villámlik, egyszer, kétszer, háromszor, végül már nem számolom, de azért felkapom a fejem, amikor ismét egy másodpercnyi fényesség fut át a szobám falain. aztán hirtelen elered az eső, olyan hangosan kopog a tetőn, hogy egy pillanatig elhiszem: a párnára hajtott fejemre esnek a cseppek, szinte érzem, ahogy elázik a fejem

és véget ér

pillanatok alatt

ahogy kinézek az ablakon, félig már tiszta is az ég. néhány villám fénye még elér idáig, de a vihar már rég továbbált

már csak a csatornák jellegzetes, eső utáni hangját hallom, aztán csend. . . csend. sohasem hallottam még igazi csendet (mivel az apró zajok csend, nem igaz? hiszen zúg a fülem, de olyan halkan, hogy igazán elhanyagolható a figyelembe vétele

)