett pár inget. – A múltkor észre sem vetted, hogy bejöttem.

– Mégis mikor?

– Két hete?

– Basszus – kaptam a homlokomhoz, és beletúrtam kínomban a hajamba.

– Elköltözöm – jelentette ki. Most vettem észre a lábánál lévő bőröndöt, amibe a ruháit dobálta.

– Azt hittem, már megtetted.

– Végleg... vagyis egyelőre. Ez még mindig az én házam, szóval légy hálás, amiért a fiunkra tekintettel nem doblak ki az utcára.

– Cal, mikor változtál meg így? – érdeklődtem fojtott hangon, és leereszkedtem a matracra. Töprengve vártam a válaszát, habár nem számítottam kielégítőre.

– Amikor rájöttem, hogy köztünk vége – fordított nekem hátat, folytatta a pakolást.

– És ez mikor is történt?

– Talán a negyedik vagy ötödik alkalom után, amikor nem tudtam mit kezdeni veled.

– Szóval több mint egy éve így érzel, és mégsem... szóltál róla – suttogtam fájdalmasan. – Hitegettél...

– Nem hitegettelek, Bexley! – csattant fel. – Próbálkoztam, hátha megoldódik.

– Dehogy próbálkoztál...

– Nem eléggé, de ez már mindegy. Legyél boldog Masonnel! Amúgy is úgy ki voltál rá éhezve, hát tessék! Nem állok az utadba!

– Kösz – motyogtam a fejem csóválva. – Ne zavarjon, hogy te csaltál meg először.

– Először? – szaladt fel a szemöldöke. – Mondtam már, a megcsalás szubjektív dolog.

– Igen – bólintottam aprót. – És nem, nem szubjektív dolog. A megcsalás csak megcsalás, kész.

– Nem mennél el innen, Bexley? – Kék írisze dühösen villant rám. – Nyugodtan pakolnék.

– Mikor fogod elmondani, ki az a nő, Caleb? – tereltem a témát ingoványosabb területre. Már nagyon elege lehetett belőle, hogy állandóan ezt kérdezem, de muszáj tudnom. Tartozik nekem a válaszokkal, és ezt ő is pontosan tudja, csak kínoz. Kínoz, mert... egy könyörtelen fasz lett belőle. De hogy mikor? Fogalmam sincs.

– Nincs nő! – emelte meg újra a hangját. – Hagyjál már békén!

– Oké – ugrottam fel, ezzel egyetemben a kést is felkaptam. – Leszarom, viszont annyit tegyél meg, hogy nem beszéled ellenem Dustint! Én vagyok az anyja, és szüksége van rám. Nem hangolhatod ellenem!

– Egy elejtett félmondat volt – morogta rosszallóan. – Jól van, megígérem, rendben? Nem mondok többet ilyet neki, de cserébe te sem! – Az öntudatlan késszorongatás bevált módszer.

– Rendben – egyeztem bele, majd kimasíroztam a helyiségből. Nekem nem célom megfosztani a fiam az apjától, ennyire nem vagyok kicsinyes, bármennyire is haragszom a férfire, akit egykor tiszta szívemből szerettem. Azonban ez mára mély haraggá alakult, és sejtettem, innentől sosem fogom jó embernek látni, ahogy egykoron tettem. Főleg nem azután, hogy elismerte, hosszú hónapok óta hiteget.

○•○•○

– Baj van, bébi? – kérdezte Mason, amikor elég leverten behuppantam az autójába. Eleve mitől lennék boldog csütörtök reggel? Az éjszaka vitatkozhattam a férjemmel, ma pedig beszélgethetek az exemmel és egyben az aktuális esti randipartneremmel a munkáról, amit szán nekem.

– Nincsen – motyogtam a műszerfalat kémlelve, míg Mason kikanyarodott a ház elől. – Fáradt vagyok, keveset aludtam, ráadásul dugó volt az ovi felé.

– Miért aludtál keveset? – pillantott rám futólag.

– Hát... Caleb megjelent itt éjszaka – sóhajtottam fel gondterhelten. – Bejelentette, hogy elköltözik. Nem mintha eddig itt lakott volna, érted. Azóta is tagad mindent, ráadásul azt mondta Dustynak, hogy miattam nem élünk már együtt. Kicsit kikészültem ettől.

– Sajnálom – simogatta meg a combom. – Akkor letudjuk ma a munkával kapcsolatos köröket, aztán az estére megbeszélt randit tartsuk nálad. Az mégis pihentetőbb, és Dustint sem kell másra bíznod. Legközelebb meg elviszlek étterembe. Ma meg rendelünk kaját.

Meglepetten vettem tudomásul, mennyire figyelmes tőle ez az ötlet. Régen biztosan kiborult volna, most meg ő maga ajánlja fel. Őszintén szólva, tetszett nekem ez az új Mason Cooper.

– Nem igazán hívnám randinak, ha ott a gyerek – nevettem fel visszafogottan. – Nekem rendben van, ha téged sem zavar a kicsi.

– Miért zavarna? – mosolygott rám az egyik piros lámpánál. – Szívesen megismerném a fiad.

– Komolyan? – kaptam felé a megrendült tekintetem. Mi a fene?

– Igen, főleg, mióta bácsinak nevezett! – kuncogott fel. – Bácsinak tűnök, Bexy?

– Egy hatéves nézőpontjából egész biztosan – rántottam meg a vállam.

– Pedig még elég fitt vagyok. – Gödröcskés mosolyt villantott rám, zöldeskék írisze ragyogott a reggeli lágy, fáradt napsütésben. – Na, és feldolgoztad már a...

– Azt, hogy kidobtak a kávézóból? – vágtam a szavába szemforgatva. – Közel egy hét alatt sikerült. Ráadásul ugye számítottam rá, tehát nem ért váratlanul másnap. Miért most kérdezed? Egész hétvégén nálad voltam, Mason.

– Nem tudtam, korai-e még. Elég instabil vagy mostanában. Mármint lelkileg.

– Igen, de szerintem ez nem túl meglepő – szívtam be élesen a levegőt. – Nem áll túl jól a szénám, és utálom a titkokat is.

– Akkor nem is titkolom tovább, milyen feladatot szántam neked – hozta fel, mialatt bevett egy jobbkanyart. – Szóval arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha otthonról dolgozhatnál.

– Nem! Mármint... nem muszáj – pillantottam rá döbbenten. – Én nem vagyok ellene, hogy bejárjak az irodába, vagy nem tudom, hova.

– Nincs rá szükség, ha otthon is el tudod végezni a feladatot, nem?

– Mi a feladat? – érdeklődtem cérnavékony hangon. Ezek után már semmi normálisra nem számítottam. Legalábbis olyan értelemben, ami tényleges, kemény munkával járna. Persze az otthoni meló is meló, de nyilván sok mindenben megkönnyíti az ember helyzetét. Hirtelen nem tudtam eldönteni, könnyedségre van szükségem vagy éppen arra, hogy kiszakadjak a négy fal közül, és végre emberek közé menjek.

– Gondolkodtam a könyvelésen – mondta, miközben leparkolt egy égig érő irodaház előtt. – Aztán rájöttem, hogy nem neked való.

– Valóban nem. – Ezzel nem vitatkozom. Mindig is humán beállítottságú voltam.

– Úgyhogy arra gondoltam, leveszünk Gerda nyakából egy kis terhet, és rád bíznám a social médiát.

– Jesszusom, az mit jelent? – tágult óriásira a szemem.

– Instagram, Facebook posztokat. Egyeztetést a társosztályokkal, néhány e-mail elküldését. Egyes tartalomgyártókkal való egyeztetést. Sok streamerrel kötöttem szerződést, így azoknak a meghosszabbításával kellene törődni, újakat kötni. Általában belemennek, tehát győzködni sem szükséges őket. Mi a véleményed?

– Én nem is tudom – motyogtam, miután kipattantam a kocsiból, és becsuktam az ajtaját. – Szerinted én képes vagyok ilyesmire?

– Szerintem bármelyik nő a világon képes létrehozni néhány bejegyzést, amiben fényezik önmagukat. Ebben az esetben a céget kell fényezni! – sétált mellém, majd a derekamra csúsztatta a tenyerét, és elindított a fotocellás ajtó felé.

– Oké – bólintottam aprókat. Közben átszeltük az irodaház portáját, ami egészen hasonlított a Jacksonville-ben találhatóhoz. Ugyanúgy műfűből készült szőnyeg borította a pult mögötti falat, és megvolt a kontroller jel is a falon. Egyedül a fiatal recepciós lány hiányzott.

– Jó reggelt, Esther! – köszöntötte Mason az idősödő asszonyt, aki kedves mosolyt villantott ránk. – Ő a portás, recepciós, önkéntes pletykagyáros – magyarázta halkan, amíg beszálltunk a liftbe. – Amolyan kerítő is, és rohadt jó muffint tud sütni. Két hónapja ő lett a hónap dolgozója. Van egy olyan gyanúm, hogy megfenyegette az embereket, hogy szavazzanak rá, különben elmondja a szaftos pletykákat róluk, amiket innen-onnan összeszedett.

– Te jó ég – kacagtam fel. – Miféle hiénák közé hozol engem?

– Csak vicceltem – vigyorodott el. – Egyébként csinos vagy ma. – Automatikusan lestem le a szűkszárú farmeremre, és a könnyed, nem túl sokat mutató, bézs színű blúzomra. Elég általános, de mégsem éreztem úgy, hogy kisestélyiben kellene idejönnöm. Igaz, felvettem egy alacsonyabb, fekete magassarkút, hogy mégse tűnjek alulöltözöttnek.

Mason keze egyszer csak lejjebb csusszant a derekamról. Végigsimított a fenekemen, majd belemarkolt, és megpaskolta. Egy lesújtó pillantásban részesítettem, de ő csak a gödröcskés mosolyával bombázott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a buja érintése.

– Köszi! – feleltem szarkasztikusan. Én sem tudtam eldönteni, mit is köszöntem meg az imént.

Ezután Mason végigvezetett az irodán. Bemutatott az újdonsült kollégáknak, aztán otthagyott a munkaügyi osztályon, ahol felvették az adataim. Legalább háromnegyed órán át tartott, mire elszabadultam onnan, ugyanis a hölgy nem éppen volt toppon az asztal mögött. Folyamatosan a mellette ülőt kérdezgette, így jogosan feltételeztem, ő is új lehet. Persze türelemmel kivártam, nem siettem egyébként sem sehová.

– Szia, Rob vagyok! – libbent mellém egy negyvenes fickó, miután kiléptem a folyosóra egy köteg papírral a kezemben. Oké, lehet, hogy elzavartak, mert nem tetszett nekik a pofám vagy valami. Biztos furcsállták a felbukkanásom, ugyanis a nagyfőnök vezetett be, ami nyilván nem mindennapos esemény.

– Bexley – motyogtam a nevem, de közben forgattam ám a fejem rendesen. Feltett szándékomban állt megtalálni Masont.

– Új vagy itt? – érdeklődött széles mosollyal az arcán. Tévedtem, ez a fickó egészen biztosan ötven feletti, ahogy elnézem. A szeme alatti ráncok árulkodnak róla, bár egész jól fest a korához képest. A fekete, hátrafésült haja ugyan öregíti, de zöld íriszének vidám csillogása viszont fiatalítja.

– Igen – intéztem felé egy barátságos félmosolyt. – Nem tudod véletlenül, merre találom Masont?

– Mármint Mr. Cooperre gondolsz? – vonta fel a szemöldökét. A tekintetében csodálkozás keveredett némi megvetéssel. Talán nem tetszett neki, amiért a keresztnevén mertem szólítani.

– Ja, igen, rá – igazgatom meg zavaromban a papírokat. Mekkora idióta vagyok!

– Behívott magához valamiért? – kíváncsiskodott a férfi. – Nem szokása csütörtök délelőtt az újakkal foglalkozni. Persze intézhetek neked időpontot hozzá... De annak ára van. – Ó, valóban?

– Kösz, de nem szükséges. Merre van az irodája?

– Ne haragudj, de kétlem, hogy arra vágyna, hogy idegen nők megzavarják holmi belépéssel kapcsolatos ügyekkel. Gondolom, hétfőn kezdesz hivatalosan, szóval menj szépen haza, olvasd át a szerződésed, aztán jövő héten érj be időben, különben hamar megválunk tőled, édesem.

– Na, jó – húztam ki magam, hátha nem tűnök tőle egy gyámoltalan kislánynak –, Rob. Gondolom, valamiféle vezető vagy itt, legalábbis az öltönyöd és a hanyagul megkötött nyakkendőd erről árulkodik, de ettől még nem szükséges seggfejnek is lenned. Vagy megmondod, hol találom Mr. Coopert – hangsúlyoztam ki a nevét –, vagy felhívom, és elmesélem neki, mennyire szörnyű módon bánsz az új alkalmazottakkal.

– Hát persze – nevetett fel gúnyosan. – Kérem a papírokat!

– Tessék?

– Azt mondtam, kérem a papírokat! Ki vagy rúgva!

– Robert? – Mason balról csatlakozott hozzánk. Mellém állt, a fejét oldalra döntve mérte végig a fickót, aki az érkezésére hátrált egy lépést. Az arcán rémület tükröződött, bár igyekezett nem kimutatni. – Mégis mit művelsz, ha szabad megkérdeznem? 

○•○•○

Sziasztok! 

Ez lett volna a 17. fejezet! :) 

Köszönöm mindenkinek, aki még itt van velem! 

Illetve tegnap megosztásra került az új könyvem is, ha van kedvetek, nézzetek be a Majd, ha befagy a pokolhoz is! :)