mintha magamról mesélnék most, de mégse. miért mesélnék mindig csak magamról? nem akarok, de kicsit mégis. szerintem elhalasztom. szívesebben mesélnék valami másról, mint a véletlenről, vagy ilyesmi. apám mindig azt mondta, hogy ha valami kétszer történik, az nem véletlen. (ezt leginkább akkor mondta, amikor kétszer egymás után estem fel, miután véletlenül belerúgtam a ruhástálba...) igaza volt? nem tudom. annyi minden történt véletlenül az életemben, hogy egyértelműen hazugságnak tűnik elsőre, mégis... vagyis, mégse vágnám rá ezt, mert nem vagyok biztos benne. lehet, hogy valaki szándékosan cselekedett úgy ahogy, de az én szemszögemből véletlenként virít az emlékezetemben. és ugyan ez igaz visszafelé is.

minden éremnek két oldala van
minden azon múlik hogy a fejet vagy az írást nézed.

sok minden igaz erre a mondatra, nem csak a véletleneim. mostanában sokat gondolok a shingeki no kyojin-ra, vagyis az egyik olyan animére, amit nemrég fejeztem be (a magát nem olvastam...). ott is, !!spoiler!!, az egyik percről a másikra változik meg, hogy ki az ellenség, mégis, a tengeren túli embereknek még mindig ymir népe az, akit ellenségnek tartanak. és lám, harmadik, csupán néző félként, nincs ellenség.
hagyjuk is.

az imént azt kérdezte a vallás tanárnőm, hogy mi az a bölcsesség. nem tudom. talán valami, amim van, talán valami, amim sose lesz. sok mindent nem tudok magamról. bárcsak ne így lenne. első sorban magamat szeretném ismerni, de ó, már megint magamról beszélek.

most nincsenek váltakozó fények vagy halk zene és zúgás a háttérből, most csend van. ha meg kéne mondanom, hogy mit érzek most, azt mondanám, hogy talán szorongok. kicsit félek. nem tudom, már megint nem tudom, jogosan érzek így? román óra van. 40 perces, vagyis mostmár csak 35, és félek, hogy felszólítanak, mert... nem tudok semmit.

ez hazugság. félig hazugság. vagy túlzás. az félig hazugság. abból nem tudok semmit, amit kérdezne. de vannak dolgok, amiket tudok. például, uh... mit tudok? mit tudok... tudok, hát... ó, igaz, tudok németül egy mondatot. "maria maiwaltz is zwölf yahre alt und woht in berlin." azt hiszem, helyesen írtam, de nem igazán vagyok benne biztos. hatodikban kellett megtanuljunk egy szöveget német órán, ami ezzel kezdődött, és csak ennyire emlékszem. azután egy ideig nem tanultunk németet, szóval egyebet csak pár szót tudok belőle.

megint elváltoztatom a témát... nem tudom, mit írjak még.

és ismét egy idézet, tegnapról: "dehát, egy fiú csak nem visel fülbevalót." ezt anyám mondta, és sokadjára is meglepődtem, hogy egy alapjáraton ilyen kedves személyiség, mégis hogyan lehet ilyen konzervatív... annak örülök, hogy én nem vagyok az. annyi mindent elvesz a világból, ha nem nézed az egészet, hogy az elképesztő... hiszen a világ nem csak fehér és fekete. az lenne, de a nap mindennek színt ad, és még milyeneket... ez egy a kevés dolgok közül, amit igazán tudok értékelni, a színek. nagyon szeretem a színeket, és szeretek velük dolgozni. nem hiába érdekel a festészet sem...

oh, olyan sokat mondok magamról. ez akkor tűnik fel igazán, ha direkt próbálom nem ezt tenni.

.
.
.

minden éremnek két oldala van
minden azon múlik hogy a fejet vagy az írást nézed.

szóval, ha nem csak fekete-fehér az élet, miért használom ilyen sokszor ezt az idézetet? bár már nem is emlékszem, honnan van, csak benne van a telefonomban. úgy gondolom, hogy nem minden számítható egy éremnek. és egyébként is, az éremnek nem csak az a két oldala van, hanem van egy pereme, ami összeköti azt a két oldalt.

megint sokat beszélek, mert fáradt vagyok. még mindig óra van... a 40 percből már csak 5. ha jól számolom, persze, hiszen még mindig olyan új, hogy rövidítettek az online óráim. annyi mindent nem tudok még, de azt sem tudom, hogy valaha tudni fogom e ezeket a dolgokat. milyen jó lenne...