Tíz után öt perccel kanyarodtunk be a kereskedés parkolójába. A szívem ugrott egyet a mellkasomban, amikor megpillantottam közvetlen a bejárat előtt a férjem autóját. Hirtelen nem tudtam eldönteni, örülnöm kellene vagy sem, de az biztos, addig nem tágítok innen, amíg nem beszéltem vele, és vissza nem szereztem a gyerekem.

Mason megállt, kicsit távolabb a bejárattól, majd felém nézett.

– Bemész, vagy megvárod, amíg kijön? – kérdezte, miközben folyamatosan a fotocellás ajtót figyelte.

– Bemegyek! – jelentettem ki pár nagyobb lélegzetvétel után.

Egyre csak hergeltem magam a történteken, így nem kérdés, mit kell tennem: sarokba kell szorítanom, mielőtt lelécel.

– Szeretnéd, hogy bekísérjelek?

– Nem, ez az én ügyem – löktem ki idegesen az ajtót.

– Itt várok rád, bébi – mosolygott rám, de nem reagáltam. Futólépésben lódultam meg befelé.

Berontottam a bejáraton, átszeltem az előteret, kikerültem két fickót, akik éppen egy Jeepre csorgatták a nyálukat, és várakozás nélkül beléptem az irodájába. Becsaptam az ajtót, és ráfordítottam a zárat. Innen nincs menekvés!

Caleb az asztala mögött ült, a szeme elkerekedett, amikor meglátott, majd rögtön letette az ujjai között tartott tollat. Komor arckifejezést öltött, íriszében harag gyulladt.

– Hol van a gyerekem? – estem neki nem túl szívélyes hangnemben. Áthajoltam az asztalán, egyenesen bele a képébe.

– Akarod mondani, a gyerekünk? – kérdezett vissza flegmán. – Biztonságos helyen.

– Szerinted ez a megoldás a problémák kezelésére? – sziszegtem dühösen. – Elrabolod a fiam?

– Bexley, Dustin az én fiam is – dőlt hátra, aztán oldalra döntötte a fejét. – Jól érzi magát velem. Hamarosan indulunk a vidámparkba.

– Ó, értem! – emelkedett meg a hangom. – Hozd őt haza! Szüksége van rám, én vagyok az anyja!

– Megfontolom – válaszolta diplomatikusan.

– Kibaszott kedves tőled, te büdös seggfej! – sértegettem felindultan, ahogy eszembe jutott, hogy van egy gyereke valamiféle random nőtől. Az istenit neki!

– Én vagyok a seggfej? – háborodott fel Cal. – Nem én másztam be az eltitkolt exem ágyába, majd írtam róla kisregényt!

– Nem? – üvöltöttem fel, mérgemben az asztal tetejére csaptam. – Te kinek az ágyába másztál be? Hm? Nem szeretnéd elmesélni, ki a faszom az az Emily?

Caleb egyszeriben megmerevedett. Összeszorította a száját, és megemelte az állát. A reakciójából ítélve, szinte biztos lettem benne, hogy Mason nem hazudott.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentette ki végül, de túl sokáig hezitált.

Azt hittem, az agyam eldobom. Eleve nem értettem, miért kell hazudni, mikor ez a világi barom eleve azt hiszi, hogy Masonnel csalom. Ha vele csalom, csak számot adott a gyerekről, akit Cal a sajátjának vallott. Ebből kiindulva, elég vicces, hogy azt gondolja, beveszem, ha letagadja. Sőt, ha átgondolná, egyértelművé válna, hogy nem csalhattam vele, hiszen akkor már rég tudnék Emilyről.

– Nincs? – ordítottam rá, ahogy csak a csövön kifért, majd előkaptam a mobilom, és előkerestem a képet. – Talán így emlékezni fogsz!

– Ezt a pasid készítette? – fonta össze a karját a mellkasán. – Azt nem értem, miért nem szólt előbb.

– Talán azért, te rohadt, mocskos görény, mert nem a pasim! – harsogtam kioktatóan. – Igen, írtam róla egy-két dolgot a múltból, mert a kicseszett férjem elhanyagolt! Ebben kimerült a bűnöm, de legalább már tudom, miért nem áll a farkad!

– Vegyél vissza! – pattant fel, csak úgy sugárzott belőle a düh. Még sosem láttam ennyire indulatosnak, így kicsit meg is rémisztett vele. Hátratántorodtam, nem is ismertem rá a velem farkasszemet néző emberre.

– Én vegyek vissza? – Immáron csendesen szólaltam meg, elegem lett az üvöltözésből. – Caleb, megcsaltál.

– Oké! – tárta szét a karját. – Higgy, amit akarsz, Bexley! Sosem csalnálak meg!

– Te most teljesen idiótának nézel? – kérdeztem suttogva. – Kié az a gyerek, Caleb? Ki az az Emily?

– Senki! – kötötte az ebet a karóhoz, amivel tetézte a bennem fortyogó mérget. – Menj el, Bexley! Holnap odaviszem Dustint, aztán lassan szedheted a cuccod, hogy odaköltözz a régi vagy új barátodhoz!

– Te küldesz el engem? – förmedtem rá minősíthetetlen stílusban. – Te csalsz meg, majd tagadod le a lányod, aki fogalmam sincs, kitől született, és még neked áll feljebb?

– Elég ebből! – ordított rám úgy, ahogy ezelőtt sosem. – Fogalmad sincs semmiről!

– Hazug szemétláda vagy! – haraptam az ajkamba, nehogy elsírjam magam. Egyszerre lettem feldúlt és szomorú, a lelkem megállíthatatlanul háborgott. Az idegességtől a halántékom lüktetett, a fejembe fájdalom hatolt. Valószínűleg a tegnap esti borozás sem segített rá erre, de Cal viselkedése csak fokozta.

– Nem én álmodozom az exemmel folytatott pornóról! – Most már ő kiabált velem. – Tudom, hogy megbaszott a fickó, Bex! Ne próbáld meg beadni nekem, és rám kenni, hogy az én hibám!

– Te hülye vagy, Caleb? – sikoltottam zaklatottan.

– Én ezt befejeztem! – kapta fel a táskáját, és elindult a kijárat felé.

– Ne merj faképnél hagyni!

– Menj haza, Bexley! – vetette oda szigorúan a szavakat, miközben elforgatta a zárat. – Egy rohadt kurva vagy!

Az állam leesett, amikor kimondta. A méreg úgy hatalmasodott el rajtam, mintha egyenesen az ereimbe pumpálták volna. Felháborítónak éreztem, amit a férjem művelt, ennek tetejébe, még ő minősített engem.

Gondolkodás nélkül rontottam utána, habár nyert egy kis előnyt, ugyanis néhány másodpercre lecövekeltem a megdöbbentő valóságtól. Utánanyargaltam, nem különösebben foglalkoztam a meglepett tekintetekkel, amiket el-elkaptam kifelé menet. A feltörekvő sértettség és düh győzött az észszerűség felett.

Már majdnem elért az autójához, amikor beugrottam elé, és lekevertem neki egy kellemes pofont. Meglepődni sem maradt ideje, mivel rögtön folytattam az utam Mason kocsija felé. A férfi az oldalának dőlve várt rám, érdeklődve figyelt, egészen addig, amíg elé nem értem. Rámarkoltam a tarkójára, elkaptam az állát, és váratlanul rányomtam az ajkam az övére. Először lefagyott, mert nem reagált. Nem számított erre a heves csókra, végül a tenyere a derekamra csusszant, a szája pedig viszonozta, amit elkezdtem.

Tisztában voltam vele, hogy amit teszek, egyik féllel sem korrekt, hiszen az exem éppen bosszúra használom fel, míg a férjem végignézi, de éppen nem érdekelt. Szenvedjen Caleb is legalább annyira, mint én.

Talán elhamarkodott döntést hoztam. Akkor döbbentem rá, amikor egy kéz elrántott Mason karjából. Majdnem seggre ültem, de sikerült megkapaszkodnom a visszapillantó tükörben. Hálát adtam az égnek, amiért nem törtem le élből. Mason biztos nem értékelné, hiszen alig vette meg a Porsche-t. Habár akadt ennél nagyobb baja is, ugyanis Caleb pofán csapta az öklével. Természetesen nem hagyta annyiban, ő is behúzott egyet a férjemnek. Rángatni kezdték egymást, egy-két elvétett ütés suhant el előttem, aztán Caleb kapott még egyet, ezúttal kicsit erősebbet, mint az előbb.

– Elég! – rontottam oda közéjük, és mindkét pasi pólóját megragadtam. Ijedten kapkodtam a pillantásom köztük. Mason szeme alatt csordogált a vér, míg Caleb ajka felszakadt. – Hagyjátok abba!

Zihálva meredtek egymásra, elképesztő haragosan. Azt hittem, újra egymásnak fognak esni, ám nem így alakult. Cal hirtelen megfordult, ezzel kitépte a ruháját a szorításomból, és elviharzott a kocsija felé. Bepattant, és szó nélkül elhajtott.

Bűntudatosan mértem végig a Mason arccsontját ért sebét, amiből lassan szivárgott a vörösség. Körülötte kipirosodott a bőr. Szégyenkezve eresztettem a felsőjét, majd lehajtottam a fejem, és a betont kezdtem szuggerálni.

Nem ez volt életem legjobb ötlete, de eluralkodott rajtam a bosszúvágy. Úgy véltem, hadd érezze Caleb is, mennyire kínos, amikor az orra előtt van valami, a másik mégis letagadja. Azonban arra nem számítottam, hogy verekedés alakul ki belőle. Ezt kurvára elcsesztem!

– Őszintén sajnálom – emeltem lassan a tekintetem Masonra, aki lihegve, nagyokat pislogva dőlt neki a gépjárműnek. – Kérlek, ne haragudj rám! Én...

– Nos – mondta a fejét csóválva –, nem gondoltam, hogy te fogsz engem lekapni, de jó volt, Bexy bébi! – emelte meg a hüvelykujját. – Legközelebb nem lehetne nem a férjed szeme láttára? – törölte le a vért a dzsekijének ujjával. – Bármikor szívesen megverekszem a kegyeidért, de ma valahogy nem készültem rá.

– Azt hittem, ki fogsz akadni – motyogtam bűnbánóan. – Tényleg sajnálom! Nem szabadott volna ezt tennem.

– Kettőt látok belőled, bébi – nevetett fel hirtelen, kicsit meg is dőlt oldalra.

– A francba, Mason! – léptem elé, hogy megtartsam. – Ezek csak díszek? – paskoltam meg az izmos felkarját, de azért aggódtam érte. Miattam kap itt agyrázkódást, vagy rosszabbat.

– Most csapott pofán a férjed, elég váratlanul! – háborgott, és úgy tűnt, azért magánál van. – Na jó, menjünk innen! – indult el, hogy megkerülje a kocsit.

– Szerinted hagyom, hogy így vezess? – húztam vissza, majd kitártam az anyósülés oldali ajtót. – Ülj be, és add ide a kulcsot!

Egy darabig hezitált, végül a tenyerembe nyomta, és elég bénán behuppant az alacsony kocsiba. Tuti, szédül, esélye sem maradt kivédeni Cal támadását, ez pedig kizárólag az én hibám.

Miután elhelyezkedtem a volán mögött, átállítottam a széket, hogy elérjen a lábam a pedálig, aztán megszeppenve Masonre sandítottam. A fejét a támlának vetette, a szemét lehunyta.

– Azért... Jól vagy? – tudakoltam töredelmesen.

– Megleszek – mormolta két nagy levegővétel között. – Ott a GPS – mutatott felé még mindig lehunyt szemmel. – Csak menjünk haza.

Nem válaszoltam, nem bírtam semmit kinyögni, hiszen tettem már eleget. Az lesz a legjobb, ha befogom a pofám, és átgondolom az életem, mielőtt újabb hülyeséget csinálok. Így is összezavarodtam, de egyelőre nem terveztem agyalni. Előbb le kell tudnom Masont, és kiderítenem, mivel engesztelhetem ki.

Remegő ujjakkal igyekeztem megtalálni a címet az érintőképernyős panelen, néhány perc múlva sikerült csak, annyira szétestem. A pillanat hevében fel sem fogtam, miféle szart kevertem, ám most eljutott a tudatomig, hogy nagy valószínűséggel, nemsokára egy kellemes válóper közepén találom magam.

Elhessegettem a sötét jövővel kapcsolatos gondolataim, és óvatosan kikormányoztam a verdát a parkolóból. Csendben tettük meg az utat a mellettem ülő férfi lakásáig. Amikor odaértünk, a gyomrom összeugrott. Azt hittem, azóta elköltözött innen, azonban ugyanaz az épület magasodott elém, ahol több mint hat éve nem jártam. Még a környéken sem, nehogy véletlenül összefussunk, erre most sikeresen elintéztem a kényszerű látogatást.

Összeszorított fogakkal kanyarodtam a sorompó elé, amely a mélygarázsba vezetett, majd Masonre pillantottam.

– Harminchárom, nulla, egy – diktálta a kódot, amit az ablakon kihajolva ütöttem be, habár alig értem el az oszlopig, ahol a számok helyezkedtek. – A kettesbe állj! – bökött oda, amint lehajtottam a kisebb lejtőn, és beértünk a garázsba.

Megtettem, amire kért, leállítottam a motort, aztán kiugrottam a Porsche-ból. Rögvest Megragadtam Mason karját, hogy magam után rángassam a rohadt lift felé. Egész stabilnak bizonyult, egészen kicsit támolygott csak, de azért meg akartam róla győződni, épségben hazaér.

Idegesen nyomtam meg a hatost, a feszültségem tetézte, hogy a fájó emlékek hada élesen fúrta az oldalam. Eszembe jutott, mennyire részletesen írtam le a dokumentumomba azt, amikor szánt szándékkal beragadtunk ide. Mindössze tíz percre, de az a tíz perc, iszonyat nedvesre sikeredett.

Nyeltem egyet, a szorításom erősödött a karján, egyszeriben elfogott a rettegés. Nem tőle féltem, még csak nem is a lelki szemeim előtt megjelenő tizennyolc karikás képektől, inkább attól, hogy feltüzelt a megismétlés gondolata. A francba is! Elég ebből a baromságból! Nem lesz itt semmiféle nyelvjáték, ahogy nem is fog nekinyomni a mögöttünk húzódó tükörnek. Nem. Ez tuti.

A felvonó ajtaja ránk zárult, mire Mason megkapaszkodott a jobb oldalon húzódó korlátban. Zöldeskék írisze rám vándorolt, arcára egy széles vigyor rajzolódott ki. Őszintén reméltem, nem azért, mert ugyanarra gondoltunk.

– Kinyitod majd? – nyúlt a zsebébe, majd ejtette a lakáskulcsát a tenyerembe. – Kétlem, hogy megfelelő lenne a lyukérzékem jelenleg, pedig...

– Ne folytasd! – vágtam a szavába, mielőtt még nagyobb bűnbe esem. Így is túlléptem azt a határt, amit sosem szabadott volna. Persze Caleb kiprovokálta belőlem, de ettől még ugyanúgy hibás vagyok.

Odafent átszeltük a modern hangulatú folyosót, végül kinyitottam Mason lakásának ajtaját.

– Bejössz? – bökött az előszoba felé.

– Nem hiszem – szorítottam össze a szám. – Nem kéne. Megleszel?

– Gyere be, Bexy! – kapaszkodott immáron az ajtófélfába. – Pár óra, és jobban leszek, aztán hazaviszlek. Tömegközlekedéssel innen hosszú az út.

Spekuláltam pár másodpercig. Nem tetszett ez nekem, de tulajdonképpen már mindegy volt, így bólintottam egy aprót. Talán nem lesz gond. Vagyis... Nyilvánvalóan nem lesz, hiszen felnőtt emberek vagyunk. Ugye? 

○•○•○

Sziasztok! :) 

Meg is érkezett a nyolcadik fejezet, ahol kicsit beindultak az események. :D 

Köszönöm mindenkinek, aki itt van! <3