Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Ásítozva nyújtóztam egyet, és jobbra akartam fordulni, azonban megütköztem valami apróban. Hunyorogva kinyitottam a szemem, és ekkor döbbentem rá: elaludtam az este Dustin mellett.

Pánikolva pattantam fel mellőle, és kirontottam a szobából. A konyhába siettem, hátha szerencsém van, és előbb ébredtem, mint a férjem. Mindig előbb kelek, lehetetlen, hogy ma nem így történt, és mégis. A laptop eltűnt onnan, ahol hagytam, konkrétan köddé vált. Nem! Nem omolhat össze az életem!

A szívem vadul feldobogott, levegő után kapkodva kerestem a megoldást, de nem leltem rá, így tompa, rémült álldogálás helyett berontottam a hálóba. A gép az én oldalamon elhelyezkedő éjjeliszekrényen pihent, míg Caleb halkan szuszogott.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez egy rejtett célzás akar-e lenni vagy mindössze valamikor behozta, mert felébredt. Tudtam, sürgősen ki kell derítsem, és intézkednem, nehogy elfajuljanak a dolgok.

– Cal – ereszkedtem le mellé, és megsimítottam a haját. – Jó reggelt!

– Szia, édes! – válaszolta rekedtes hangon, majd a hátára gördült, és hunyorogva a plafont kezdte pásztázni.

Egy másodperc alatt öntött el a nyugalom. Ezek szerint csak kedveskedni akart, és nagy valószínűséggel már lezárt a laptop, mire odaért. Nem, mintha nem tudna belépni, de ezúttal nagy szerencsém volt.

– Csinálok reggelit! – mosolyogtam rá, majd felkeltem, hátat fordítottam, és a szívemre szorított tenyérrel kisiettem a konyhába.

Tudtam, nem csinálhatom ezt tovább, ki kell törölnöm az egészet, hiszen nem ér annyit egy dokumentum és a fantáziálgatás, hogy rámenjen a házasságom. Így is szemérmetlenül messzire mentem. Egyszerűbb lesz, ha leülök, és megbeszélem a férjemmel, menjünk el párterápiára. Esetleg szexuálpszichológushoz, hogy kiderüljön, mi áll a háttérben. Reméltem, Caleb nyitott lesz rá, és elfelejthetem ezt az egész macerát, amit tulajdonképpen magamnak okoztam.

Felsóhajtottam, majd elővettem a tojásokat, és összeütöttem egy rántottát. Közben készítettem két kávét, majd elővettem Caleb ebédjét, nehogy újra Masonbe ütközzek, mikor utánaviszem. Ha jól rémlett, ma megy vissza hozzá, így biztosra akartam menni.

– Dusty nem hajlandó felkelni – sétált beljebb Cal, miközben megigazította a nyakkendőjét. – Azt mondta, este felébredt és álmos még. Mi történt?

– Csak rosszat álmodott – pakoltam le a bögréket a kikészített étellel megpakolt tányérok mellé. – Ezért aludtam vele, nem akart egyedül, félt.

– Szegénykém – húzta száját, majd leült, és neki is fogott a reggelinek. – Hm, amúgy mit szólnál hozzá, ha ma együtt töltenénk a délutánt?

– Azt hittem, dolgozol – helyezkedtem el vele szemben, és belekortyoltam a forró kávémba.

– Arra jutottam a tegnap esti kifakadásod után – kezdett bele két falat között –, hogy akár kipróbálhatnék egy másik rendszert. Mától csak akkor megyek be, ha szükséges.

– Hogyhogy? – pislogtam rá csodálkozva. – Eddig is megtehetted volna, nem?

– Eddig is meg kellett volna tennem – pillantott a kajára, majd vett egy nagy levegőt. – Sajnálom, Bex! Ez az egész az én hibám.

– Mégis micsoda? – dőltem hátra értetlenül.

Teljesen összezavart. Mármint nyilván, egyértelmű, vannak gondok a kapcsolatunkban, legalábbis szexuális téren, de a többit sosem róttam fel neki. Nem is hagyta.

– Elhanyagoltalak titeket – kapott be egy adagot, és teli szájjal folytatta. – Ez nincs így rendjén. Mason Cooper az utolsó személyes ügyfelem cégtulajdonosként. Persze nem azt mondom, hogy soha többé nem járok be, hiszen az lehetetlen, de lecsökkentem, amennyire csak lehetséges.

– Ez furcsa – nevettem fel, hiszen mindig is elkötelezett volt a párom a munkája mellett.

Az apjától örökölte a céget, aki épp azelőtt hunyt el, mielőtt megismerkedtünk, így nem nyílt alkalmam találkozni vele. Azonban ettől függetlenül, pozitívan vélekedtem róla. Cal és az anyukája is mindig nagy szavakkal illették az idősebb Calebet. Hittem nekik, hiszen a férjem is jó szívű, kedves és törődő. Jól nevelték, remek példa lehetett előtte, ezért vált ennyire jó emberré.

– Próbálkozom – mosolygott rám, és elpusztította a maradékot. – Remek volt! Köszönöm! – kelt fel, majd mellém sétált, és csókot hintett a hajamra.

– Várj! – kaptam el az ingjének elejét, mire kérdőn rám nézett. – Csókolj meg!

Lehajolt, és tenyerét az arcomra simítva rányomta az ajkát az enyémre, míg az én ujjaim a haját markolták. Rég váltottunk ennyire heves csókot, így nem kérdés, rögtön beindultam tőle. Az alhasam megfeszült, a szívem dobbant egy nagyot. Vágytam Calebre, de tudtam, most biztosan nem kaphatom meg őt. Egyrészt, mivel indulnia kellett, másrészt, valahogy reggel még rosszabbnak bizonyult a farkával kapcsolatos helyzet, mint esténként.

– Szeretlek! – nyomott még egy kisebb puszit a számra, majd hátrált egyet. – Este! Este megpróbáljuk, megígérem! – bökött felém mutatóujjával, majd felkapta a táskáját, és eltűnt az előszobát leválasztó fal mögött.

– Én is szeretlek! – kiáltottam utána, amikor meghallottam a kilincset lenyomódni.

Caleb távozása után befejeztem az étkezést, majd összepakoltam a konyhában. Az óra már fél kilencet mutatott, mire kikönyörögtem a gyerekem az ágyból, így sejtettem, legkésőbb fél tízre érünk csak be az óvodába. Nem szerettem késve vinni, többnyire már kilenc előtt pár perccel megérkeztünk, de a mai nap rendhagyónak számított az esti kis riadalom végett.

Az óvónő szúrós pillantással illetett, de egy kedves mosollyal lereagáltam, így nem kellett magyarázkodnom.

Komoly terveket szőve hagytam el az óvodát, és vásárolni indultam. Gondoltam, feltöltöm az otthoni készleteket, és sütök valamit, hadd örüljön Cal, ha hazaér.

Emellett elterveztem, hogy tényleg megszabadulok attól a dokumentumtól, és megpróbálok arra koncentrálni, hogy helyrehozzuk a problémáinkat. A ma reggeli csók olyan régen eltemetett érzéseket ébresztett bennem, amik egyértelműen azt bizonyították, szeretem a férjem. Persze, ez eddig is nyilvánvaló volt, de most valamiért lelkesebbnek tűntem.

Talán a lebukás veszélye ébresztett fel, és a tudat, ha valaha Caleb elolvassa az írásaim, örökre elveszíthetem. Ezt nem akartam, hiszen nem tett semmit, egyszerűen csak gondjaink akadtak. Nekem akadtak gondjaim. Bárcsak ne lennék ennyire szexéhes.

Sosem értettem, miért van ekkora igényem rá, de nem is igazán agyaltam rajta. Valahogy mindig sikerült megoldani, és a házasságomban kialakult szituáció döbbentett rá igazán, sokkal nagyobb igényem van a szexre, mint a nagy többségnek. Napi háromszor-négyszer is el tudnám viselni, de nem szerettem volna ennyire előreszaladni. Már az is felüdülés lenne, ha Cal farokügyletei megoldódnának, és hosszú idő után sikerülne dugni egyet.

Mindennek ellenére bizakodóan vártam a ma estét. Ő hozta fel, ami egy jó jel, úgyhogy nincs más hátra, mint bevásárolni, megfőzni, puddingot készíteni, aztán mehet a közös program. Sőt, akár elmehetünk együtt Dustinért is!

A gondolatra szélesen elvigyorodtam. Nem is értettem, miért dobott ez fel ennyire, mintha egy teljesen más személyként ébredtem volna.

Lekaptam egy tejet a polcról, felmarkoltam két csomag cukrot, és már toltam is a bevásárlókocsit a kasszához. Fizetés után berámoltam a Toyotám csomagtartójába, és behuppantam a volán mögé. Az órára emeltem a tekintetem, és összevontam a szemöldököm.

Egy szemforgatás kíséretében realizáltam, hogy ismét sikerült elhúznom a vásárlást. Valahogy állandóan eltöltöttem egy órát a boltban mindenféle különösebb indok nélkül. Sosem szerettem kapkodni, de ez nem éppen időtakarékos így.

Megcsóváltam a fejem, és kikanyarodtam a parkolóból.

Fél tizenkettőre estem be az ajtón, ugyanis sikerült elcsípnem egy balesetet, az út pedig teljesen bedugult. Fújtatva rakosgattam le a szatyrokat az asztalra, majd az előszobába kibújtam a fehér sportcipőmből.

A tekintetem megakadt Caleb fekete lakkcipőjén, így rögvest a kanapé felé lestem. Az öltönyét szokás szerint hanyagul odavetette. Érdekes. Nem feltételeztem, hogy ennyire korán hazaér.

– Cal? – kiáltottam el magam, de válasz nem érkezett. – Caleb? Itt vagy?

Szórakozna velem? Nem látszott logikusnak, így átszeltem a nappalit és a folyosót, és beléptem a hálónkba. A szemem ezerszeresére tágult, amikor megpillantottam őt az ágyon. A laptopom előtt ült, az ujjait összefonta az ölében. Nem nézett rám. Mozdulatlanul bámulta a képernyőt, és ekkor már sejtettem, kibaszottul elkéstem.

– Cal? – próbálkoztam, hátha másodszorra is szerencsém lehet. – Mit csinálsz?

– Ehhez képest? – emelte rám szigorú tekintetét.

– Tessék? – kérdeztem vissza tétován.

– Nem fejezted be – csukta le a gép tetejét, majd nekidőlt a párnáknak. – Ehhez képest Cal?

Nagyot nyeltem, amikor rájöttem, miért kérdezi ezt. Szinte biztos voltam benne, hogy valahogy így hagyhattam félbe az esti fantáziálgatást.

– Elolvastad – állapítottam meg halkan.

– Elolvastam – ismételte utánam. – Elolvastam, és jelenleg fogalmam sincs, kit vettem feleségül.

– Cal, én meg tudom...

– Bexley, nem olvastam teljesen végig – vágott a szavamba –, de... elég sokat ahhoz, hogy rájöjjek, hazudtál nekem. Most is vele voltál, igaz? Azért mondta le a találkozót, mert veled volt.

– Kicsoda? – sápítoztam, de feleslegesen. Masonról beszélgettünk.

– Mason Cooper – felelte kimérten. – Bassza meg! Hogy lehettem ennyire vak?

– Nem csaltalak meg! – védekeztem rögtön. – Hazudtam, vagyis... elhallgattam pár dolgot a múltammal kapcsolatban, de sosem csalnálak meg!

– Értem – mondta hűvösen, és felkelt a matracról. – Sajnálom, hogy nem vagyok elég kielégítő számodra! Nyugodtan menj Mason Cooperhez – hangsúlyozta ki gúnyosan –, majd ő jól megbasz, Bexley! Szóval erre vágysz? Hogy valaki úgy megdugjon, hogy a füled is ketté áll tőle?

– Ez csak pár gondolatom – suttogtam már-már remegve a félelemtől. – Mintha egy könyv lenne, nincs benne semmi olyan, ami...

– Nem érdekel! – szólt bele újra. – Egyszerűen... én nem is tudom! Most elmegyek! – rohant az ajtó felé, én meg kínomban utána.

– Ne! Beszéljük meg, kérlek! Hallgass végig! – könyörögtem neki.

– Máskor – válaszolta szokatlanul komoran, majd felkapta a cipőjét, a kocsikulcsot, és kirobbant a házból.

Letaglózva meredtem utána, mint aki most borította a saját nyakába a felforrt vizet. A bűntudat a szívembe markolt, a légzésem felgyorsult az elhatalmasodó pániktól. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. Menjek utána? Hagyjam, hadd fújja ki magát? A kurva életbe!

Miután végignéztem, ahogy Caleb elhajt az autóval, álldogáltam még egy darabig a küszöbön. Az ajtófélfába kapaszkodva lihegtem, és tartottam vissza a sírást, ami fojtogatva akart rám törni, de nem engedhettem utat neki. Nem bőghetek, mint egy tini, a helyzet mentése fontosabb annál. Már, ha egyáltalán van még mit megmenteni.

Néhány kósza perc után betántorogtam a konyhába, és lerogytam a székre. A lassan, de biztosan megrohadó hűtős élelmiszerekre bambulva kamilláztam, hátha eszembe jut valami, ami segíthet a helyzeten. Létezik ilyen? Kétlem.

Nem telt sok időbe teljesen kiborulni. Az elmém elfeketedett, megrohamozott a féktelen bűntudattal átitatott fájdalom, és minden erőfeszítésem ellenére elsírtam magam.

Oxigén után kapkodva, bömbölve húztam elő a farzsebemből a telefonom, majd hagytam Brooknak egy üzenetet, miszerint azonnal beszélnünk kell. Nem válaszolt, így feltételeztem, vásárlói vannak, de akkor is elindultam, miután bedobtam a hűtőbe a romlandót.

A könnyeim törölgetve lépkedtem a Toyotához, mint valami vénasszony, úgy görnyedtem. Beültem, de nem bírtam rögtön indulni, szükségem volt pár percre, míg összeszedtem magam annyira, hogy ne csak a folyamatosan csorgó nedvesség homályos fátylát lássam.

A kormányt markolva, feszülten vezettem be Boston belvárosába. Kívülről úgy festhettem, mintha begyógyszereztem volna magam, ahogy a fogaim összeszorítva, gyomorgörccsel, kidülledt szemmel figyeltem az utat, nehogy összetoljam a pirosnál felgyűlt sort.

A szívem extrán kalapált, amikor végre sikerült leparkolnom. Kiugrottam az autóból, becsaptam az ajtót, bezártam, és futólépésben rontottam be Brooklyn üzletébe.

A barátnőm a kassza mögött pakolászott, így mit sem törődve a bent lévő nézelődőkkel, odaszaladtam elé, és a pultra támaszkodva hadarni kezdtem.

– Brook! Rohadt nagy szar van! – A kétségbeesett hangomra felkapta a fejét, ajka csodálkozva nyílt el. – Emlékszel a doksira, amit elkezdtem írni Masonről?

– Igen, de...

– Caleb elolvasta! – folytattam zaklatottan. – Azt hiszi, Masonnal csalom őt, arról nem is beszélve, hogy az utolsó mondatomban valamiért megpróbáltam őket összehasonlítani. Nem tudom, már mit akartam írni, mert ott hagytam félbe...

– Bexley! Ezt ne most...

– Ne most? – háborogtam fennhangom, mire Brooklyn lepisszegett. – Bocs! Lejjebb veszem a hangerőt! – bólogattam kényszeresen. – Szóval Cal elolvasott belőle valamennyit, és most elment – magyaráztam felhevülten. – Ja, és azt hazudtam neki, hogy a te pasid volt Mason, így lényegében kurva nagy a baj!

– Bex! – szólt rám Brook, majd kimasírozott mellém, és könyökön ragadva behúzott a kassza mögé. Átvetette a karját a vállamon, és a helyiség bal sarkába bökött.

Az ember azt hiszi, egy borzalmas nap már nem lehet a kialakult szartengernél is habosabb. Általában téved, ahogy én is.

Mason levakarhatatlan vigyorral pillantott a szemembe, majd csípőre tette a kezét, és oldalra döntötte a fejét. Hogy került ide? Miért? Mikor és hogyan?

A kérdések majdhogynem ledöntöttek a lábamról, úgy éreztem, összedőlt a világom. A férjem csalódott bennem, az exem pedig, akiről több mint fél éve írogatok, megtudta, mit művelek. Hogy juthattam egyáltalán idáig?

○•○•○

Sziasztok! 

Megérkeztem az új fejezettel, várom a véleményeket, ha vannak! :)