A napfény megcsókolta a vár ormát, majd leült, és letekintett a tájra. A távolban a Sefel vígan zúgott az erdő szélén. Az erdőben madarak dalolásztak. Mellette a vadvirágos réteken a napfény társa, a lágy tavaszi szél vágtatott. A vártól nem messze lévő faluban, Osdban az emberek fütyörészve díszítették házaikat szallagokkal és rózsa füzérekkel. Fiatal lányok énekelve sétáltak az utcán, a vénebb parasztok pedig ünneplőben feszítettek.
Nem csak a falu népe készülődött, a vár ura is teljes pompát rendelt el a lánya esküvőjére. A szobalányok gondosan átvetettek minden ágyat, kitakarítottak minden szobát, és kifényesítettek minden műtárgyat, csakis a vendégek kedvéért. A kukták szorgoskodtak a főszakács parancsoló szavai alatt. Az istállófiúk behozták a karámokból a legszilajabb, legszebb csikókat, hadd mutogassa a várúr a többinek.
Minden ember alig várta a pillanatot mikor a várkisasszony a gyönyörű csipketenger ruhájában hozzámegy a történelem legfiatalabb hadvezéréhez. 
Mindenki kivéve a szerencsés hadvezér nem.
Lord William Edward Warrior a toronyszobájában körözött. Idegesen nézte meg magát újra és újra a tükörben.
Barna haja össze-vissza állt bármit is csinált vele. Arca enyhén borostás volt, aminek lehendő apósa nem nagyon örült. A díszegyenruháját viselte, ami egy barna, aranyszállal szegélyezett ingből és egy egyszerű lovaglónadrágból állt. 
A fejében még visszhangoztak Lord Sagittarius és az apja szavai, ami arról világosították fel, hogy vagy asszonnyal vagy fej nélkül fog távozni. Ösztönösen megtapogatta a nyakát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a fent említett testrésze még meg van-e. Sajnos még az sem segített kétségbeesett álapotán, hogy maga elé képzelte a jövendőbelijét. A fiatal hölgynek hollófekete haja, tejfehér bőre és viharos felhőkhöz hasonlítható szürkés kék szeme van, de ehhez a csodaszép külsőhöz egy rikácsoló, szörnyen idegesítő hang tartozott. A férfinek borsózott tőle a háta.
Ekkor ismerős csoszogásra lett figyelmes a csigalépcső felől, majd vörös szobalánya, Betty benyitott az ajtón kezében egy nagy kosár mosatlannal.
-Uram! -bicccentett William felé, majd pakolászni kezdett az egyik ágyvégi ládában, ahol a férfi a mosatlant gyűjtötte.
-Betty, mi van a kosárban? -kérdezte kissé gorombán. Nem mindig bánt így a cselédekkel, de az esküvő rárakott mégegy lapáttal a rossz hangylatára.
-Mosatlan lepedők, uram -vágta magát katonás rendbe a nő.
-Rendben. Betty, te mennj, és díszíts a többi szolgálóval, én majd kiválogatom a ruháimat -a nő egy kicsit meglepetten pislogott, majd beletörődött ura kérésébe, és elhagyta a szobát. Miután Betty kilépett, William rögvest munkához látott. Összekötötte a lepető sarkait, amik így kötél szerepet kaptak, majd hozzáerősítette a vasból kovácsolt díszes ablakkerethez. Kidobta a lepedő-kötelet, ami a föld fölött, úgy egy méterre állt meg. William elégedetten sóhajtott. Tudta, csak el kell hagynia a bírtok határát, onnan a többi katona már úgysem üldözheti. Lemászott a manekülést jelentő, sebtiben összecsapott kötélen, majd az istállók felé vette az irányt.
Könnyű dolga volt. A lovakat a gondozóik már a Lord színe elé vitték bemutatni.
Az istállóban erős trágya és széna szag volt. Akik nincsenek ehhez hozzászokva valószínűleg orrfacsarónak találnák. A boxában az aranybarna színű csatamén türelmesen várta gazdáját.
-Szervusz Fenség! -köszöntötte, majd megsimogatta a lova nyakát -Nincs kedved kiruccani, úgy.....örökre?
A férfi felkapta a vadásztáskáját, amiben pénz, élelem és egy kulacs víz volt, majd magára csatolta kedvenc kardját, és az eddig felnyergelt lóra felpattant, és se szó, se beszéd elvágtatott. Út közben imádkozott egy keveset, hogy senki ne vegye észre, de szerencséjére még az őrök is el voltak foglalva valamilyen pepecselős munkával.

Már egy ideje lovagolt a Faun-erdő szélén mikor egy szívbemarkoló sikoly rázta meg a fákat, majd az útról egy vágtató ló tünt fel. A kanca ezüst színű volt és deres. Hosszú, fodrozódó sörénye szellemként repült utána. Torkából riadt nyerítések hangzottak el. A férfi kinyúlt a kezével, és elkapta a kantárját, addig nem eresztette míg le nem nyugodott. Aztán lovával az egyre erősödő jajveszékelések irányába sietett.
Ami a szeme elé tárult Williamnek egy picit megdöbbentette. Egy hölgy ült az úton sarokba szorítva, miközben öt megtermett kuvasz vette körbe fogat csatogtatva. Ezek az elvadult kutyák Osdról szabadultak el. A férfi leugrott Fenség hátáról, majd előhúzta a kardját a hüvelyből.
-Tünés korcsok! -rivalt rájuk. A kuvaszok megpillantva a kard pengéjét jobbnak látták ha visszavonulnak.
-Megsérült hölgyem?  -fordult az úton ülő lány felé William.
-Nem, köszönöm! -fogatta el a segítő kezett. Leporolta halvány kék, csipkeszegélyű ruháját, eközben a férfi jobban szemügyre vehette. Kontyba kötött aranyszőke haja és világos, fűzöld, mosolygó szeme. Tekintélyt sugárzóan tartotta magát. Minden apró gesztusa finom és lágy volt, akár az esti harmat. Williambe belecsapot a felismerés, bár sose találkozott a megmenretjével.
-Jaj, hadd mutatkozzak be. Az én nevem William Edward Warrior, a barátaimnak pedig csak Bill -hajolt meg illedelmesen a férfi.
-Maga ugye Lord Lewis Warrior fia?
-Igen hölgyem.
A lány pukedlizett egyet, majd ő is belekezdett a bemutatkozásba.
-Én Lanara Moona Andora hercegnő vagyok.
-Örülök, hogy megismerhettem hercegnő, sokat hallottam magáról. Szabadna megkérdeznem, hogy a testőrei ilyenkor hol járnak? -a hercegnő csöpnyire meglepődött, de válaszolt.
-Még a palotában leráztam őket, ezért jöttem lovon.
-Ez a magájé -nyújtotta át William a lánynak a kantárt, aki rögtön lovához fordult.
-Főnix, nem szép dolog ott hagyni a gazdit a pácban -sutogta az állat fülébe, majd megcirógatta a fejét.
-Megkérdezhetném hová indult?
-Az egyik barátnőm esküvőjére. Lady Diana Sagittarius ódákat zengett lehendő férje csodatetteiről. Alig várom, hogy megismerhessem.
William nyelt egyet. Most tört rá a lelkiismeret furdalás, hogy othagyott egy lányt az oltárnál, csakhogy a saját bőrét mentse. Ez nem lovaghoz méltó viselkedés.
-Elkisérhetem kegyedet, hogy több támadás ne érje önt?
-Igen, köszönöm -bólintott a lány.
A férfi egészen a határig kísérte a hercegnőt.
-Sajnos innen egyedül kell mennie -az út mellől leszakajtott egy harangvirágott - Eme virág eltörpül a maga szépsége mellett. Fogadja tiszteletem jelképeként.
A lány elpirult a férfi szavai hallattán, és csak bólogatni tudott.
-Ha egyszer Danbionban jár, szívesen fogadnám a kastélyomban ebédre.
-Köszönöm a meghívást. Remélem minél hamarabb élhetek e lehetőséggel -hajolt meg utoljára William.
-Minden jót kedves, Lanara hercegnő! -intett a férfi, majd felkapaszkodott Fenségre, és vágtatni kezdett. Most már tudta, hogy hova.