Az október hihetetlen sebességgel telt el. Az új munkám minden időm lefoglalta. Nem mondom, hogy könnyű volt beletanulni – pedig állítólag bárki képes posztokat létrehozni a Facebookra. A november első két hete szintúgy elröppent. Dolgoztam: mindenféle streamerekkel leveleztem, kommentekre reagáltam, vitatkoztam. Az legalább jól megy.

Idő közben lecsillapodtak a kedélyek a ház körül. Caleb nem szította a tüzet, mindössze kitűzték a válással kapcsolatos tárgyalás dátumát. Nos, a férjem nem aprózta el. December első hetében esedékes, közvetlen pár nappal Mason újabb üzleti útja után.

Megbeszéltük, én is elkísérem, így azokon a napokon Calnél lesz a kisfiam. Reméltem, a válás hivatalossá nyilvánítása nem teszi tönkre a mostanra kialakult néma, kicsit feszült, de elfogadható rendszert.

Emellett Mason talált nekem egy ügyvédet, aki minden erejét bevetve alkudozik a gyerekem apjáéval. Eddig nem jutottunk sokra, bár derűsen tekintettem a jövőbe. Sejtettem, Caleb meg fog enyhülni a házzal kapcsolatban. Idő kérdése. Egyébként is miattam költöztünk ide, úgyhogy akár lemondhat róla. Mást nem kértem, csak azt, hadd maradjunk Dustinnal a számára megszokott környezetben. Így is elég stressz éri, mióta az apja napokra elhordja.

Azóta sem szedtem ki belőle, mi a helyzet Calnél. Valamelyest lemondtam róla, hogy valaha kiderül, kivel csalt meg. Masont pedig azóta sem engedtem a gépének közelébe merészkedni. Nincs szükségem egy újabb balhéra, mikor látszólag kezd kialakulni egy norma. Méghozzá olyan, amivel egészen sikerült megbarátkoznom.

– Bex, kezdem úgy érezni, nem érdekel a szakításom. – A velem szemben ülő Brookra kaptam a tekintetem. Kortyoltam egyet a kávémból, majd megráztam a fejem.

– Bocs – mormoltam még mindig elgondolkodva –, kicsit elkalandoztam. Na, meg amúgy is. Én megmondtam, hogy Drew nem a te embered. Közvetlen a páros randi után!

A fickó még arra sem volt képes, hogy állja Brooklyn vacsoráját. Ennek tetejében folyamatosan az asztal alatt taperolta. A stílusáról meg inkább ne beszélgessünk, borzalmasan idegesített. Az egyetlen, ami a számlájára írható, az a szép, egyenes fogsora. Ja, várjunk, hiszen fogorvos.

– Senki sem az én emberem! – csattant fel méltatlankodva.

– Mert eleve rosszul állsz hozzá. Emlékszem, amikor összejöttetek, az ingyen gyökérkezelésről...

– Vicceltem, te picsa!

– Komolyan lepicsáztál, te picsa?

– El is foglak picsázni!

– Nem mernéd!

Egyszerre nevettünk fel, miközben Brooklyn a fülé mögé simította az előreeső, szőke hajszálait, aztán vállat rántott.

– Mindegy. Amúgy sem voltam szerelmes. Szerintem még sosem. – Semlegesen jelentette ki, utána lehajtotta a maradék kávéját. – Inkább mesélj róla, hogy van a sármos pasid! Neked legalább van szerelmi életed.

A pasim... Azt hiszem, miután lassan két hónapja dugunk, átjárunk egymáshoz meg a fiam is imádja, akár hívhatjuk így is. Nem mintha megbeszéltünk volna bármit.

– Minden rendben van vele.

– Jól viselkedik?

– Meglepően – bólogattam. Lehajtottam a maradék italom, végül a telefonomra pillantottam. – Indulnunk kéne.

– Azóta sem értem, miért most kellenek azok a pirulák.

– Mert fellendült a szexuális életem. – Nevetve keltem fel a kávézó kisebb teraszáról. A barátnőm olyan pillantással jutalmazott, mely azt sugallta: nem ma lendült fel, te picsa.

Brook követett engem, elkísért a kocsimig, ahol öleléssel búcsúztunk egymástól. Innentől a következő utam a nőgyógyászhoz vezetett, ugyanis elszántam magam a fogamzásgátló mellett. Masonnal sokat beszélgettünk róla, és végül arra jutottunk, ez lesz a legegyszerűbb módszer. Azt hiszem, olcsóbb, mint kétnaponta óvszert vásárolni. Emellett a hisztijét sem kell tovább hallgatnom, mennyire utálja. 

Elég sokszor voltunk együtt az elmúlt másfél hónapban. Tulajdonképpen minden alkalommal, amikor találkoztunk, szóval valóban esedékessé vált egy olyan módszer, ami egyikünk számára sem okoz hátrányt. Legalábbis engem nem zavar a gyógyszer. Persze hozzá kell majd szoknom, nehogy elfelejtsem bevenni.

Viszonylag hamar átverekedtem magam a dugón. Épp az időpontom előtt tíz perccel estem be az ajtón. A recepción bediktáltam a nevem, ezután felsétáltam a másodikra.

Türelmesen várakoztam, míg nem szólítottak. Addig megírtam Masonnek, hogy péntekre tekintettel, jöjjön át ötre. Dustin egyébként is az apjánál van a hétvégén.

A testesebb, fehér köpenyes férfi felparancsolt az vizsgálóasztalra, miután alulról teljesen levetkőztem. Ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgáljon, mielőtt átadja a receptet. Természetesen nem tiltakoztam.

Dr. Garrick elhelyezkedett előttem, felhúzta az ultrahangfejre a gumit, aztán nekilátott a hüvelyi ultrahangnak. A plafont kémleltem, amíg a monitort vizslatta. Néhány perc elteltével már kezdtem ideges lenni. Elmélyülten bámulta, közben nyomkodott valamit a gépen. Remélem, nem most fogja közölni, hogy halálos betegségem van. Mondjuk petefészekrák vagy...

– Bexley, nem lesz szüksége fogamzásgátlóra. – Rám emelte sötétbarna tekintetét, és elmosolyodott.

– Miért? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

– Tehát nem tudja. Nézze! – fordította felém a monitort, utána körberajzolt az ujjával egy aránytalan pacát. – Hat hetes terhes. Van szívhang.

– Te-tessék? – Dermedten fürkésztem egyszer a képernyőt, egyszer a dokit, aki bólogatva erősítette meg a hír hitelességét. Vagyis... a saját szememmel láttam. Te magasságos jó istenem!

– Igen, nos, ez esetben viszont gondolom, találkozunk pár hét múlva. Feltételezem, nem tervez abortuszra menni. Legalábbis fél évvel ezelőtt még azt említette, gyereket akar.

– Igen, csak... csak... azóta megváltoztak a körülmények, de... – A szavam elakadt, nagyot nyelve próbáltam visszafojtani a rémületet. – Elnézést, minden rendben. Esetleg lefotózhatom a... monitort? – Képtelen voltam kisbabának nevezni.

Jéghideg veríték csorgott végig a hátamon, ahogy lőttem egy képet a babáról. A vizsgálóeszköz még mindig a hüvelyemben volt, tehát nem könnyítette meg a dolgom.

Ezután lekászálódtam onnan. Lassú mozdulatokkal öltöztem fel. A szívem hevesen kalapált a félelemtől. A tények egyszerűen arcon csaptak, hiszen pontosan tudtam, ez a gyerek Masoné. Viszont kétlem, hogy fel lennénk készülve erre. Alig... alig jöttünk össze. Sőt, ki sem mondtuk, hogy együtt vagyunk. Ennek tetejében a nyakamon a válás, és ott van Dustin.

Miután elköszöntem az orvostól, egészen a kocsiig szaladtam, mialatt igyekeztem kitalálni, mi tévő legyek. Egy biztos: el kell mondanom Masonnek, még akkor is, ha kellemetlen. Muszáj tudnia, hogy bennem van a kölyke! A kurva életbe! Ezt akartam elkerülni.

Zihálva kaptam elő a telefonom, azonnal Brooklyn számát tárcsáztam. Szinte rögtön felvette:

– Mi a helyzet?

– Brook, terhes vagyok! – Egyből bele a közepébe, pont, ahogy illik.

– Mi? – Néma csend.

– Brook...

– Kitől?

– Kitől? – sápítoztam, közben leengedtem az ablakot, hátha nem fulladok meg. A torkomban gombóc tanyázott. – Masontől, Brook!

– Hogy lehetséges ez?

– Tényleg neked kell elmagyarázzam a gyerekek születésének menetét? – Ismét lélekszaggató hallgatás. – Brooklyn!

– Bocs, most... le kell tennem, vásárlók érkeztek. Majd beszélünk! – Ezzel megszakította a vonalat.

Csodálkozva bámultam a háttérképem, melyen Dustin szerepelt. Nem értettem, miért rázott le a barátnőm, máskor még sosem tett ehhez hasonlót. Eltettem a mobilt. Csüggedtem simítottam a tenyerem a kormányra, igyekeztem csillapítani a kitörni készülő pánikrohamom. Az agyam teljesen eltompult, a parkoló egyes pontjaira meredve nézelődtem, ám nem bírtam dűlőre jutni a saját érzéseimmel.

Tizenöt kemény perccel később összeszedtem magam annyira, hogy elinduljak haza. Igaz, a kezem remegett akár a nyárfalevél, a szívem pedig azóta is hevesebben vert a kelleténél, de kizártam ezeket a tényezőket. Sokkal fontosabbnak tartottam átgondolni, mihez kezdjek.

Valóban akartam második gyereket, azonban... nem ebben a formában. Viszont már itt van, és egészen biztosan Mason az apja. Akárhányszor utánaszámoltam, kizárólag erre a következtetésre jutottam.

Felnőtt nőként képesnek kellene lennem kezelni ezt a szituációt, ennek ellenére elmondhatatlanul kiborultam. Annyira váratlan, annyira hihetetlen... Hiszen bevettem az esemény utánit! Mégis Masonnek lett igaza. Ott volt bennem, mármint... akkor talán még csak alakulóban.

A bűntudat belém hasított. Közel másfél hónap alatt, még azt sem derítettem ki, Cal jól bánik-e Dustyval. Kérdezősködtem, más nem tudtam, mert Caleb ismét megtagadta a találkozást. A fiam meg nem mondott semmit ezzel kapcsolatban, így reméltem, legalább ez megoldódott. Ettől függetlenül csapnivaló édesanyának éreztem magam.

Mi lesz, ha Masonnel is hasonló sorsra jutunk? Mit teszek, amint kitesz két gyerekkel? Hogyan fizetek ki bármit két kicsi mellett? Egyáltalán dolgozni...

Baszki, a munka! Mindenképpen el kell mondanom Masonnek. Nem úszhatom meg. Nélküle munkám sincs.

A veríték már a homlokom csöpögött, amikor leállítottam a motort a ház előtt. Beszaladtam, és rögtön megittam egy pohár hideg vizet. A következő utam a fürdőbe vezetett, ahol megmostam az arcom. Néhány másodpercig szemeztem önmagammal, végül a telefonomért kaptam.

Szükségem van pár napra, amíg rájövök, hogyan tálaljam ezt Masonnek. Képtelen vagyok ma megtenni.

„Mégse gyere."

Az üzenetet gondolkodás nélkül küldtem el, aztán lerogytam a kanapéra. Egészen addig meredtem a szőnyegre, míg meg nem érkezett a válasz.

„Talán valami közbejött?"

„Igen! Brooklynnal leszek."

A hazugságok sosem kifizetődők, ideje lenne megtanulnom.

„Érezd jól magad, bébi. Holnap láthatlak?"

A szívem azt hiszem, kihagyott egy ütemet. Meg kellett kapaszkodnom, ugyanis a régi Mason sosem hagyta volna ennyiben. Mi történt vele? Tényleg ennyire megváltoztatta az elmúlt hat év?

Tényleg tudomásul kéne vennem, ez már nem az az ember, aki minden cuccommal együtt az utamra bocsátott?

Döbbenten szuggeráltam a sorait, még legalább háromszor elolvastam. Ezek után főleg megérdemli az őszinteségem.

Mérgesen fújtam ki a levegőt. A tekintetem az égnek emeltem, ahogy a lelkiismeretem szép lassan megnyerte a bennem dúló háborút.

„Oké, tudom, ez hülyén fog kijönni, de mégis gyere. Beszélnünk kell."

A telefon megcsörrent. Ijedten pattantam fel, miközben le sem bírtam venni a szemem Mason nevéről. Ott villogott a kijelzőn, én meg totálisan elvesztettem az eszem. Nem mertem felvenni, úgyhogy megvártam, míg leteszi. Ezután a készüléket a konyhaasztalon hagyva siettem be a fürdőbe.

Az lesz a legjobb, ha lehűtöm magam, mielőtt pár órán belül színt vallok. Egyelőre még én sem dolgoztam fel, így talán érthető, miért nem voltam képes szóba állni vele. Amennyiben idő előtt megtudja, lehet, el sem jön.

Nem apróztam el a zuhanyzást. Minden porcikám legalább háromszor átmostam, mintha ezzel megszüntethetném a problémáim. Ebbe a hajam is beletartozott. Miután végeztem, köntösbe bugyoláltam a testem, kicsavartam a vöröses szálakból a vizet, és elindultam enni néhány falatot.

Amint kilépem a fürdőből, és bekanyarodtam a nappaliba, a pulzusom megint az egekbe szökött. Mason Cooper ott ült a kanapén, zöldeskék, kíváncsi írisze kutatóan fürkészett.

– Te mit keresel itt?

– Nem is tudom, bébi – emelkedett fel. – Azt mondod, beszélnünk kell, aztán felhívlak, te meg nem veszed fel. Szerinted nem aggódtam eléggé ahhoz, hogy minden eldobva idejöjjek? Eleve a beszélnünk kell része... Általában baj következik ezután. Mit követtem el?

– Semmit. – Feszülten toporogtam előtte, a köntösöm zsebébe dugott kézzel. – Bocs, hogy rád hoztam a frászt.

– Miről kell beszélnünk?

Szótlanul figyeltem az arcát. A borostáját, a göndör, szőke haját, a gyönyörű szemét, és azon tűnődtem, vajon mennyire fog ráütni a gyerek. Mivel bárhogy is reagál, meg fog születni a kisbabám. Legyen bármennyire is nehézkes, meg fogom oldani, ha kell, nélküle.

– Hát...

– A francba, bébi! – csattant fel a hajába túrva. – Mi történik? Most jön az a rész, amikor te teszel ki engem? Megérteném, de könyörgöm, hadd...

– Mason – szóltam rá, mielőtt belelovallja magát ebbe a baromságba. – Nem ilyesmiről van szó.

Meg sem hallotta.

– Fontos vagy nekem! – Elém sietve ragadta meg a kézfejem, ezzel kihúzva a zsebemből. – Nagyon fontos!

Az érzelmileg elérhetetlen Mason Cooper nekem könyörög? Mi folyik itt? Alternatív univerzumba kerültem?

– Mason...

– Bexy, kérlek, nem akarok egyedül lenni! Szükségem van rád. – Aggódva nézett rám, a hüvelykujja folyamatosan cirógatta a kezem. – Nem veszíthetlek el újra. Mondj bármit, ami zavar, megváltozom!

– Szükségtelen – mosolyogtam rá. – Nagyon is tetszik az, aki most vagy.

– Akkor...

– Nem azért kell beszélnünk, mert szakítani akarok. Sokkal kellemetlenebb az ügy.

– Talán beteg vagy? – A szeme kitágult, az ajka, melyre legszívesebben rávetném magam, elnyílt. – Mondd már el! Meg fogok őrülni!

– Rendben – sóhajtottam félve. – Az a helyzet... szóval... várj! Előbb ígérd meg, meghallgatsz, mielőtt elmenekülsz! – Megesküdnék rá, riadttá vált az arckifejezése.

– Van valaki más is képben?

– Igen, az tuti. – Talán nem ezt a választ várta. Jézusom, persze, hogy nem! – Mármint nem pasi vagy ilyesmi.

– Bexley, kezdek a tűrőképességem határára érni – figyelmeztetett immáron idegesen. Az álla megfeszült, ahogy összeszorította a száját.

Rendben, legyen hát...

– Mason, terhes vagyok, és te vagy az apja. 

○•○•○

Sziasztok! 

Mire lehet számítani a következő fejezetben? Egy kis kellemes drámára, ugyanis ráfordulunk a végjátékra, és megismerjük valakinek a titkait. :)

Hálás vagyok, amiért velem tartotok! <3