– Meg fogom nyúzni ezt a nyomorékot! – csapott Brooklyn a konyhapultra, miközben választékos káromkodások közül válogatva jellemezte Calebet. – Honnan vette a bátorságot, hogy lényegében elrabolja a picikénket?

– Nem tudom – hajtottam a fejem az asztalra; legszívesebben belevertem volna.

Miután felhívtam a barátnőm, hogy Dustin nincs az óvodában, kivételesen előbb bezárt. Hálás voltam neki, amiért legalább ő az oldalamat erősíti a nehéz percekben.

Félórára rá már úton voltunk a kereskedésbe, ahol Brook keményen kifaggatta Cal alkalmazottjait. Többen megerősítették, hogy látták a kislányt, azonban nem árult el róla sokat a férjem. Az aggodalmam ez bőven tetézte, hiszen ez azt jelenti, Mason nem hazudott nekem, helyette az az ember tette meg, akiről azt hittem, sosem szúrna hátba.

Húsz perce értünk vissza Caleb anyjától. Brooknak kellett vezetnie, mert az én kezem annyira remegett a rám telepedett pániktól, amit a fiam eltűnése váltott ki, hogy nem mertem bevállalni a kétórás kirándulást. Az anyós ülésen görnyedve kapkodtam levegő után, tíz percenként bőgtem egyet, ugyanis nem bírtam nyugodni a kisbabám hiánya végett.

Irene hüledezve fogadta az új információkat, melyeket elmeséltem neki. Teával kínált, vigasztalt, holott megosztottam vele azt is, min vesztünk össze elsődlegesen. Kiteregettem az életünket, sírva könyörögtem, hívja fel Calt, hátha neki felveszi, és tudja meg, merre van a kicsikém. Természetesen felkapta a vizet, viszont nem miattam. Valamilyen érthetetlen indokból mindig kedvelt engem, szóval megtette, amire kértem, azonban ez a szemét, utolsó görény még az édesanyja hívására sem válaszolt.

Amikor elköszöntünk tőle, a lelkemre kötötte, csörgessem meg, amint hazaértem, addig ő próbálkozik tovább.

Sóhajtozva húztam elő a telefonom, és tárcsáztam Irene számát. A harmadik csengésre felvette, míg Brook lehuppant velem szemben, és várakozva felém hajolt.

– Nos, Bexley – vágott is bele a nő köszönés nélkül –, beszéltem vele!

– Komolyan? – dőltem hátra izgatottan. – Hol van Dustin?

– Sajnos nem tudom, nem hajlandó elárulni, mit művel, azonban elmondta, hogy rendben van. Beszéltem a gyerekkel, azt állítja, a fiam elvitte fagyizni, most pedig mesét néz. Megpróbáltam hatni Calebre, de hajthatatlan. Haragos.

– Említetted esetleg neki a kislányt? – hoztam fel, hátha előrébb jutunk, bár úgy tűnt, hosszú álmatlan éjszakák várnak rám.

– Nem – felelte Irene. – Ne bolygassuk a dolgokat, míg nem muszáj! Most pihenj kicsit, megviselt a mai nap! Holnap pedig tízre menj a kereskedéshez. Említette, hogy el kell hoznia valamit.

– Csodás vagy! Köszönöm! – hálálkodtam a fejem csóválva. Alig akartam elhinni, mennyire segítőkész a férjem anyja, mikor nem kéne ezt tennie. Habár Irene mindig is egy csupa szív asszony volt. Nem elfogult, tisztán szemléli az eseményeket, ami elképesztően ritka a fiús anyukák körében. Szinte biztos, hogy én is elfogult vagyok Dustyval szemben.

– Pihenj! – parancsolt rám újból, és kinyomta a hívást.

– Na? – kopogtatta műkörmeivel az asztalt Brooklyn. – A nagyját hallottam, így ne meséld el, inkább azt találjuk ki, hogyan jussunk Cal közelébe.

– Hát – akadtam meg egy másodpercre, mivel nem értettem Brookot –, odamegyek?

– Az addig rendben van, de miből gondolod, hogy leáll veled dumálgatni? – hunyorgott. Mindig is remekül el tudott bizonytalanítani, viszont nem kertel, ami jó.

– Csak hajlandó – mormoltam kétkedve. Igaza van, nagy valószínűséggel, ha meglát, beül a kocsiba, és elhajt.

– Van egy ötletem – vigyorodott el Brook, amolyan rosszat sejtető módon. Régen mindig akkor vágott ilyen pofát, amikor kinézett magának egy kigyúrt faszit, és meg is szerezte.

– Jaj, istenem – temettem a tenyerembe az arcom. Előre rettegtem tőle, mit talált ki már megint.

– Szóval, hívd fel Masont! – vágott is bele kuncogva, mire egy igazán lesújtó pillantást eszközöltem felé. – Tudom, azt gondolod, „hülye picsa, mit hívogassam az exem", de Caleb mégiscsak férfi, édesem. Féltékenységi rohamot fog kapni, ha meglát titeket együtt.

– Elég meredek egy felvetésre alapozni, mikor a farka sem áll rám, Brooklyn – emeltem meg a szemöldököm. – Miért érdekelné, kivel kefélek – mármint nem kefélek, mert nem csináltam vele igazából semmit –, ha van valakije?

– A doksi is érdekelte – szállt velem vitába. – Ha nem számítana neki, most itt lenne. Itt valami többről van szó, anyukám. Na, írj a szőkének vagy én fogok!

– Nem igazán szeretnék – vallottam be vonakodva. Túlságosan élt bennem az érintése, ahogy a kocsiban végigsimított a combomon. Attól tartottam, ha újra összefutunk, baj lesz belőle.

– Miért?

– Mert nem.

– Bex?

– Brook?

– Nyögd már ki! Dugnál vele vagy mi van?

– Még mindig hatással van rám – motyogtam szégyenkezve, hiszen nem kellene így lennie. Ő a múltam, mégis olyan érzéseket vált ki belőlem, amit más nem képes. Calebbel sosem volt köztünk ilyen tűz, de az elején működött, így belenyugodtam, most pedig széthullani látszott a vékonyka kapocs. Vagyis... Azt hiszem, már korábban megtörtént, amikor elkezdődtek a farkával kapcsolatos lankadási problémák. Azonban eddig vakon tapogatóztam, most meg már temethetem, ugyanis lehet valakije, akiről eddig mit sem sejtettem.

– Azt tanácsolom – emelte meg az állát, és úgy tett, mintha megigazítaná a nyakkendőjét –, mint Dr. Brooklyn Davis, nyolcdiplomás szexuálpszichológus és Káma-szútra szakértő, ha önt, kedves Bexley, valóban megcsalta a férje, legyen kedves végre kielégülni az exe karjai között, hátha megnyugszik cseppet az érzékeny lelke. Természetesen mindezt azután, hogy tényszerűen megállapítottuk, miféle bűnt követett el a csapnivaló ura. Addig ne hagyja becsusszanni a dákót, kérem. Utána amennyiszer csak szeretné!

– Hülye vagy – kacagtam a bolondozásán, meg a burkolt célzásán, miszerint feküdjek össze Masonnal, amint kiderült, mi a szitu Callel. Nem tagadom, csábítónak hatott a gondolat, még a gyomrom is összeszorult tőle. A francba is!

– Nem, csak igyekszem logikusan szemlélni a helyzetet – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon. – Hívhatjuk bosszúnak is.

– Nem vagyok bosszúálló típus – komorodtam el. – Bármi legyen is, nem azért fogok Masonnel kikezdeni.

– Tehát kikezdesz vele? – ragadta meg ismét a lényeget. A szemöldökét emelgetve vigyorgott rám, sőt, már vicsorgott, az összes foga kilátszott.

– Nem, csak szóbotlás volt, feltételes módban értsd – sóhajtoztam a fejem csóválva, majd az asztalt kezdtem kémlelni. – Brook, nem maradnál itt velem éjszakára?

– Pizsi parti, dumcsi meg leisszuk magunkat? – lelkesedett egyből. – Benne vagyok, csajszi! Rád fér egy kis lazulás!

– Nem kéne valahogy lenyomozni helyette, merre van Caleb? – vetettem fel kétségek között.

– Talán valamiféle hackernek nézel? – ült ki egy grimasz az arcára, aztán hirtelen felcsillant a szeme. – Amúgy... Mason számítógépzseni, nem?

– Ezt nem hiszem el, Brooklyn! – fújtattam dühösen. Komolyan nem akartam elhinni, hogy bármit mondok, valahogy Mason Coopernél kötünk ki. – Nem hagynál vele?

– Most fogod felhívni! – bökött felém szigorúan. – Az előbb beszéltük meg a tervet!

– Nem fogom! – hisztériáztam, akár egy tinédzser tenné. – Hát nem érted, hogy nem akarok a közelébe kerülni?

– Istenem, Bex, egy olyan pasihoz vagy hűséges, aki felcsinált egy másik nőt! – emelte meg a hangját, a szavai mélyen szíven ütöttek. – És nem dugni hívod Masont, legalábbis egyelőre.

– Még nem tudjuk, mi történt – védekeztem, habár azt hiszem, túlságosan naiv vagyok. Kívülről pontosan annak tűnik, amit Brook körülírt, mégis temérdek ellenérzés keringett bennem. Valamiért nem bírtam elképzelni Calről, hogy ilyet tenne. Mindig annyira kedves és megértő volt. Igaz, az utóbbi időben elhanyagolt minket, de erre nem számítottam. Akármi másra igen, ám erre nem...

Brook úgy vizslatott, mintha éppen azt közöltem volna, újra feleségül megyek Calebhez, aztán egy hirtelen mozdulattal felmarkolta az asztalra helyezett mobilom. Sarkon fordult, és futva megindult a vécé felé. Csodálkozva pislogtam utána, viszont nem maradt erőm fogócskázni. Sejtettem, mit csinál, vagyis pontosan tudtam: éppen Masonnek fogalmaz egy megható levelet. Mit tehetnék? Nekem már tulajdonképpen mindegy.

○•○•○

Végül az este Brook itt aludt nálam. Hosszan beszélgettünk a mai nap lehetséges alternatíváiról, miközben buzgón célozgatott rá, hogy feküdjek le Masonnel. A végére egészen meggyőzőtt, így kiveséztük a farka méretét, meg néhány egyéb finomságot, amit a dokumentumban is tüzetesen felvezettem. Például elmeséltem azt az esetet, amikor megujjazott egy moziban.

Nos, az alkohol csodákat tesz, velem főleg, mivel nem bírtam megállni két pohárnál. Lecsúszott négy-öt, így az sem lepett meg, hogy ébredéskor eszeveszettül lüktetett a halántékom, de mentségemre szóljon, elég szörnyű napjaim vannak. Kicsit lazítani kellett, különben félő volna, elmegyógyintézetbe csuknak.

Miután összekapartunk magunk, Brooklyn kihessegetett az ajtón. Nyilván Masont a minap nem kellett kétszer kérnie. Elintézte, hogy fél tízre megjelenjen, így feszengve ültem be mellé a kék sportkocsiba.

Egy szívdöglesztő mosollyal köszöntött, úgyhogy jobbnak láttam, ha a másik irányba nézek. Még a végén baj lesz belőle. Nagy baj.

– Szóval, ha jól értem, éppen kiborítjuk Calebet? – érdeklődött, miközben kikormányzta az autót a kisutcából.

– Ez Brook ötlete – forgattam a szemem. – Szerintem semmi értelme. Ha veled lát, még zabosabb lesz, viszont nekem nincs jobb, így belementem ebbe, mint kétségbeesett anyuka, akinek elrabolta a saját férje a fiát...

– Sajnálom, bébi – paskolta meg a combom, mire odakaptam a tekintetem. Összeszorított fogakkal pillantottam inkább jobbra, nehogy észrevegye, miféle hatást váltott ki belőlem ez az egyszerű gesztus.

– Köszi, hogy eljöttél és segítesz – mormoltam a tájnak, igazából Masonnek.

– Mondtam, Bexy, számíthatsz rám, csak hívnod kell! – felelte nyugodtan. – Számomra ez természetes.

– Nem értem, miért – motyogtam.

– Amíg utazunk, megengeded, hogy elmondjam, amit pár napja már szeretnék? – érdeklődött még mindig túlságosan lágy hangon. Annyira furcsának éreztem őt. Régen mindig volt benne feszültség, sokszor ingerülten válaszolt, most pedig teljességgel kiegyensúlyozottnak bizonyult. Elképesztő, mennyit számít pár év.

– Hallgatlak – suttogtam némileg rémülten. Mivel nem tudtam, mit szeretne mondani, rám tört az idegesség. A múltban akar vájkálni? Már alig várom. Így is kutyául kibuktam, amikor eldobott, már csak az hiányzott, hogy újra átéljem, mikor eleve ramaty állapotban vagyok a férjem és a kisfiam miatt.

– Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért annyira szörnyen viselkedtem veled, amikor szétmentünk – vágott bele, ezért kénytelen voltam felé fordítani a fejem. – Amit akkor mondtam, hazugság volt. Őszintén szólva, beijedtem, Bexy. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha messzire löklek magamtól, nehogy magammal rántsalak oda, ahova éppen tartottam.

– Hova? – tudakoltam értetlenül. – Miért nem meséltél a problémákról, ha voltak?

– Mert egyedül akartam megoldani. Azóta megtanultam, hogy nem szégyen segítséget kérni – mondta lassan bólogatva, azonban nem lesett felém, szorosan az úton tartott szemmel folytatta. – A szakításunk előtt, a cégem majdnem csődbe ment, elfogyott a tőke, szinte lenullázódtam. Úgy éreztem, semmit sem érek, odajutok, ahova a szerencsétlen apám, aztán persze ő is megjelent, pénzért kuncsorgott, mert elfogyott a pia, ez még jobban lehúzott. Ráadásul azt gondoltam, nem tudnám megadni neked azt, amit megérdemelsz, így amellett döntöttem, hogy elüldözlek, mert egyszerűen nem ismertem más módszert – sóhajtotta, még a száját is elhúzta. – Bőven akadt időm gondolkodni, ugyanis... Közel hat éve nincs komoly kapcsolatom. Egy-két csajt felszedtem, de egyik sem... Te voltál. Untattak, de halálosan, bébi. Így most, mikor megláttalak, azt hittem, képzelődöm. Nem terveztem beleavatkozni az életedbe, mondjuk azért kíváncsi lettem, ezért kérdezősködtem Brooklynnál. Tehát, ez a helyzet.

– Jesszusom – pislogtam nagyokat, kellett pár másodperc, hogy dekódolja az agyam az elhangzottakat. – És most... Minden oké?

– Igen – bólintott egyet magabiztosan. – Ahogy láthatod is! – paskolta meg vigyorogva a kormányt, utalva a méregdrága kocsira.

– Hogy van apukád? – méregettem őt viszonylag zavarodottan. Teljesen összekuszált azzal, amit megosztott velem. Sajnáltam, de közben haragudtam is, amiért kihagyott belőle. Segítettem volna, ez nem kérdés.

– Nos, ő... Tavalyelőtt elhunyt.

– Jézusom! – szakadt ki belőlem. – Nagyon sajnálom! Mi történt? – hápogtam tehetetlenül. A szívem összeszorult tőle. Masonnek csak az édesapja maradt, miután az anyja kisgyerekként elhagyta, mert nem bírta elviselni az alkoholista csávóját. Azt hiszem, még össze se házasodtak a szülei, a mellettem ülő pasi meg becsúszott. Ennek ellenére, George, az apukája, jó ember volt. Nem tette őt agresszívvá a pia, inkább kendőzetlenül őszintévé, ami szintén nem a legjobb egy kisfiúnak. Inkább lelki bántalmazásnak mondanám, de tudtommal sosem ütötte meg.

– Szívroham – tette hozzá. – Mindegy, már régen történt.

Nem bírtam felelni, ezért újfent a mellettünk elsuhanó várost kezdtem pásztázni. Elszomorított, amit megosztott velem, fájt megtudni az igazságot, ám így válaszokra leltem. Azokra, amiket sosem kaptam meg tőle.

Nehezen jutottam dűlőre, számít-e, habár végül is, igen. Az őszinteséget értékelni kell, ő pedig bocsánatot kért, illetve azt gondolom, elég idő telt el ahhoz, hogy ne nehezteljek rá. Talán egy ideje már nem is tettem, hiszen, ha ellenérzéseim lennének, nem róla írtam volna tele egy kibaszott word dokumentumot. Kiváló! Tényleg már csak ez hiányzott.

Csigalassúsággal lestem felé, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, ő pedig elmosolyodott. A gödröcskéi kirajzolódtak, zöldeskék írisze nyugtatóan csillogott. Viszonoztam a kedvességet, azonban belül remegtem. Ez a férfi akaratlanul dönti romokba az évek alatt felépített érzelmi stabilitásom, és pont akkor, amikor abszolút nem lenne rá szükségem. Nem hiába mondják, ha beüt a szar, az ember feje búbjától, egészen a lábujjának hegyéig csorog. 

○•○•○

Sziasztok!

Ez lett volna a hetedik fejezet! Köszönöm annak, aki velem tart, kommentel, csillagoz! ♥