Mindent elnyelő, komor sötétség vett körül. A levegő nyirkos, dohos és fullasztó volt. Sípolva ziháltam az oxigén hiányától.

Szűkös szoba falai álltak körül, melyeket fekete, fröccsenés szerű foltok mázoltak. Az ijesztően alacsony plafon valódinak képzelt súlyával nehezedett erőtlen lényemre.

Ha tippelnem kellett volna hová kerültem; egy pince lett volna az első ötletem.

De még ez az egyszerű gondolatmenet is dupla akkora erőfeszítésembe került.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda... csak éreztem, hogy a fejem egyre kegyetlenebbül hasogat. Kezeim mozgásképtelensége pedig újabb döbbenettel szolgáltak.

Több mint másfél percembe tellett, hogy rá eszméljek tehetetlenségük okára. Ahogy tudatosult bennem hogy csuklóimat a hátam mögött összekötözték, egy újabb éles fájdalom hasított belém. Ám a lábaim közt lüktető, égető érzés minden addigit felül írt. Néma sikolyt hallatva görnyedtem előre ültömben.

Egy rozoga székkel magam alatt küzdöttem, hogy az egyre erősödő és több rétű szenvedés ellenére, ne veszítsem el az eszméletem.

Miután kicsivel alábbhagyott minden gyötrelmem, tettem egy tétova kísérletet a testhelyzetet változtatásra. Ez viszont csak újabb elviselhetetlen kínt eredményezett, mely kicsit sem kimélve söpört végig meggyötört testemen. Így aztán végképp jobbnak láttam veszteg maradni.

Az egyedüli zaj forrásra: a saját fulladozásom hangjára koncentrálva, lassan hátra hajtottam a fejem, s megpróbáltam úrrá lenni a kikívánkozó nyöszörgési kényszerén.

Kiszolgáltatottságom egyre inkább azt az érzést keltett bennem, mintha egy velem megtörtént szörnyűség velejárója lenne. Valami olyasminek az eredménye, amire egyáltalán nem emlékeztem.

Sós, és némileg kesernyés íz támadt a számban.

Vér...!

A saját, már-már alvadásnak indult vérem ízét érztem a számban.

Egyik pillanatról a másikra fordult fel tőle a gyomrom, s alig bírtam visszatartani rám törő öklendezést.

Valami azonban még tovább tudta mélyíteni a helyzetet...

Meleg nedvesség csordult végig az arcom bal oldalán. Valami, ami lassú és sűrű patakként folyt végig fehér bőrömön. Szemhéjam felett egy duzzadt cseppben gyűlt össze, majd miután túlon túl nehéz lett, bíbor színével zuhant a semmibe.

Ijedten bámultam a betonozott padló azon pontjára, ahol sejtetettem hogy végül földet ért, és apró tócsát festhetett.

- Kíváncsi vagyok meddig fogja bírni még...

A mázos, ám annál kísértetiesebb hang jeges szilánk módjára hasított belém.

Megszeppenve kaptam fel a tekintetem. Szemeim vadászkutyák módjára pásztázták át a szobát, de csak a félhomály nyújtotta sötétséget észlelték.

Először csak kuncogás volt a felelet kétségbeesett törekvésre. Ám kisvártatva újabb szavak csendültek fel:

- Milyen kitartó lelkületű kegyed. Mégis... mily ártatlan és elveszett.

A szoba tőlem legtávolabbi sarkában vörös szempár villant fel. Pupillája függőleges volt, akár egy macskáé. Ördögi vágy lobogott bennük, melyet egy pillanatig sem próbált meg palástolni.

Normál esetben rémülten hőköltem volna hátra. Azonban a normál eset itt, még csak fogalmi síkon sem létezett...

Hosszú percekig merrdtünk egymásra. Jó magam hiába erőlködtem, képtelen voltam elszakítani róla pillantásom. Míg ő a kontaktust kiélvezve, egyszerűen uralkodni kezdett felettem. Eleinte azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem, s csak a fájdalom miatt hallucinálom az egészet. Ám a vörös írisz szűnni nem akaróan engem figyelt.

- Érdekes... Be kell valljam, csodálom hogy még nem kezdett el kérdezősködni a kisasszony. - A szemek közelebb lebegtek, de test még mindig nem tartozott hozzájuk. - Ilyenkor ezek az opciók örvendenek a legnagyobb népszerűségnek: Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?

Nem feleltem. A tarkómat zsibongató félelemen igyekeztem úrrá lenni több kevesebb sikerrel... így jobbnak láttam csendben maradtam.

- Hmm... Talán attól megered a nyelve, ha alkut ajánlok önnek.

A gondolat valóban kíváncsiságot ültetett belém.

- Egy micsodát? - kérdeztem vissza csendesen. A szempár továbbra is sunyin összehúzódva vizslatott.

- Alkut... egy szövetséget.

- Szövetséget? -hajoltam előrébb, hátha végre sikerülne kivennem a titokzatos társaságom alakját. - Mért kötnék szövetséget olyasvalakivel, akit nem hogy nem ismerek, de még csak nem is látok?

Elégedetlen sóhajt előzte meg a választ:

- Mert ennek fejében ki tudom kegyedet szabadítani innen.

Igaz a hangnem bántóan közönyös és lekicsinylő volt, de azonnal célt ért. A szívem kifacsarodott, majd úgy kezdett verdesni a mellkasomban, mint egy izgatott kismadár.

- Jól hangzik, nem igaz? - incselkedett tovább a gondolattal. - Csak meg kell kérnie hogy kössek önnel egyezséget, és már is szabad lesz.

- Szabad - suttogtam hitetlenkedve. - Ezek szerint... én most...

- Olybá tűnik, hogy az ópium még mindig nem ürült ki teljesen a szervezetéből. - A kijelentés elsőre meglepett, és ellenkezni akartam. Ám a tapasztaltak alapján hamar rájöttem, hogy akár igaza is lehet. Hiába kerestem bárminemű fogódzkodót, minden emlékemet a szürke-köd fedett. Az utolsó kép, mely még tisztán kúszott a lelki szemeim elé: az az volt, mikor édesanyám halotti torán a Scottland Yard kapitányával beszélgettem. De ezt követően teljes volt az elmémet érintő üresség.

- Akkor játszunk fair módon - kezdtem sokkal magabiztosabban, mint ahogy valójában éreztem magam. - Te tudod hogy hogy kerültem ide, és azt is hogy mi történt velem?

- Mi sem természetesebb - felelte könnyeden. Szinte látni véltem a vörös szempár alatt húzódó önelégült vigyort.

Fejemet félre billentve meredtem a padlóra.

Akármennyire futkosott a hideg a hátamon a lehetőségétől, nem volt más választásom. Ha tisztán akartam látni és tudni a valóságot, bele kellett mennem a bizonytalan lábakon álló lehetőségbe.

Mélyet sóhajtottam, amit azonnal meg is bántam, mert a bordáim okozta nyilallást fájdalmas szisszenésem követte. Szemeimet összeszorítva igyekeztem újból úrrá lenni a kellemetlennek aligha mondható érzésen.

- Szóval - szólalt meg újból a lidérces férfi hang -, hogy dönt, Kisasszony? Marad, és élete végéig itt fog senyvedni. Vagy...

- Alkut kötök veled - szakítottam félbe ingerülten.

- Pompás! - dorombolt iszonytatóan lelkesen. Továbbra sem öltött testet, csak a vörös szemeivel figyelt.

- Egy feltétellel - néztem újból egyeneseb a függőleges pupillájú íriszekbe.

- Dalolja, kérem.

A szóhasználattól kirázott a hideg.Ha akartam volna, rá foghattam volna a lenge alsóneműs, alsó szoknyás piszkos öltözékemre. De szó nélkül hagyta az önkéntelen gesztust.

- Mondj el nekem mindent! - utasítottam ellentmondást nem tűrően. - Mindent, mit csak tudsz. Hogy kerültem ide... miért vagyok itt. És... ami legfontosabb: lépj elő! Látni akarom, hogy valójában kivel is egyezkedem.

- Milyen bátrak lettünk hirtelen - duruzsolta somolyogva. - Rendben. Beleegyezem a feltételekbe.

Az elhangzottaknak eleget téve: zöldes-lilás, fekete lángszerű nyelvek kezdtek el gomolyogni a szempár körül. A látványtól a gyomrom öklömnyi méretűre zsugorodott, de nem akartam levenni róla a szemem. A kíváncsiságom felül kerekedett a józan eszem megmaradt foszlányain.

Kisvártatva, mintha csak egy másik világból lépne át, egy fess fiatal férfi alakja elevenedett meg előttem. Bőre fehér volt, akár a friss hó. Haja holló fekete és rövid, de hosszúkás arcát néhány hosszabb tincs keretezte. Öltözéke egy átlagos, de maximalista frakkból és annak minden szükséges velejárójából állt.

Mire észbe kaptam, ajkaim már résnyire elnyíltak a döbbenettől. Ez is csak akkor tűnt fel mikor az övéin elégedett mosoly görbült fel.

- A nevem Sebastian Michaelis. Démon vagyok, aki halandók lelkét falja fel. - A bemutatkozás után hagyott némi hatás szünetet, majd ugyanabban a hangnemben folytatta:

- Valóban a teljes igazságot akarja tudni? - kérdezte megjátszott bizonytalansággal.

- Igen! - vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Értem... - Jobbját elgondolkodva emelte az állához. - Akkor először kénytelen lesz megkötni a szerződést velem. Ugyanis, onnantól kezdve ha valamit megparancsol nekem, azt kötelességem teljesíteni. Bármi áron...

Baljós bizsergés támadt a tarkómnál, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. De szemrebbenés nélkül söpörtem félre az érzést.

Utoljára körbe néztem az aprócska börtönöm minden szegletét, remélve hátha ezúttal eszembe jut valami, de a várva várt áttörés nem következett be.

Újból a férfira néztem, majd egy nagyobb levegővétel után szóra nyitottam a szám:

- Sebastian Michaelis, ezennel kijelentem hogy egyezséget kötök veled. Mely részemről egy kívánság valóra váltását takarja. Ez nem más; mint hogy védelmezz, míg bosszút nem állok a velem történtekért felelős személyen. Azt követően pedig életem végéig hűséges kísérőmként légy mellettem. Ezért cserébe, én...

- Ön kegyed, a lelkét adja nekem, melyet halála után békés elégedettséggel fogyasztok majd el.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem rettentem meg a kiszabott ártól. De a szükség és a kétségbeesés mindent elviselhetőbbé tett.

- Rendben - bólintottam elfogadva ezzel minden kritériumot.

Sebastian kicsiny, ördögi mosollyal az arcán lépett közelebb hozzám.

- Ettől a pillanattól fogva, én Sebastian Michaelis, az ön démoni komornyikja vagyok. Kívánsága számomra parancs. Egyezségünk pecsétjéül pedig ez a feltörthetetlen pecsét szolgáljon.

A pecsét szóra mellkasom, szívem felőli oldalán égető lángokra lobbant. Nyöszörögve kaptam oda a fejem. Ám a látványtól csak még inkább üvölteni támadt kedvem.

Egy feketés-lilás runákkal díszített, szögeléses körbe fogalalt pentagramma bontakozott ki a lángokból, és égett a bőrömbe. Alig félperces művelet volt, mégis pokoli kínokkal járt. Az eddigieket méltó erővel koronázta meg.

- Jól érzi magát, Lady Clarissa? - kérdezte az újdonsült komornyikom, miközben az eloldázásomon ügyködött.

- Megmaradok... azt hiszem - feleltem némi iróniával a hangomban.

Megboldogult édesanyám valószínűleg megbotránkozva foroghatott a sírjában a modorom miatt. De a folyamatos szenvedés és a szituáció lehetetlenségét tekintve, úgy éreztem az etikett hanyagolhatónak bizonyul.

- Most felveszem az ölembe, Kisasszony - figyelmeztetett előre, majd a szavakat tett követte.

Úgy kapott fel, mintha könnyed tollpihe lennék csupán. Ahogy kezei erős tartását éreztem magam alatt, testem automatikusan elgyengült. Fejemet a mellkasának döntöttem, s átkaroltam a nyakát.

- Aludjon csak nyugodtan - mosolygott le rám bíbor szemeivel. - Vigyázni fogok önre!

Nem kellett sokáig biztatnia: a kimerültség fekete éjszaka módjára nehezedett a szemhéjaimra. Ha lett volna még egy fikarcnyi erőm az ellenkezésre, akkor sem győzhettem volna ez ellen a késztetés ellen.