– Ő... mit keres itt? – nyögtem ki egy tetemes pánikroham szélén táncolva.

– Miután dumáltunk vele, felbátorodott – súgta Brook. – Ma pedig random megjelent itt, és rólad kérdezősködött. Persze megpróbáltam elhajtani, de lassan fél órája vásárlónak tetteti magát.

– Igazán szólhattál volna, hogy itt van! – sziszegtem pipacspirosra pirult képpel, ugyanis Mason szemérmetlenül végigmért, majd komótos léptekkel megindult a pult felé.

– Én próbáltam, Bex – rántott vállat a barátnőm –, de te csak fostad a szót, ez van.

– Kurva jó – helyeztem egyik lábamról a másikra a testsúlyom, hátha az egyhelyben toporgás segít a helyzeten, de elvetettem ezt az eshetőséget, amikor Mason lecövekelt a kassza előtt, és szélesen elvigyorodott. A rohadt gödröcskéi kirajzolódtak tőle az arcán, és ő ezt pontosan tudta. Ahogy azt is, miféle hatást vált ki ez a fajta pimasz mosoly a nőkből. Szerencsétlenségére én pontosan ismertem ezt a nézést, és nem terveztem belemenni a facér fickók „csábítsuk el az exünket" című játékába. Vagyis... más esetben talán igen, de a jelenlegiben főleg nem!

– Bexy! – köszöntött szenvtelen módon. – Érdekesnek tűntek az imént elhangzottak. Van kedved mesélni róluk?

– Nincs! – szögeztem le markánsan, majd vettem egy mély levegőt, és egy céltudatos témaváltással igyekeztem palástolni a bensőmben forgó rémületet. – Miért mondtad le a találkozót a kocsi ügyében?

– Nem értem – fonta össze a karját a mellkasán, amitől a bőrkabát ráfeszült izmos felkarjára. Zavartam pillantottam vissza inkább zöldeskék szemébe.

– Egy egyszerű kérdést sem tudsz megválaszolni? – támaszkodott Brook a pultra, és kicsit közelebb hajolt hozzá. – Egyébként fogalmam sincs, miről van szó, de válaszolj már rendesen!

– Én sem tudom, Brooklyn – emelte meg a szemöldökét. – Talán Bexy félreértett valamit.

– Bex? – sandított rám Brook.

– Caleb azt említette, hogy ma reggel veled kell találkoznia, mert szerződést írtok alá – magyaráztam idegesen. – Azt is mondta, hogy nem mentél el, ezért ért haza korábban, és... kaptunk össze egy... picit.

– Akkor a pasid hazudik – kapta elő Mason a mobilját a dzsekijének zsebéből, nyomogatni kezdte, majd felénk fordította a kimondottan zsúfoltnak tűnő naptárát. – Holnap fogom aláírni a papírokat, már, ha az előbb hallottak után még vásárolhatok autót.

– Az lehetetlen – mormoltam az orrom alatt, miközben Brookra lestem. – Most... mi történik?

– Nem tudom – lökte el magát eddigi helyéről, majd odébb hessegette Masont, hogy odaférjen a tényleges vásárló.

– Feltételezhetően a férjed nem egy szent – hozta fel Mason, miközben az üres kassza elé araszolt.

– Te aztán biztos tudod – sóhajtottam, majd az égnek emeltem a tekintetem. – Szerintem meg te hazudsz!

– Miért hazudnék erről, Bexy? – szaladt újra a füléig a szája. – Mi értelme lenne?

– Miért vagy itt? – támadtam neki mérgemben. – Miért kérdezősködsz rólam?

– Brooklyn szerint elég rossz passzban vagy – reflektált idegesítő nyugodtsággal. – Gondoltam, megkérdezem tőle, miért.

– Ne tedd máskor! – förmedtem rá. – Nem vagyok senkid, Mason! Te pedig ne hints el neki ilyesmiket! – fordultam a göncöket csipogtató Brook felé, de rám sem hederített, csak magyarázott a ruha anyagáról a szőke nőcinek, aki áhítattal hallgatta a ruganyosságról szóló, felettébb érdekes kiselőadást.

– Talán segíthetek – ajánlotta Mason, majd megköszörülte a torkát, amikor iszonyat mérgesen visszanéztem rá.

– Nem kérek belőled! – böktem felé a mutatóujjammal, aztán egy másodpercre lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam a levegőt. Minősíthetetlenül viselkedem, akárcsak egy gyerek, de annyira kiborított az események hirtelen sorozata, hogy azt sem tudtam, mi tévő legyek.

– Pedig van egy ötletem! – halkította le a hangját, majd suttogva folytatta. – Holnap megveszem azt a kocsit, és akkor elmondom Calebnek, hogy nem duglak – vigyorodott el ismét, majd hozzátette. – Még.

– Mason, kérlek! – rogytam le a pult mögötti kisszékre. – Csak... menj már el innen! Meg tudom oldani egyedül a problémáim!

Nem engedhettem, hogy beleavatkozzon az életembe. Már így is okoztam magamnak elég szenvedést azzal, amit vele kapcsolatban műveltem abban a dokumentumban, és nem hiányzott még több gond. Nem akartam semmiféle kapcsolatba kerülni vele, miután olyan rondán kirakott az életéből, mintha sosem számítottam volna neki. Nem hálózhatott be újra, nem keveredhettem bele semmibe, amiben Mason Cooper szerepelt. Egyetlen dolognak kellett a szemem előtt lebegnie, mégpedig a férjem, aki iszonyatosan haragszik rám.

Hamar elhatározásra jutottam, így rögtön fel is pattantam, majd odavetettem Brooknak egy „majd hívlakot", és kimasíroztam az üzletből. Jóformán menekültem, futva rohantam az autómig, ahova beugrottam, és a tenyerembe temettem az arcom.

A szívem azóta is megállíthatatlanul dübörgött a mellkasomban, a pulzusom is az egekbe szökhetett, mert a víz teljesen levert.

Vettem pár nyugtató levegőt, hátha csillapodik a zaklatottságom, de nehezen viseltem, hogy az én hanyag vágyaim miatt hullik darabokra a nehezen felépített életem. Az egész az én hibám.

Caleb ügyét illetően is forgattam az agyam kerekeit, de még sosem kaptam hazugságon a férjem, így különösen zavart a Mason által említett ügy. Ha nem az irodába ment, akkor hova? Miért hazudott róla? Mi van, ha azért nem működik már velem semmi, mert van egy harmadik, akiről eddig mit sem sejtettem? Simán megtehetné, hiszen nem ellenőrizgettem, nem tartottam pórázon, elfogadtam, hogy egész nap dolgozik. Eszembe sem jutott, hogy az ő részéről állhat a háttérben valaki más. A homlokom már hasogatott a tanácstalanságtól, és minden áron el akartam érni a páromat, hiszen ez így tarthatatlan. Őszintén meg kell vitassuk, mi történt.

Két koppanás szakított ki az önsajnáltatásból és feldúlt agyalásból, ami nem is bizonyult jogosnak, hiszen én vívtam ki magam ellen a sorsot, úgyhogy így jártam, viselem.

Lassan emeltem meg az elnehezedett fejem, és fáradt sóhajt hallattam, amikor megpillantottam Masont az anyósülés felőli oldalon. Megforgattam a szemem, és inkább a másik irányba pillantottam.

Az ajtó váratlanul nyílt ki, Mason pedig behuppant mellém. Csodálkozva, mégis idegesen mértem végig. Már csak ez hiányzott!

– Bexy – fordult felém –, tényleg annyira szar a helyzet, ahogy Brooklyn állítja?

– Tudod, én csak azt nem értem, Brook mi a fenéért köt az orrodra bármit velem kapcsolatban. Megvolt a lehetőséged, nem? Elküldtél, Mason! Eltelt azóta majdnem hat év, családom van! Úgyhogy szállj ki az autómból, és indulj! Nem akarok beszélgetni veled!

– Pedig azért jöttem, hogy beszéljünk – folytatta, miközben folyamatosan szuggerált. – Szerettem volna, ha tudod, sajnálom, amit tettem, és nyomós...

– Elég! – kiáltottam, mint valami őrült. – Nem érdekel!

– Nem Brooklyn hibája, én kérdezősködtem – szűkült össze a szeme –, de oké, akkor majd hívj fel, ha hajlandó vagy végighallgatni azt, amit évekkel ezelőtt kellett volna elmondanom – húzott elő egy névjegykártyát a zsebéből, letette a műszerfalra, aztán kitárta az ajtót.

– Miért most? – Már félig kint volt, amikor utánaszóltam.

– Hívj fel! – villantotta meg újra a legszebb mosolyát, és egyszerűen elsétált.

Dühösen söpörtem le a kártyát onnan, ahol hagyta, válogatott káromkodások közepette indítottam be a motort, hogy Caleb keresésére induljak.

Félig leengedett ablakkal suhantam végig a városon, mert az izzadság csak úgy ömlött rólam. A veríték patakokban folyt a hátamon és a homlokomon, és már egészen úgy éreztem magam, mintha holmi török szappanopera főszereplőjévé avanzsáltam volna. Az állapotomon még a bőszen beáramló levegő sem segített, de azért sűrűn kapkodtam utána.

Leparkoltam az autókereskedés előtt, mint első opció, és miután megtörölgettem az arcom, berohantam. Természetesen Cal nem ide jött, ami kellőképp meglepett. Sejthettem volna, hiszen a Fordja sem állt a parkolóban.

Vegyes érzelmekkel hagytam el a szalont. A lelkem háborgott, a szívem félrevert a nagy riadalomtól, amit folyamatosan érzékeltem. Ostoroztam magam, szidtam én mindent, még Masont is, holott egyébként ő nem tehetett erről az egészről. Sőt, mondhatni rendes tőle, amiért felajánlotta a segítségét, de egyértelmű, nem élhetek vele. Az csak rontana a helyzeten, és Cal minden bizonnyal elkönyvelné, hogy titkos viszonyt folytatok egy férfival, akiről azt hazudtam neki, hogy a barátnőm exe.

Szégyenkezve, az ajkam már véresre harapdálva kanyarodtam a kocsifelhajtónkra, ugyanis, ha a férjem az anyjához ment, oda nem követhetem. Nem a nő végett, leginkább azért, mert hamarosan el kell hoznom Dustint az óvodából, így nem vághatok neki egy közel kétórás útnak.

Tudtam, iszonyatosan elcsesztem, és jelenleg ötletem sem volt, hogyan oldhatnám meg a faramuci helyzetet. A könyörgés láthatóan nem segített, ahogy a sírás sem. Brook nem ér rá végighallgatni a drámám, Mason pedig jobb lesz, ha tartja a három méter távolságot tőlem.

Egyáltalán mi a francot akar mondani? Mi lehet annyira érdekes majdnem hat év eltelte után, amit szívesen az orromra kötne? Eddig nem keresett, most valamiért mégis érdekes lettem számára. Sőt, mi több, annak idején ő vetett véget a kapcsolatunknak, és közölte, sosem szeretett volna több lenni, mint egy alkalmi szexpartner.

Akkoriban nehezen viseltem a szakítást, napokig próbáltam visszaszerezni őt, de hajthatatlannak bizonyult. Teljesen tönkretett, hiszen elengedett indokok és okok nélkül. Lezáratlanul maradt a történet, de már egészen beletörődtem ebbe, miután megismertem Calebet félévvel a csúnya szakítás után. Ő hozott színt és boldogságot az akkorra kopárrá vált életembe.

Való igaz, elképzelhető, hogy kicsit elsiettük a dolgokat. Három hónapja voltunk együtt, amkor kiderült, terhes vagyok. Cal számára egyértelmű volt a teendő. Pár hétre rá megkérte a kezem, én pedig igent mondtam. Nagy valószínűséggel ennek a hirtelen elköteleződésnek ittuk most a levét, de akkoriban mindenki támogatta a döntésem. Valamiért Calben egy olyan személyt látott a családom és Brook is, aki két lábbal áll a földön, magabiztos és kedves, ennek tetejében még pénzes is az öröksége miatt. Bőszen bólogattak, nyáron pedig meg is tartottuk az esküvőt.

Repültem a boldogságtól, aztán Dusty születése után még annál inkább, de valahogy az elmúlt év rányomta a bélyegét az egészre. Valami félrement, eltávolodtunk egymástól, ami szinte érthetetlen, hiszen év elején még a második babát terveztük, aztán elkezdődött a lankadós időszak, ami odáig fajult, hogy immár hónapok óta nem sikerült szexelni egy jót.

Azzal áltattam magam, ennek fényében jogosan kerestem egy helyet, ahol kiélhetem a bennem lakozó szexuális feszültséget, de közben tudtam, ez mind csak hamis ámítás. Egyedül azt értem el ezzel, hogy a férjem mérföldekkel távolabb löktem.

– A francba is! – morogtam, majd kiszálltam a Toyotából, és beslattyogtam a házunkba.

Eltántorító üresség fogadott, mondhatni pofon vágott a felismerés visszataszító illata, amikor lerogytam a konyhaszékére, és előhúztam a telefonom.

„Cal, beszéljünk..."

Hezitáltam egy darabig, végül rányomtam a küldésre.

„Őszintén sajnálom. Kérlek, gyere haza, és beszéljük meg!"

○•○•○

Sziasztok! 

Ez lenne a negyedik fejezet, ahol kicsit megismerhettük Masont, illetve előrevetített még pár gondocskát. :) 

Ha van véleményed, nyugodtan oszd meg velem! Köszönöm mindenkinek az olvasást, csillagot és kommentet!