egy nagy, nagy tér tárul elém
bárhová nézek, a tavaszi kék eget látom, tele különböző felhőkkel, amik különböző rétegekben terülnek el felettem
nagy gomolyagfelhők, nagy
másféle-felhők-amiknek-nem-tudom-a-nevét-de-anya-azt-mondta,-hogy-ilyenek-nyáron-vannak-a-legtöbbször

mind olyanok, mintha aranyat hintettek volna rájuk felülről. a nagy aranygömb viszont már nem látszik, elbújt a hegyek mögé

szeretem ezt az érzést.
ahogy a szél az arcomba fújja a hajam, ahogy attól tartok, vajon másztak e hangyák a papucsomba, amíg nem figyeltem, ahogy csak a szomszéd állatai hangját hallom, azokat a bárányokat és kecskéket, és persze, a madarakat. azok nem a szomszédé. azok szabadok, talán

megint a felhőkre figyelek, arra, ahogy a szél elnyútja őket annyira, hogy már már azt hiszem, az egész világot körbeérik... aztán eszembe jut, hogy éppen vissza indultam a házunkba. kezd hideg lenni, ahogy a szél is fúj, ahogy a nap is lement.
olvasni jöttem hátra- az öcsém meglepődött, amikor azt mondtam neki, éppen egy kutya és egy macska megtámadtak egy rákot a történetben

,,

aztán eszembe jut, hogy éppen vissza indultam a házunkba. a házunkba, ahol annyi, annyi, annyi annyi időt töltök, mégis, a hatalmas, (élő!) tér után, félelem lesz úrrá rajtam. összenyom a tér. később bemegyek, és megszokom

majd megszokom (várj, nem bent vagy folyton?)

majd ..   .. talán
megszokom