Úgy dübörgött a szívem a mellkasomban, mintha valaki folyamatosan kalapáccsal ütné. Attól tartottam, lassan kiröppen a helyéről. Nagyokat nyelve járkáltam fel-alá a nappaliban, miközben azon agyaltam, amiről Mason magyarázott. Bármennyire is próbáltam összerakni a puzzle-t, nem igazán állt össze. Túl sok darabka hiányzott, ráadásul az őrületbe kergetett a gondolat, hogy az exem tud valamit a férjemről, amit én nem. Arról nem is beszélve, mennyire összezavart a kérdéseivel. Miféle kislányról dumált? Mi a francra jött rá? Talán csak a közelembe akar férkőzni? Egyenesen a bizalmamba, hogy utána még nagyobb szar keveredjem körülöttem?

A csengő megszólalt, mire összerándultam. A gyomrom szinte cigánykereket vetett, amikor kitártam az ajtót, és beengedtem rajta Mason Coopert. A nappaliba invitáltam, aztán a kanapéra böktem. Tisztes távolságban – legalább egy méterre – foglaltam tőle helyet, hátha elkerülhetem a felesleges kontaktust. Nem akartam, hogy véletlenül hozzám érjen, így is kevertem már elég baj magamnak miatta. Félő lenne, nem tudnék parancsolni az ösztöneimnek, ha bepróbálkozna, az pedig katasztrófához vezetne.

Mason rám szegezte zöldeskék íriszét, ajka félmosolyra húzódott, miközben szemérmetlenül végigmért. A tekintete megállt a mellemen, így összefontam a karom a mellkasom előtt, és hátradőltem. Meg még mit nem!

– Nos? – vontam a fel szemöldököm, mire a férfi beletúrt hullámos, szőke fürtjeibe.

Halkan szívtam be a levegőt, hátha nem veszi észre, milyen hatást váltott ki ez belőlem. A picsáért ennyire szexi ez a fickó? Nem sörhasat kellett volna növesztenie? Sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne piszkosul vonzó minden egyes apró mozdulata. A tényeket tetézte a karjára feszülő bőrkabát, illetve a fekete, itt-ott kopottas hatású farmer, ami kellően kiemelte edzett lábát, különösen a vádliját. Remek, még a lábnapot sem hagyja ki!

– Két héttel ezelőtt mentem be először Calebhez – kezdett bele, de a szemét le nem vette volna a combomról. – Akkor választottam ki a kocsit. Egyébként nem tudtam, hogy a férjed, sosem tett rólad említést, pedig nem ez az első autó, amit ott veszek meg.

– És? – sürgettem türelmetlenül, hátha nem perzsel fel a mocskosul dögös tekintetével. – Mi a lényeg? Miért kérdezgettél a kislányról?

– Aznap bementünk Caleb irodájába, és ott volt egy nagyjából... féléves gyerek. Megkérdeztem, hogy a lánya-e, ő pedig azt mondta, igen. Emilynek hívta.

– Te most szórakozol velem, igaz? – bombáztam néhány elég lesújtó pillantással. – Mire megy a ki az egész? Kedvet kaptál játszani? Úgy döntöttél, ha már véletlenül összefutottunk, megpróbálod újra összetörni a szívem, vagy mi? Egyszer is elég volt, köszönöm szépen!

– Őszintén sajnálom, megértem, hogy dühös vagy rám, mert jogosan – szaladt ráncokba a homloka –, de nem rossz szándékból jöttem. Igazat mondok.

– A szavak nem érnek semmit! – közöltem vele indulatosan. – A tiéd pedig annyit sem, Mason!

– Várj! – kapta elő a dzsekijének a zsebéből a telefonját, majd sebesen nyomkodni kezdete, végül felém fordította. – Ott! Látod? – Kinagyította a képet, aminek a közepén egy piros autó szerepelt, a bal oldalán meg a férjem, a karjában egy kislánnyal.

– Mi... mi van? – suttogtam összezuhanva. Úgy éreztem, menten elájulok. Az eddig is hevesen dobogó szívem ezerszeres tempóra kapcsolt, a szám kiszáradt, a levegő a torkomon akadt, de közben mégsem, mert erőteljes zihálásba kezdtem. A mellkasomhoz kaptam a tenyerem, olyan zavar telepedett rám, mintha éppen azt közölték volna, hogy terhes vagyok, mikor hónapok óta nem történt semmi köztem és Cal között.

– Hé! – Mason közelebb csúszott hozzám, a kezét a hátamra simította. A hideg végigfutott a gerincem mentén gyengéd érintésétől, de nem bírtam megmozdulni. Teljesen lefagytam attól, amit láttam és hallottam. – Én azt hittem, a te lányod.

– Ne-nem – dadogtam, a fogaim összekoccantak. A hideg mardosóan csapott le rám, szinte vacogtam a huszonhárom fokban.

– Hogy segítsek? – húzta végig az ujját az állam hegyén, mire automatikusan eltoltam a kezét.

– Ne érj hozzám!

– Bexy...

– Azt mondtam, ne érj hozzám! – ugrottam talpra zaklatottan. – Nem akarok semmilyen kapcsolatba kerülni veled! – Még akkor sem, ha a bőröm felforrósodik egyetlen kibaszott érintésedtől.

– Jól van – emelte maga elé békítően a tenyerét. – Elmegyek, bébi! Ha szükséged van rám... bármikor eljövök. Ne csinálj butaságot! – emelkedett fel lassan, majd elindult a kijárat felé.

Sokkos állapotban figyeltem, ahogy távozott. A padlóra meredve próbáltam nyugalmat erőszakolni magamra, azonban egyértelműen lehetetlennek bizonyult. A lelkem hánykódott, a halántékom lüktetett, ezer kérdés fogalmazódott meg bennem, amikre esetleg Mason tudhatja a választ, azonban annyira megrémisztett a közeledésével, hogy teljesen elvesztettem a fejem. Hirtelen kaptam észbe, és futólépésben utánarohantam. Már a Porsche-ban ült, a motor pedig járt, amikor megtorpantam a küszöbön.

– Várj! – kiáltottam lihegve, aztán odasiettem, és feltéptem az ajtót. Bevágódtam mellé a kocsiba, mire szőkésbarna szemöldöke megemelkedett. – Mi-mit tudsz még?

– Hm – ejtette az eddig kormányon tartott kezét az ölébe –, nem sokat, Bexy. Egyszer említette, hogy nem sűrűn van bent a kereskedésben, inkább a családjával tölti az időt.

– Tessék? – súgtam dermedten. Ilyen nem létezik!

– Ezek szerint... nem veled volt.

– Nem, csak hétvégén... volt itthon, illetve minden este hét és nyolc között ért haza. Reggel nyolc körül ment.

– Talán szeretője van – vetette fel Mason. A szívem összefacsarodott, ugyanis ez elég sok mindent megmagyarázna. A farka lelohadását meg főleg.

– Ezt nem hiszem el – haraptam erőteljesen az ajkamba. A szám már sírásra görbült, nagyokat nyelve küzdöttem, nehogy előtörjenek a könnyek, de hamarosan már megszámlálhatatlan mennyiségben potyogtak az arcomon. Az elmém teljesen elhomályosította a váratlanul rám szálló fájdalom.

– Ne sírj, bébi! – kotort elő egy zsebkendőt, aztán felém nyújtotta. – Nem éri meg!

– Elég szürreális ez a helyzet – tört ki belőlem egy halk nevetés. – Komolyan te vigasztalsz?

– Miért? Jó vagyok benne! – vigyorgott rám szenvtelenül.

– Utoljára te okoztál nekem ekkora fájdalmat – suttogtam lelombozva, miközben megtörölgettem az arcom.

– Gondolom, nem ez a megfelelő időpont arra, hogy elmondjam, amit szerettem volna – válaszolta engem bámulva.

– Nem igazán – motyogtam a házat kémlelve, amihez annyi csodás emlék kötött. Újfent elpityeredtem, amint rájöttem, minden hazugság volt. – Köszönöm, hogy elmondtad – pillantottam vissza Masonra, aki válaszul megértően rám mosolygott. – Az lesz legjobb, ha most megyek, van mit átrágnom. Beszélnem kell Brookkal. Esetleg át tudnád küldeni a képet? – Bólintott.

Szakaszosan vettem nagy levegőt, miközben kilöktem az ajtót, és megpróbáltam távozni a gépjárműből, azonban Mason a combomra simította a tenyerét, épp, mielőtt felkelhettem volna.

– Bexy – simított végig rajta, egészen a térdemig –, számíthatsz rám, ezt ne feledd!

– Köszi – hadartam. Sebtében lesöpörtem a kezét magamról, és kipattantam. Az alhasamat elöntötte a forróság, ám ezt kellően kizártam, gyorsan berongyoltam a lakásba, mielőtt valamiféle meggondolatlanságra késztet a kiéhezett testem.

A kép pár percen belül megérkezett. Gondosan lementettem, miután egy órán át tépelődve bámultam, hátha összerakom, mióta tart ez az egész. Kitől lehet a férjemnek gyereke? Vajon a másik nő tudja, hogy felesége van? Miért tette?

A kérdések teljesen összeborzolták a maradék idegszálaim, úgy éreztem, manók tépkedik őket, így nem sokkal dél előtt felkerekedtem. Hagytam Brooklynnak egy üzenetet, miszerint számítson az érkezésemre, aztán beültem az autómba. Kétségek között vergődve jutottam el a barátnőm boltja elé. Természetesen ismét megszívtam a parkolást, így betuszkoltam a Toyotát a szemetes mellé. Lassan jegyet válthatnék erre a helyre, esetleg ráírhatnám a kukára a nevem.

Zaklatottan nyitottam be a ruhaüzletbe, viszont ezúttal nem terveztem jelenetet rendezni. Nyugalmat erőltettem magamra, hátha elhiszik rólam, hogy felnőtt vagyok.

– Na, mi a helyzet, csajszi? – köszöntött Brooklyn, amikor beosontam a kassza mögé. – Megvan az elveszett bárányka?

– Beszéltem Masonnal – suttogtam elhalóan. – Kiderült valami... pusztítóan gázos cucc.

– Micsoda? – sandított felém, majd átadta a barna, hullámos hajú csajszinak a szatyrot. – Köszönöm a vásárlást!

Beszívtam a levegőt, aztán kihasználva, hogy nincs egyelőre több vásárló, ledaráltam a történetet Brooknak, aki szájtátva hallgatta végig a beszámolóm. Végül a képet is megmutattam, mire felhúzta az orrát, és rosszallóan megrázta a fejét.

– Két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy Masonnek elment az esze, és undorító módon befolyásol téged, hogy közelebb kerüljön hozzád, akár visszaszerezzen magának; a másik pedig az, hogy Caleb egy utolsó szarfaszú.

– Az a bajom, hogy addig nem jutok előrébb, amíg nem érem el Calt – hajtottam le a fejem, valahogy sokkal izgalmasabbnak tűnt a padló kockás mintája, mint a kesergés. A könnyek újfent a szemem égették, a gyomrom jóformán liftezett a feltörő undortól. Magam sem tudtam, kinek higgyek, azonban nem feltételeztem Masonről – még akkor sem, ha csúnyán szakítottunk annak idején –, hogy képes lenne ennyire aljas módszerrel ellökni tőlem a férjem. Nem rossz ember, csak megvannak a saját démonjai, ami hat éve kellően kiütközött nála. Most viszont, egy teljesen más embert látok benne. Sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, nem tűnik idegbetegnek, persze flörtöl, és nyomul, ami eleve nem túl jó nekem, ahogy a köztünk lévő néma, szívgyilkos kémia sem, mégis kétségek költöztek a lelkembe. Mi van, ha tényleg csak el akar szakítani Caltól, mert felfedezte, hogy problémákkal küszködünk? A mai világban nem nehéz manipulálni egy képet.

– Van egy tervem – csapott Brook a kassza mellé. – Hatkor bezárok, aztán felkerekedünk, és kifaggatjuk az alkalmazottjait! Könyörtelen módszerekkel!

– Az meg milyen? – emeltem rá lassan a tekintetem.

– Olyan... vallatós, pincébezárós, körömletépős...

– Brooklyn – fújtam ki fáradtan a levegőt –, remélem, felfogod, hogy nem egy dark-romance könyv főszereplői vagyunk. Nem fogok ártatlan emberek megkínozni!

– Akkor bevejük a női bájainkat – dobta a haját a válla mögé, még a csípőjét is megtekerte. Amilyen szép, homokóra alakja és kerek segge van, ezzel előbb jutunk információhoz, mint nehéz férfiak cipelésével. Tuti, beállna a derekam.

– Majd te beveted – hagytam rá. – Én nem fogok flörtölni a férjem autókereskedésében!

– A férjed, aki nagy valószínűséggel elvetette a bűnös magjait egy másik nőben! Ó, szegény Caleb! – gügyögte szarkasztikusan. – Úgy sajnálom! És ennek tetejében még ő sértődik meg, holott te csak álmodoztál, nem fajult tettlegességig a dolog...

– Már megint a sorozatgyilkosos dokut nézted, igaz? – vágtam a szavába. – Le kell állnod ezzel, még a végén teljesen elmegy az eszed.

– És hűtlen faszikat fogok gyilkolni? – vonta fel íves szemöldökét. – Tulajdonképpen megérdemelnék.

– Mindegy – forgattam látványosan a szemem. – Adj pár ruhát, amit kipakolhatok! Addig is telik az idő. Kettőre megyek Dustyért, addig segítek neked.

– Biztos vagy benne? – lépett elém aggódva. – Nem akarlak rabszolgamunkára fogni, mikor eleve egy elütött mókus jobban fest nálad.

– Kösz! – kuncogtam fel a szellemes sértésén. – Na, add ide a csöcstartókat, addig is elterelem a figyelmem azzal, hogy kitaláljam Cal csajának hányas mérete lehet!

○•○•○

Egész hosszan pakolásztam a barátnőm üzletében. Az agyam folyamatosan járt közben, de nem találtam magyarázatot egyik férfi viselkedésére sem, habár többnyire Caleben gondolkodtam. Nem értettem, miféle indoka lehetett a megcsalásra, már, ha Mason nem kavart be valamit. Nem okozna nagy fejtörést neki a photoshop használata, így bizonytalanul indultam a fiamért az óvodába. Tudtam, még fel kell hívnom a bébiszittert, ha estefelé hadjáratra indulunk Brookkal, így sietősen kanyarodtam be a parkolóba.

Besiettem az épületbe, végül a megfelelő csoport előtt lefékeztem. Bekukucskáltam, azonban Dustint nem láttam.

– Bexley – köszöntött Kristen, amikor a pillantásunk súrolta egymásét. – Hát te? – dobta le az építőkockákat, és megtorpant előttem.

– Dustin merre van? – kérdeztem már-már remegő hangon.

– Nos – sandított hátra a dadusra, aki erre gyorsan elfordult, és törölgetni kezdte az asztalokat –, az apja eljött érte egy órája. Azt mondta, te kérted meg rá. Talán valami gond van?

– Nincs – vágtam rá feszülten –, csak elfelejtettem! Én hülye! – préseltem ki magamból egy kínkeserves mosolyt. – Köszönöm, Kristen!

Sarkon fordultam, lényegében rohantam az autó felé. Magasugrókat megszégyenítő módon huppantam be, és már tárcsáztam is Caleb számát. A tizedik csengésnél vált egyértelművé, hogy nem fogja felvenni. Igen, a pánik számolásra késztet. 

Csigalassúsággal eresztettem le a mobilt, a szívem a torkomban dobogott a féktelen aggodalomtól. Mi ütött a férjembe? Mi az istenért vitte el Dustint? Egyáltalán hol vannak?

A félelem fortyogó méreggé kezdett alakulni, amikor rádöbbentem, nagy valószínűséggel Caleb bosszút szeretne állni a dokumentumban olvasottakért. Mi másért szórakozna ilyesmivel? Fogalma sincs róla, hogy tudok a futó légyottjáról vagy annak eredményéről.

Dühösen nyomkodtam a képernyőt, majd újfent a fülemhez emeltem a mobilom.

– Bex? – szólt bele Brook. – Baj van?

– Hozz zsákot és ragasztószalagot! Mégiscsak vallatósat fogunk játszani!

○•○•○

Sziasztok!

Ez lett volna a  hatodik fejezet!Köszönöm annak, aki velem tart, kommentel, csillagoz! ♥