A december havat, jeget és fagyot hozott magával.

A bostoni bíróság rozsdaszínű épülete előtt álltam. Immár háttal neki. A karom összefontam, reszketve meredtem az égre. A hó kövér pelyhekben hullott. Minden selymes darabkája lágyan siklott végig a mostanra minden bizonnyal kipirult arcomon.

Lassan lélegeztem. Megkönnyebbülés és féktelen félelem száguldott az ereimben.

Caleb és én ma hivatalosan elváltunk. Aláírtam a papírt. Ő is aláírta a papírt. Vége. Többé nem kötött hozzá semmi, és még a házat is megkaptam a Mason által szerzett befolyásos ügyvédnek köszönhetően. Másra nem tartottam igényt a fiamon kívül, de a láthatás egyelő tabu. Caleb ugyan kapott heti hat órát, azt is a megfelelő tisztségviselő jelenlétében. Kemény küzdelem árán érte el a gyerekrablásos ügy után. Tekintve, hogy Ramont lecsukták, az is csoda, hogy nem lett bűnrészes, hiszen hosszú időn át bujkált a lakásán egy illegális bevándorló.

Cal anyja eljött a tárgyalásra, ahogy az én szüleim is. Az édesanyám szigorú arckifejezéssel ülte végig. Összefonta az ujjait az ölében, egyenes háttal figyelt. Az apám sokkal megértőbbnek látszott, néha még el is mosolyodott, amikor összetalálkozott a tekintetünk.

Felsóhajtottam, hiszen tudtam, az életem a mai nappal megváltozott. Aztán belegondoltam, és rájöttem, igazán nem a mai napon van a hangsúly. Ez csak egy nap. Ugyanolyan, mint a többi, mindössze mától nem Bexley Kensington-Harris a nevem, hanem Bexley Kensington. Ijesztő és megnyugtató.

Anya a tárgyalást megelőző este felhozta, tartsam meg Cal nevét, mert még jól jöhet. Rácsaptam a telefont. Ekkor már sejtettem, iszonyatos balhé fog kerekedni, amint bejelentem nekik, hogy kisbabát várok. Ráadásul Masontől.

Abba már kénytelenek voltak beletörődni, hogy együtt vagyunk. Természetesen eljutott hozzájuk az a cikk, amit pár hónappal ezelőtt került ki az internetre, közvetlen Mason balesete után. Az a bizonyos házas nő pedig én voltam, aki fejvesztve rohant a kórházba.

– Hogy érzed magad? – Mason átkarolta a derekam, közelebb vont magához.

– Szabadnak – motyogtam az épület parkolójában összetaposott havat kémlelve.

– Rosszul érzed – nevetett visszafogottan –, nem vagy szabad. Igenis igényt tartok rád.

– Tudod, hogy értem. – Felé fordultam, belenéztem zöldeskék íriszébe.

– Persze, bébi, csak vicceltem. – Rám mosolygott, és gyors csókot nyomott a számra. – Attól félek, Roberta lézerszemet növesztett, érzem, ahogy perzsel vele.

Hátrasandítottam. Anya pár méterrel odébb Irene-nel, Caleb anyjával beszélgetett, míg az apám mellette toporgott. Anya néha futólag idesandított, de különösen ügyelt rá, nehogy leessen róla a tökéletes, komoly álarca.

– Ne foglalkozz vele! – vontam vállat. – Menjünk inkább, mert éhen halok! Ha elindulunk, talán veszik a lapot, és követnek. Ha nem, nem. Nekem úgy is megfelel.

– Elmondod nekik? – A pillantása a kabátom alatt rejtőző, apró dudorra siklott.

– Igen, szeretném.

– Hú, akkor hazafelé be kell szereznünk valami pajzsot. Valami olyasmire gondoltam, mint Amerika kapitányé. Attól tartok, az anyád Hulkká fog változni.

Halványan elmosolyodtam, noha a kedvem nem volt felhőtlen.

– Felnőttek vagyunk. Anyám is az. Majd eldönti, részt kíván-e venni az unokái életében.

○•○•○

– Ez komoly? – Anya barna szeme köztem és a mellettem helyet foglaló Masonön között járt. – Alig esünk túl a válásodon, erre bejelented, hogy állapotos vagy ettől a... suhanctól?

Kortyoltam egyet a narancslevemből, majd letettem a pultra. Eltűnődtem rajta, miért csinál úgy ez a nő, mintha őt rosszabbul érintette volna a válás, mint engem. Komolyan, néha erősen kételkedtem az anyám józan ítélőképességében.

A közös ebéd nem telt felhőtlenül, pedig Mason elég drága helyről rendelt, hátha elnyerheti vele az anyám szimpátiáját. Nos, ezek szerint nem sikerült.

– Roberta, pár nap múlva harminc leszek. Nem vagyok suhanc.

– Mi az a suhanc? – kérdezte Dustin, mire az apám felé fordult, és halkan magyarázni kezdett neki.

– Nem vagy elég jó a lányomnak! – A kijelentésre hátradőltem. Tényleg úgy éreztem, az anyámnak teljesen elment az esze. Hány évesek vagyunk? Azt hittem, már elmúltam tizennyolc.

– Bertie... – mormolta apa.

– Nem értesz egyet, Elijah? – villant felé anya szeme.

– Nem – felelte apa. – Bexley már nem kislány. Sokkal többet érnénk vele, ha támogatnánk a döntéseiben, mintsem elleneznénk minden lépését. Nem veszekedéssel akarom tölteni az elkövetkezendő éveket, hanem a lányommal és az unokáimmal. Nem gondolnám, hogy bármilyen szempontból beleszólhatnánk a kapcsolatukba. Masont illetően pedig szerintem felesleges ítélkezni. A lányunk megbocsátott neki, ez számít.

Rámosolyogtam. Örültem, hogy végre a talpára állt, és megmondta a saját véleményét. Ritka alkalmak egyike.

– Mason kedves – tette hozzá Dustin, miközben tologatni kezdte a tányérjára halmozott csirkefalatkákat.

– Adj neki egy esélyt te is – mondtam halkan. Anya mély levegőt vett. Megigazgatta halványpiros blúzát, majd megcsóválta a fejét. Előre rettegtem, mivel fog előállni, aztán legnagyobb meglepetésemre a komoly kimértség elhalványult.

– Rendben, de a véleményem változatlan.

– Majd megváltozik – kacsintott rá Mason. – Idővel.

Anya felvonta szépen ívelt szemöldökét.

– Szóval hosszútávra tervezel?

Felsóhajtottam. Én biztosan arra terveztem.

– Nagyon hosszúra. – Mason tenyere a combomra siklott az asztal alatt, és gyengéden megszorította.

○•○•○

Sosem voltam túl jó ajándékozó. Ez be is bizonyosodott, amikor a válást követő héten, egy nappal Mason születésnapja előtt idegesen jártam végig a boltokat. Végül egy karóra mellett döntöttem, illetve még korábban rendeltem a hőn imádott autójából egy picike változatot, ugyanabban a színben, amiben az övé is pompázott.

Éppen Boston egyik cukrászdájából tartottam az autóm felé, amikor megakadt a tekintetem Brook ruhaboltján. Összeszorítottam a szám. Több mint három hét telt el a történtek óta, és még azóta sem voltam hajlandó szóba állni vele. Kőkeményen, rámenősen bombázott üzenetekkel. Két hete még el is jött hozzám, de akkor még túl haragosnak bizonyultam. Mostanra mondhatni lecsillapodtam, és a kelleténél többször is megfordult bennem, hogy akár végighallgathatnám. Hiányzott. Ő mindig biztos pontnak számított az életemben, nélküle viszont valamelyest elveszettnek éreztem magam. Talán ő maradt az egyetlen kérdőjel bennem, miután Masonnal minden rendben ment, és még a konok anyám is beletörődött, hogy őt szeretem.

A kezem ökölbe szorult az idegességtől. Kifújtam a levegőt, és lassú léptekkel odasomfordáltam a bolt bejáratához. A szívem a torkomban dobogott, ahogy átléptem a küszöböt.

A délelőtti órára tekintettel, egy-két vásárlónál több nem nézelődött.

Brooklyn a kassza mögött állt. Lehajtott fejjel szortírozta a kulcstartókat. Az érkezésemre felém lesett, automatikusan rám akart köszönni, de a szava elakadt, amikor leesett neki, ki tévedt be hozzá. Kék íriszében halovány remény derengett.

– Szia! – A pult elé álltam, szemben vele. – Arra gondoltam, beszélgethetnénk.

Brooklyn végigmért. Elkeseredett arcára kiült a fájdalom.

– Gyere be ide! – bökött a pult mögötti székre. Megelevenedtek előttem az emlékek, miközben átszeltem a távolságot, és leültem. Utoljára akkor ültem itt, amikor elkezdődött a kálváriám. Bárcsak ne lett volna hozzá semmi köze!

– Szóval, nem tudom, mit keresek itt – kezdtem bele a földet pásztázva. Közben lehúztam a kabátom cipzárját. Idebent durván ment a fűtés. – Azt hiszem, készen állok megbeszélni a dolgokat.

– Jól vagy? – kérdezte. Az ujjaival a kulcstartók között molyolt. Minden mozdulatából látszott a zavartság.

– Jól – rántottam vállat, majd levettem a kabátot. Itt fogok elájulni. – Elváltunk, de gondolom, tudod. Caleb biztosan elmesélte.– Nem szemrehányást akartam tenni, igazából csak kicsúszott a számon.

– Nem beszéltem vele, Bex. Azóta nem, hogy... mindegy. Rettentően sajnálom, és nagyon szeretném jóvá tenni az egészet. Tudom, nem lehet egyik napról a másikra, de őszintén remélem, adsz nekem egy második esélyt. – Látványosan nyelt egyet, majd futólag a vásárlók felé lesett. – Ha visszaforgathatnám az időt, nem hoználak ilyen helyzetbe. Esetleg korábban őszinte lennék... hiszen Mason... Végtére is, Masonnel összejött.

Elhúztam a szám. Csak nem mindegy, milyen áron. Megkímélhettek volna a felesleges körítéstől és fájdalmas drámától.

– Nem ezen van a hangsúly, Brook. Te a hátam mögött szervezkedtél a volt férjemmel. Nem ezt vártam tőled, de szerintem tudod.

Bólintott.

– Hiba volt. Teljesen elfajultak a dolgok, kicsúszott a kezemből, és nem tudtam, mivel tennék rosszabbat: azzal, ha elmondom, vagy azzal, ha hallgatok. Ezek szerint rosszul döntöttem, és mint mondtam, kurvára bánom. Rohadt egy picsa voltam! – fújta ki a levegőt. – Szörnyű picsa, Bex! De... a barátod szeretnék lenni. Te vagy a legjobb barátnőm, fontos vagy nekem. Térden állva csússzak? Megteszem, baszki!

Felnevettem, bár nem szívből jövően. Alakultunk.

– Azt azért nem kell, de tényleg szörnyű picsa vagy, Brooklyn. Nagyon fájt, amit csináltál, viszont látom, hogy igyekszel. Két percenként csipog a telefonom.

Nem túlzás. Az első pár napban inkább lenémítottam, mert azt hittem, kivágom a készüléket az ablakon, ha még hússzor bocsánatot kér és könyörög.

– Mert tisztában vagyok a hibáimmal. Nem vagyok hülye, basszus. Nagyon elbasztam. Rajtad múlik, megbocsátasz-e... – Egy pillanatra megint oldalra lesett, majd suttogva folytatta: – Mondjuk halkan hozzátenném, Masonnek is megbocsátottál. Talán én is kaphatnék egy második esélyt? Nem tudok szexi, izmos pasivá változni, hatalmas farokkal, de az életed része akarok lenni. Hiányzol, a kicsikénk is hiányzik. Hogy van Dusty?

Sajnos jogos, noha összehasonlíthatatlan a két helyzet.

– Néha hisztis, de megvan. Hiányolja az apját, sokat kérdez, és közben kicsit úgy érzem, tart is tőle. Nagyon benne él a Ramonos ügy. Sokszor sír. – Az égnek emeltem a szemem. – Mason minden nap vesz neki egy új játékot. Már mondtam neki, hogy fejezze be, mielőtt elkényeztetett kis köcsög válik a fiamból. Persze Dustin odáig van a sok új kacattól. Lassan nincs hova tenni.

– Ó, édesem – sóhajtott fel Brook. – Na, és a babuci? – A pillantása a hasam felé vándorolt.

– A tizedik hétben vagyok nagyjából. Jövő hónap végén remélem, megmutatja magát, és kiderül, hogy fiú vagy lány.

Brook elmosolyodott.

– Reméljük, Mason nem fog csukott szemmel ülni a szülésnél. Caleb rosszabbul volt, mint te.

Elvigyorodtam az emlékre. Az orvos halálra aggódta magát érte. Azt hitte, ágyat kell hozni neki, mert elájul. Visszagondolva, elég viccesnek hatott. Valahol kicsit szomorúnak is.

– Meglátjuk – nevettem fel, és felkeltem. – Most megyek, el kell intéznem pár dolgot, de holnapután akár csinálhatunk valamit.

Brook kék pillantása felragyogott.

– Ez azt jelenti, megkapom a második esélyt?

– Azt – forgattam a szemem. – De csak egyet. Egyetlen egyet.

Talán naiv vagyok. Talán túlságosan hiszek az emberekben és a második esélyekben, de ha Mason megváltozott, Brooklyn is megérdemli, hogy megadjam neki a lehetőséget. Lehet, nem fogunk azonnal közös nevezőre kerülni, és ott lesz az az apró tüske, ami elképzelhető, már sosem tűnik el teljesen, maximum idővel elhalványul, ám ennek ellenére reményekkel telve tekintettem a jövőbe. Szükségem van rá. Így hajlandó vagyok nyitni felé.

– Sírni fogok – közölte, és már a nyakamban is volt. Hamar észbe kapott, amikor megpaskoltam a hátát. – Bocs, korai... Sajnálom... Csak... Mindegy! Akkor holnapután?

– Holnapután.

○•○•○

Sziasztok! :)
Azt hiszem, itt már érezhető, hogy igencsak levezető rész volt.

A következő fejezet lesz az utolsó. 

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki olvas, kommentel és csillagoz! ♥