Brooklyn nagyra tágult szemmel figyelt engem. Szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Nem bírt megszólalni, azonban nekem is nehezemre esett. A pillantása Calebre siklott, aki besétált a pléddel a nappaliba, és kivette a kezemből az üvöltő kislányt. Az áruló barátnőm ijedten lépett felém, míg Mason megragadta a karom, és megpróbált a kanapé felé húzni. Nem engedtem neki, hogy leültessen. Képtelen volnék nyugodtan üldögélni, mikor Brook úgy gondolta, ide kell jönnie még neki is. Mintha nem lenne elég Dustin eltűnése.

– Bex – suttogta elhalóan. – Kérlek, hallgass meg! Meg tudom magyarázni...

Tehát összerakta a képet. Csodálatos!

– Mit? Esetleg azt, hogy a hátam mögött szövetkeztél ezzel a rohadékkal? – böktem dühtől fűtötten Caleb irányába, aki a gyerekkel együtt araszolt a konyha irányába. – Szerinted mit érzek most, Brooklyn? Boldognak tűnök? Esetleg kiegyensúlyozottnak? Dustin eltűnt!

– Micsoda? – Aggodalmasan kémlelte az arcom. – Én... Jót akartam. Nem gondoltam... A dolgok elfajultak egy idő után, és...

– És akkor sem mondtál semmit! – A szemembe könnyek gyűltek. Idegesen kezdtem fel-alá járkálni. – Aztán elmondom, hogy terhes vagyok, te meg gyáván megfutamodsz? Tudod, nem értettem, miért, de most már világos. Mindent játéknak fogsz fel! Azt hiszed, ez az egész, amin keresztülmentem puszta szórakozás! Számomra nem volt az! – Immár üvöltöttem. Az arcomon végigszánkáztak a kín keserves könnycseppjei. Hogy tehette ezt velem az az ember, akiben a világon a legjobban megbíztam?

– Terhes vagy? – Cal rémült hangja törte meg a néhány pillanatra beállt csendet.

– Ne aggódj, nem tőled! – fordultam felé félig. Lesajnáló pillantásban részesítettem, miközben letöröltem a csorgó nedvességet. – Érdekes is lenne, miután...

– Ne folytasd!

– Ne? Miért ne, Caleb? Szerintem mindenki tudja a szobában, mekkora rohadt szemét seggfej vagy! Ahelyett, hogy őszintén elmondtad volna, mi a helyzet, szövetkeztél a legjobb barátnőmmel, és tönkre tettétek az egész életem! Áruljátok már el, mit tettetek volna, ha Mason nem nyitott rám, mi? Az egész a kibaszott szerencsének köszönhető!

– Ne zaklasd fel magad, bébi! – érintette meg Mason a karom, de elhúzódtam tőle.

– Esküszöm neked, Bexley, jót akartam! – Brook nem mert közelebb jönni, de ahogy láttam, ő is könnyezett. – Boldogtalan voltál!

– Ja, tényleg! – Ismét ordítani kezdtem. – A megoldás pedig az, hogy titokban összehoztok Masonnel! Remek terv volt, köszönöm szépen! Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha kihagyjuk azt a részt, mikor teljesen összeomlok, felemészt a kurva bűntudat, és tényleg hozzá menekülök, mert más nem segít! Caleb te meg... Nem hiszem el! Szerettelek, bassza meg! Mégis hátra szúrtál! Nemhogy el akarok tőled válni, utána látni sem akarlak!

– Végül jól sült el – motyogta Brooklyn, bár a padlót fürkészte. – Masonnel jó páros vagytok.

– Nem ezen van a hangsúly, Brooklyn! – szólalt meg az említett. – Hát nem érted, min ment keresztül Bexley? Milyen szenvedést okoztatok neki? Nem csak neki, Dustinnak is. Mit érthet egy hatéves abból, ami körülötte folyik? Arról nem is beszélve, hogy tényleg véletlenek sorozatán múlt az idióta tervetek! Mi lett volna, ha van valakim?

– De nem volt.

– Egek, Brook! – A fejemhez kaptam. Éles fájdalom nyilallt bele, így kénytelen voltam mégis helyet foglalni a kanapén. Mélyeket lélegezve igyekeztem úrrá lenni folyamatosan feltörekvő hányingeren. Alig bírtam felfogni, mit követtek el ellenem, csak azért, mert Caleb pasizni akart. A megcsalás tulajdonképpen lényegtelen már. Még az is kellemesebb lenne, mint a mostani helyzet. Komolyan egy hajszálon múlt, amit kitaláltak. Kizárólag azon, hogy Mason szingli volt és nyitott felém. Amennyiben ez nem történik meg, jelenleg az utcán kéregetnék vagy annál is rosszabb. Lehet, már kurvának mentem volna, hogy eltartsam a kisfiam.

– Nagyon sajnálom! – Brooklyn mellém araszolt. – Ne haragudj rám! Nem rossz szándék vezérelt, de elbasztam! Nagyon elrontottam, és ezért jöttem ide ma. El akartam mondani mindent, Bex. Nem tudtam, mi van a kicsikénkkel. Egyáltalán... hova tűnt?

– De végig tudtad Cal félrelépését.

– Igen.

– Köszönöm szépen! Köszönöm, amiért mellettem álltál! – Gúnyosan vetettem oda a szavakat. – Igazán jó barát vagy, baszki!

– Elcsesztem, és örökké bánni fogom.

Ekkor kopogtattak.

Caleb és Mason egyszerre indult ajtót nyitni. Reméltem, sikerül verekedés nélkül beszélniük a rendőrökkel, ugyanis én képtelennek éreztem magam rá. Annyira lesokkoltam az információktól, hogy remegett a kezem. A mellkasomban folyamatosan körözött a feszültség, míg a gyomrom hatalmas gombócba állt össze. Tényleg ki fogom dobni a taccsot.

– Bex...

– Csak fogd be! – mordultam rá kicsit sem kedvesen. – Maradj csendbe!

– Rendben, de tudnod kell, mindenben melletted állok! Elmenjek? Induljak Dusty keresésért vagy...

– Brooklyn, sírva könyörgöm! – Újfent elbőgtem magam. A franc essen belé! Nem tudna két kibaszott percre elhallgatni?

Ezután végre befogta.

Miután Mason beinvitálta a rendőröket, és Caleb személyleírást adott a kedves párjáról, szörnyű várakozás vette kezdetét. Természetesen mindent igyekeztem elmondani a fiamról, amivel segíthetem a nyomozást, azonban rettegtem tőle, nem lesz elég. Mi van, ha már a határon túl ment vele ez a férfi? Bántotta? Egyáltalán él még?

A kérdések szinte az őrületbe kergettek, ahogy folyamatosan telt az idő. Néhány járőr velünk maradt, míg a többi a gyerekem keresésére indult. Még az a szerencse, – amennyiben ez annak mondható –, hogy Dustin kiskorú, így nem vártak napokat, hátha valamiféle csoda folytán előkerül. Azt hiszem, gyermekrablásnak minősül a fickó tette, de nagyon nehezen raktam össze a gondolatokat. Az aggodalom teljesen átvette a testem felett az uralmat. Az események összefolytak a szemem előtt, a szívem folyamatosan csatalovakat meghazudtoló sebességgel vágtázott. Hiába simogatta Mason a hátam, egy szó nem jött ki a számon. Azt hiszem, lesokkoltam, talán csendes pánikrohamot kaptam. Talán örökre megnémulok a kicsikém nélkül.

– Tennünk kéne valamit – hozta fel Cal. – Megnézem újra a lakásban. Nem bírok itt ülni!

– Add a kislányt! – Brooklyn rögtön elvette tőle Emilyt, és a karjába vonva kezdte ringatni az alvó csöppséget.

– Veled megyek – súgtam rekedtesen. A lábammal a padlón doboltam.

– Nem! – Mason leguggolt elém, a combomra simította a tenyerét. Zöldeskék íriszét az enyémbe fúrta. – Elkísérem én. Maradj itt, egyél néhány falatot! Tudom, hogy nehéz tétlenül várni, de elég sok megpróbáltatás ért már ma, bébi. Bajod eshet.

Tudtam, igaza van. Így is az ájulás kerülgetett.

Fáradt sóhaj szakadt fel belőlem. Megérintettem a kézfejét.

– Hívj fel, ha van valami, kérlek!

– Így lesz! Bízhatsz bennem! – Homlokon csókolt, majd felkelt, és Caleb felé fordult. – Az én kocsimmal megyünk!

Cal nem tiltakozott.

Miután elvonultak, a csend ránk telepedett. Brooklyn a kislányt ringatta, míg én a konyhába vonulva telepedtem az asztal mellé. Igyekeztem uralkodni a légzésemen, az érzéseimen, ám nem tűnt könnyű feladatnak. Az árulás ostorcsapásként csattant a lelkemen.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk szótlanul. Talán órákig? Nem, az lehetetlen. Az idő lassan telik, túl lassan.

Szerencsére Brook nem próbált beszélgetést kezdeményezni. Megértette, jelenleg nincs szükségem felesleges stresszre. Nélküle is akadt elég gondom. Nagyokat nyelve hajtottam le egy pohár vizet, majd nekiláttam a pult törölgetésének. Tudom, furcsa szokás, mégis jobb a tétlenségnél. A takarítás nem fogja sosem megoldani a fájdalmat és a problémákat, a figyelmem sem tereli el, de megadja azt a hamis látszatot, amire szükségem volt. Csinálok valamit. Bármit. Ez is jobb az egyhelyben üldögélésnél. Még a hasogató fejem sem lehetett kifogás.

Éppen a mosogattam, amikor a rendőrök hirtelen kirontottak az ajtón. A rájuk csatolt rendőrségi adóvevőbe recsegő hangok szóltak.

Idegesen fordultam meg. Eldobtam a szivacsot, és utánuk rohantam. A szívemre tett kézzel mértem végig a távozó járőrkocsikat. Ez most valami vicc? Legalább szólhattak volna valamit!

– Mi történik? – kérdezte Brooklyn, amikor zihálva megtámaszkodtam a kanapé hátulján.

– Nem tudom. Fogalmam sincs – suttogtam. Ijedten szaladtam a telefonomért. Masont tárcsáztam, ám a vonal süket maradt.

– Mi az?

– Nem veszi fel. Mason nem veszi fel! 

○•○•○

Sziasztok!
Ez most elég rövidke fejezet lett, és nem véletlenül.  A köviben Mason szemszöget tervezek :)
Nem mondom biztosra a jövő pénteket, de igyekszem minél hamarabb elkészülni vele. 
Köszönöm mindenkinek, aki még mindig velem tart! ♥