~*Lucy szemszöge*~

Fel-alá járkáltam a lakásomon, várva Louist. A gondolataim Bella biztonsága körül forogtak. Bármit megteszek, hogy biztonságban távol tartsam a drámától és a paparazziktól.

Úgy éreztem, mintha már órák teltek volna el. Bella még mindig Harry-vel van. Remélhetőleg vissza jönnek vacsorára, tudom, hogy vissza hozza és azt is, hogy biztonságban van vele. Valamilyen oknál fogva bíztam benne.

Saját gondolataimat az ajtó nyitodása szakította félbe, Louis lép be rajta, oda futok hozzá és a nyakába vettem magam, sírni kezdek.

-Sh édesem. Mi a baj?- kérdezte, nyilvánvalóan zavarodott.

-Én...el akarok búcsúzni.- sírtam, és vissza hajtottama fejem a vállára.

Úgy éreztem, mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem. De meg kellett tennem. Louis eltolt magától, és rám nézett.

-Mit értesz az alatt, hogy búcsúzkodni...? Lucy...mi folyik itt...?

Vettem egy mély lélegzetet.

-Elviszem Isobelet Amerikába. Mert így jó.- mondtam határozottan. Nem volt más választásom. Ez van.

-Nem, ti nem. Ti jöttök velem Párizsba, majd vissza. Mint azt terveztük. Lucy...nem hagyom, hogy elmenjetek.- mondta, ugyanolyan határozottan, mint én, a kezei erősebben fogták vállaimat.

Összerezentem. Fájt.

-Lou. El kell mennem. Nem tudom tovább csinálni...ezt többé.- a hangom csendesebb lett a végén.

Könnyek gyűltek a szemembe, de láttam, hogy Lou szemeiben is.

-Mi történt?

-Mi?- kérdeztem, zavarodottan.

-Mi történt, amiért így döntöttél? Mert ma reggel még nem így gondoltad, valami történt veled azóta, amitől elszeretnél menekülni. Most. Mi. Történt. Veled.

Lenéztem a földre.

-Vásárolni voltam, és az újságírók megállítottak, rólad, rólam, Belláról és Harry-ről kérdeztek. Én nem...akarom, hogy így nőjön fel. Szerencsém volt, hogy akkor nem volt velem. Amerika lehet az egyetlen esélyem, hogy megtudjam változtatni ezt.

Louis elment előlem, és megrázta a fejét.

-Szóval te csak el akarsz futni a problémák elől? A dolgok rosszra fordulnak, és akkor rohadtul elmész!?

Több könny ömlött ki a szememből.

-Én nem akarom, hogy haragudj rám...kérlek ne kiabálj...- suttogtam, és a biztonságos falnak dőltem.

Minden ember tudja és Louis is, hogy mennyire utálom, ha kiabál. Halálra rémít.

Lou rám nézett és tekintete ellágyult.

-Sajnálom, Lucy. Abba hagytam. Sajnálom. Csak... Luce nem mehetsz el...

Átölelt.

A karjaiban újra sírtam, esküszöm, éreztem az ő könnyeit is lecsúszni az arcán.

~*Harry szemszöge*~

Miután Bella felébredt, azt mondta, hogy menjünk állatkertbe, így felöltöztettem, kivittem az autómhoz és beültettem a gyerekülésbe.

-Apuci, látni fogunk állatokat!- kiáltotta boldogan, az ő kis mosolyától a szívemet átjárja a melegség.

Vissza mosolyogtam rá.

-Igen kicsim. Állatok sokaságát fogjuk látni.

**

Az állatkert jó móka volt. Vettem Bellának egy fagyit, egy plüss pandát és egy plüss tigrist. Az döbbentet meg, hogy mennyit tudott beszélni arról, hogy Lou bácsi elvitte őt az álaltkertbe és, hogy milyen jól szórakoztak.

De most már látom, hogy elfáradt, úgyhogy felkaptam a plüss állataival együtt és a kapu felé mentünk.

Ez az, amikor megláttam, hogy baj van.

A kapu előtt, lesifotósok hada várt kamerákkal felszerelkezve. Egyikük meglátott, majd mindegyik észre vett engem.

Mindannyian kérdéseket kiabáltak, főleg Belláról.

-Ő a lányod?!- kibálja egyértelműen az egyik.

-Igen.- mondtam és a hang írányába fordultam.

-Ő az én lányom, Isobele Styles.

-Ki az anyja?!

Haboztam.

-Lucy Styles. A...a feleségem.- mondtam, mielőtt Bellával beültem volna az autóba.