Lehet igaza van? Nem tudjuk megmenteni? Szólnom kell Erwinek és a többieknek. De én csak most jöttem ide nem hinnének nekem. Pláne hogy a tekintetekből kiindulva nem is igazán kedvelnek. 

Lassacskán fel álltam a hideg kőpadlóról és össze gyűjtev minden enegriámat kiléptem az ajtón és cél irányosan indultam el a kiképző terem felé. 

~ 2 hónappal később ~ 

Az elmúlt időben sokat edzettem és fejlődtem hogy a legjobb formámat mutassam. A többiekkel is sikerült össze barátkozom. Akivel viszont sokkel szorosabb barátságba kerültem az Armin volt. Ő az egyetlen Hange-n és Erwin-en kívül akiben megbízok. 

Azóta az incidens óta Eren nem beszélt velem de mindig éreztem magamon a tekintetét. A közös edzéseken folyton próbált keresztbe tenni nekem de egy idő után megtanultam ezeket kezelni. Mivel sokkal magasabb nálam ezért még most is van hogy sikerült neki. 

Ma is éppen ezdésről jövünk vissza a többiekkel és ebédelni indultunk. Sasha és Connie már a foylosó végén voltak. Komolyan nem értem hogy szerethetik ennyire a hasukat. Én hátul beszélgettem Arminnal egy könyvről amit majd el akarunk olvasni mindketten.

- Szerintem holnap megtudnánk venni. - mondtam izgatottam miközben azon gondolkoztam hogyan kéredzkezdjünk el majd Erwin-től. 

- Igen igen amúgy is péntek lesz és szabadak vagyunk délután. - mosolygott rám.

- Nézd már lecserélte a törpét a kis liba. - lökött egyet rajtam a barom fejű vigyororgva. Mérgesen rá néztem viszont Armin elpirulva folytatta az útját. - Mondom én! - horkantott. - Szegény Heichou ha ezt megtudja majd mit fog szólni. De lehet majd én mondom el neki személyesen. - suttogta a fülembe. - Oh el is felejtettem. A bátyámék kitették a szűrét onnan és most valahol a város határában kóboról vagy már meg is halt ki tudja, szóval a két hét múlva esedékes "mentő akció" felesleges lesz és csak bele fog halni mindenki. - lemeredtem egy pillanatra. Most hazudik? Vagy igazat mond és tényleg elengedték.

Le fagyott pillantással néztem végig ahogy elsétál Eren egyenesen az ebédlőbe. Mind meg fogunk halni? Most már bízniuk kell bennem. El kell ez mondanom. Nem mert mind meghalnak akkor. 

Ökölbe szorított kézzel és remegve fordultam be én is a helyiségbe. Ahogy beértem mindenkinek rám volt szegezve a tekintete. Hirtelen nem értettem mit csináltam vagy mit nem. Ekkor Erwin felállt és elém sétált. Tekintete hideg és ijesztő volt. A hideg is kirázott tőle.

- Igaz amit Eren mondott? - kérdezte vészjósloan ám de még is félve. Ő volt a parancsnok. Mindenkit ugy szeretett mintha a gyereke lenne. Velem pedig különleges kapcsolata volt. Mintha tényleg apa lánya lettünk volna. Emlkészem eyógyik éjjszaka hogy talált rám

~ Azon az éjjelen ~

Sírva ültem kint az erkélyen. A lábaimat magamhoz szorítva próbáltam a sós könnyeket elnyomni magamba de erősebben voltak. Kissé reszkettem is a hűvös idő miatta amit az ősz hozott magával. Fejemet térdeimre hajvta próbáltam magam nyugatani több kevesebb sikerrel. Viszont akárhányszor sikerült ezt elérnem feltörtek az emlékek és össze törtem. És ez így ment még egy ideig amikor is kinyílt az erkély ajtó és lépteket hallottam. Gondoltam Armin volt az és jött megvígasztalni de nem. Kicsit felemelve nehezedő fejetem megpillantottam a parancsnokot pizsamába egy pokróccal egy két teával a kezébe.

- Szabad? - kerdezte kedves megnyugtató hangon arra utalva hogy le ülhet e mellém. Én válaszként csak arrébb húzodtam és vissza hajtottam a fejem. Ekkor a bögrék koccanását hallottam és egy meleg anyagot éreztem a testem hátsó felénél és egy kart a vállamon. - Csak mond el mi bánt. Itt vagy két hete de még semmit se tudok róla csak azt amit Ő mesélt nekem nagy ámulattal. - kuncogott fel mire én elpirultam. 

Fel emeltem a fejem rá néztem és olyat éreztem mint még soha. Valaki meghallgat. Valakit érdeklek. Olyan érzés volt mintha az apukámat látnám. Ilyen még sosem éreztem ezelőtt. Csak egy aprót bólintva elkezdtem mondani az életem történetét Erwinnek. Az összes dolgot amit eddig magamba tartottam mos kiadtam neki és jól esett. Beszéltem neki a nővéremről akit imádtam és hogy hogy tűnt el az életemből egy pillanat alatt. Hogy a szüleim mennyire gyűlöltek egész életemben. Az iskolati bántalmazásaimról hogy miken mentem keresztül. Arról hogy mennyire hiányzik a két legjobb barátom és mennyire jó volt velük. Hogy hogy ismertem meg Őt aki szebbé tette az életem. De mivel ezeket elomdtam neki ő is kiöntötte nekem a szívét. Elmesélta hogy volt egy családja akik egy robbanásban oda vesztek. A kislányáról aki nagyon hasonlított rám és hogy ha még élne biztos nagy korában olyan lenne majd mint én. A feleségéről akit elképzelve a világ legszebb nőjeként írt le nekem. Hogy neki is hogy ment tönkre az élete miután bekvetkezett a tragédia. 

Már hajnalodott mikor észere vettük mennyi idő telt el. Olyanok voltunk mint apa és lánya. Miután már egy ideig csönd volt megszólalt.

- Bármi is lesz én mindig neked fogok hinni. Olyan vagy nekem mint a saját lányom. Én mindig viggyázok rád. - azzel szoros ölelébe vont. Biztonságban éreztem magam. - De ez legyen a mi titkunk. - és megfogadtuk egy kisujj esküvel.

~ Vissza a jelenbe ~ 

- Válaszolj! - emelte fel a hangját ellentmondást nem tűrő hangon de ugyan akkor látszott a félelem a szemében.