Mason felkapcsolta a villanyt a sötétség borította előszobában, és sóhajtozva lehámozta magáról a bőrdzsekijét. Földbegyökerezett lábakkal álltam mellette, mozdulni sem mertem, annyira megilletődtem a túlságosan ismerős környezettől. Talán nehéz volna legalább átrendezni a lakást?

Utoljára akkor jártam itt, amikor szakított velem. Aznap összetörtem, és hosszú évekbe telt, mire megtanultam rendesen elnyomni a mellkasomat szorongató féktelen érzéseket. Most visszatért, és azt hittem, el fogom sírni magam, hiába telt el azóta hat kicseszett év. Élénken élt bennem, ahogy kiparancsolt ezen az ajtón, majd közölte, köztünk mindennek vége, sosem szeretett. Az összes cuccommal együtt rakott ki, nekem pedig nem maradt semmim, kizárólag a szörnyű fájdalom.

Az ajkamba haraptam, vissza kellett fognom magam. Nem állhattam neki bőgni, túlságosan kínos lenne kimagyarázni. Helyette mozgásra bírtam a karom, és én is megszabadultam a lenge kabátomtól. Pár órát ki kell bírnom, aztán beletemetkezhetek az önsajnáltatásba és a fiam hiányába.

Amint eszembe jutott Dustin, megcsóváltam a fejem. A torkomba hatalmas gombóc nőtt, fojtogatott a bánat és a kétségbeesés. Az életem tönkrement, én meg azt sem tudtam, mihez kezdjek. Se munkám, se lakásom, mindenben Calebre támaszkodtam, hiszen így akarta. Hallgattam rá, azt hittem, örökre együtt maradunk, azonban a valóság szinte pofon vágott. Pont úgy, ahogy én tettem Callel: erőteljesen, dühtől fűtötten. Hirtelen az fogalmazódott meg az agyamban, hogy innen már nincs visszaút.

Néhány kósza könnycsepp gördült végig az arcomon, így sebtében letöröltem őket, miközben követtem befelé Masont. Szerencsétlen botorkált, a falba kapaszkodva szelte át a nagy teret, amit máshol nappalinak csúfolunk. A gyomrom forgott, hiszen itt se változott semmi. Még a kibaszott fekete bőrkanapéját sem cserélte le, a szőnyeg is ugyanolyan rusnya, zebramintás maradt. Te jó ég! Én nem bírok itt ki órákat!

Szorosan a parkettára szegezett pillantással vártam ki, hova igyekszik. Végül a fürdőbe ment be, ahol eltöltött vagy tíz percet. Addig én körbejártam a nappalit, szemügyre vettem a falakat díszítő posztereket, majd a méretes tér legvégében álló bárra sandítottam. Odasétáltam a pulthoz, mely előtt elegáns, kör alakú bárszékek helyezkedtek, és befordultam mögé. A fal mentén rengeteg pia sorakozott, az ember kedvére válogathatott, így elkaptam egy üveg bort, hogy szemérmetlenül kiszolgáljam magam. Mason biztos nem bánja, ha kiiszom a vagyonából. Habár már így is pofátlanabbul viselkedtem, mint illett volna. Ha nem keverjük bele Brookkal ebbe az egészbe, most nem lenne egy csúnya seb az arccsontján, Caleb pedig talán megnyílt volna nekem. Egyértelműen azért nem beszélt, mert a fejébe vette, hogy Masonnel csalom. Oké, ez nyilván az én hibám, így szívhatom a fogam.

Borzalmasan elfajultak a dolgok. Elképesztően tehetetlennek éreztem magam. A harag szomorúsággal keveredve marta a bensőm, így csurig töltöttem a pult aljából kihalászott borospoharat, majd egyszerre lehajtottam.

– Újabban alkoholista lettél? – Mason a kanapé háttámlájának támaszkodva figyelt. Levette az összepiszkolódott ruháit, helyette egy sötét melegítőt és egy fekete, feliratos pólót húzott, ami kiemelte a kidolgozott felkarját. Mezítláb, keresztbe tett lábbal bámult, lazán, otthonosan. Mi a tökömért fest ennyire szexin ez a pasi? Rohadjon meg az ilyen!

– Újabban széthullott az életem – feleltem keserűen, míg töltöttem még egy pohárral. – Nincs munkám, nincs lakásom, Caleb ezek után biztosan kirak, ahogy te is megtetted velem. – Nem fair ezzel dobálózni, mégis kitört belőlem. – Úgy látszik, mindent elcseszek.

Mason felsóhajtott, majd átszelte a köztünk lévő távolságot, már azt hittem, hozzám igyekszem, ám a hűtőhöz sétált. A fagyasztóból kiemelt egy mirelit borsót, aztán a sebesüléséhez nyomta, ezt követően lerogyott velem szemben az egyik székre.

– Bexy, nem a te hibád, hogy Caleb félrelépett – mondta a pultra támaszkodva.

– Az nem – bólintottam két korty között. – De ki sem derült volna, ha nem írok mindenféle... hülyeséget.

– És az jobb lenne? – szaladt fel a szemöldöke. – Legalább kiderült. Jobbat érdemelsz egy olyannál, aki megcsal, és gyereke születik mástól. Ez nem normális.

– Te csak maradj csendben! – böktem felé feldúltan. – Te dobtál ki először, miattad jöttem össze vele!

– Már elmondtam, miért – vett egy újabb nagy levegőt. – Bexy bébi, nagyon sajnálom, amit akkor tettem, és azt is, amin most keresztül mész.

– Tudod, mi a legviccesebb? – meredtem az előttem elhelyezkedő pohárkára. – Caleb tagadja. Az már egy másik kérdés, hogy lekurvázott.

– Azért akadtál ki? – érdeklődött Mason.

– Ja – böktem ki savanyúan. – Úgyhogy ne haragudj, hogy felhasználtalak a... bosszúmhoz? Hát, elég szarul sikerült.

– Akkor így kvittek vagyunk? – hunyorgott felém, de arca összerándult a fájdalomtól.

– Mit tudom én – sóhajtottam fel szakaszosan. – Nekem már mindegy. Legszívesebben elsüllyednék, Mason.

Szinte maga alá temetett a keserűség, ami folyamatosan áradt a szavaimból. Szomorúan ittam meg a második adag bort, majd a padlót kezdtem fixírozni. A bánat erőteljesen lett úrrá rajtam, már megint úgy éreztem, menten bőgni fogok. Elveszetté váltam, hiányzott a fiam, a házasságom pedig szétment. Mi maradt nekem? Egy word dokumentum, amit az engem fürkésző pasival írtam tele.

Lassan néztem bele zöldeskék íriszébe, ami várakozón meredt felém. Vagy tompa még, mert Caleb odavert neki, vagy kurvára szemezünk. Oké, talán az utóbbi, előbb eléggé úgy tűnt, eszénél van.

– Bexy, ne keseregj, hát sosem tetted! – pirított rám hirtelen, mire nagyot néztem. – Mindig határozott voltál, megoldottad, amit kellett, most is minden helyre fog jönni – biztatott egy féloldalas mosoly kíséretében. – Tudom, hogy így lesz!

– Kösz a bizalmat – mormogtam a szám húzva. Azért értékeltem a próbálkozását, miközben azon töprengtem, mi ütött Mason Cooperbe. Tényleg megváltozott? De miért most? Miért nem akkor, amikor még számított?

Újfent dühben és búban dagonyáztam. Mérges voltam mindenre és mindenkire, még erre a nyomorult helyes pasira is, hiszen sértett, hogy akkoriban elhagyott. Miért nem volt képes annak idején így viselkedni? Nekem miért az a Mason jutott, és nem ez? Buta kérdések, hiszen már megválaszolta őket a kocsiban. Értettem az indokait, ám nem segített. Összezavarodtam a féktelen gondolatok szörnyű forgatagától. Különösen nehezemre esett eldönteni, a nagy foszuhatagban mi irritál a legjobban.

– Komolyan mondom, bébi! – Mason felemelkedett, ledobta a mirelitet a pultra, majd megkerülte azt, és megragadta a két vállam. Szembe fordított magával, aztán belefúrta a pillantását az enyémbe. – Bexley, nem tudom, mi történt veled az elmúlt hat évben, de szentül hiszem, hogy bármi kerüljön is az utadba, át fogsz gázolni rajta. – Az érintésére kellemes borzongás haladt át rajtam, nyelnem kellett egy nagyot, hogy ne a szavakat formáló száját vizslassam. – Pontosan úgy, ahogy ma odarontottál hozzám, és megcsókoltál. Akkora hévvel fogod legyőzni az akadályokat is!

– Újabban életvezetési tanácsadónak csaptál fel? – érdeklődtem viszonylag megilletődve, ugyanis azóta sem eresztett, fűszeres, borsmenta illatú parfümje pedig megcsapta az orrom.

Édes jó istenem! Most ragadd meg a kezem, és lökdöss az ajtó felé, mielőtt újra rávetem magam. Hányszor elképzeltem azt, hogy itt áll előttem, most meg tényleg, mégsem túrhatok a szőke tincsek közé és nem kulcsolhatom a lábam a derekára, hogy utána egymás karjában repüljünk egyenesen a mennyek felé.

Bassza meg! Miért is nem? Még Brook is azt javasolta, feküdjek vele össze. A férjem amúgy is megcsalt, akár kiteljesedhet a bosszúm, beledörgölhetem a képébe, amit már amúgy is elhisz.

– Én? – vigyorodott el szenvtelenül. – Arra buzdítom a fiatalokat, hogy éjszakákon át a játékommal foglalkozzanak, szóval legkevésbé sem, viszont az a Bexy, akit én ismerek, nem törődik bele a sorsába, hanem feláll, és továbblép, jöjjön bármi is. Mindig is csodáltam benned, mennyire erős vagy. Egy időben zavart is. Mára már tudom, ez tett annyira vonzóvá: a belőled áradó magabiztosság és szépség – húzta végig az ujját az állam ívén, tekintete az ajkam felé vándorolt, aztán vissza a szemembe. – Caleb egy idióta, amiért nem becsült meg téged, pont, mint én. Most az én feleségem lehetnél, és nem kéne azon aggódnod, merre van a fiunk.

A felvázolt hamis kép a lelki szemeim előtt lebegett. A szívem összeszorult, ugyanis évekkel ezelőtt, pontosan erre vágytam. Akkor még elhittem, Mason az én jövőm, az én emberem, az én örök szerelmem, aztán kirakta a szűröm, és szertefoszlott, akár egy tünékeny látomás. Azt kívántam, bárcsak máshogy alakult volna; bárcsak ő lenne mellettem; bárcsak kitartottunk volna. Most lehet, nem azon kéne filózzak, miből fizetem ki a válóperes ügyvédet.

– Hé! – törölte le két tenyérrel az arcomon csorgó nedvességet, amiről fogalmam sincs, mikor került oda. – Ne sírj, pillangó, eláznak a szárnyaid, és nem tudsz tovább repülni.

– Ne mondj ilyeneket – szipogtam, hátha abbamarad a könnyzápor, amit öntudatlanul kezdtem hullatni –, ettől még rosszabb lesz.

– Akkor csak gyere ide! – karolta át a csípőm, és lágyan odavont a mellkasához. Végigsimított a hajamon, másik keze közvetlen a fenekem felett állapodott meg. Hüvelykujjával gyengéd köröket írt le a derekamon. A légzésem elakadt attól, ahogy szeretetteljesen odaszorított magához. Automatikusan öleltem vissza, szinte biztosan belepirultam. Az agyamban ezer gondolat vetődött fel, de a legjobban a testemen áthullámzó bizsergés idegesített. Önkéntelen reakció, nem én irányítom, és túlságosan egyértelmű. Vajon feltűnt neki, hogy megremegett a térdem?

Én sem akartam elhinni, miféle helyzetbe keveredtem, ám nagyon úgy látszott, nincs egyikünk ellenére sem a meleg ölelés. Jól éreztem magam az erős karjai között, azonban tudtam, nem helyes, amit teszek. Férjnél vagyok, mégis az exem lakásában toporgok, miközben azon agyalok, mivel mentsem fel magam a házasság szentsége alól, amíg becipel a hálószobájába. Ez beteges! Nem gondolhatok ilyenekre, de a fene vigye el! Lassan pókhálót növesztek odalent! Persze ez nem ok a félrelépésre, ami lényegében már megtörtént, amikor korábban megcsókoltam Masont. A picsába már! Nem tehetem ezt!

– Azt hiszem, mennem kéne – nyögtem ki csalódottan, és kibontakoztam az öleléséből. Tettem egy lépést hátrafelé, majd szemügyre vettem a duzzadást az arccsontján. – Úgy látom, rendben vagy. Köszönöm, hogy segítettél ma nekem! Ha bármire szükséged lenne, hívj fel!

Mason bólintott egyet, mire én is így tettem, aztán lassan hátat fordítottam neki, és sietősen a kabátomhoz rohantam. Már majdnem felvettem, amikor a telefonom megcsörrent. Összevont szemöldökkel húztam elő a farzsebemből. Mason neve villogott rajta.

– Mit csinálsz? – álltam meg a nappali és előszoba közötti küszöbön.

– Azt mondtad, hívjalak fel, ha szükségem van valamire – emelte el a mobilt a fülétől, majd egy káprázatos vigyorban részesített.

– Máris kitaláltad, mi lenne az? – kérdeztem csodálkozva. Hihetetlen ez a fickó!

– Igen – rántott vállat, mialatt elém sétált. Szó szerint beleállt a képembe, így hátráltam egyet, a hátam az előszoba falának ütközött.

– És mi lenne az? – érdeklődtem remegő hangon, ugyanis Mason teljesen felém tornyosult. Jobb kezét megtámasztotta a falon, a fülem mellett, mindössze néhány centi választotta el az arcunk egymásétól.

– Te – súgta a pillantásom kémlelve, majd a következő másodpercben elvágta a cseppnyi távolságot kettőnk közt, és szája lecsapott az enyémre. 

○•○•○

Sziasztok! 

Ez lett volna a kilencedik fejezet. :) Köszönöm mindenkinek, aki velem tart! :)