Szemlélő ahogy próbálja megjelölni az embereket.

1. k*rvaistenf@szát...

2. Ez túl sok.

3. MIVAN

4. MÉG MINDIG NINCS VÉGE?

5. Ahh, hehe, lol

6. És ezt mind be kell majd írnom @-al??

7. Dik, csak akkor jelöli meg ha bekövettem?

8. ANGEEEEEEEEEEERRRRRYYYYY😭😭👌👌👌😫😫😫😫😫😫😤😤😤😤😤😡😡😡😡😡😡😡😡😡😡😡😡😡😒😒😒😑😑😑😑😑😑😑😕😕😕😕😕😕🙄🙄🙄🙄🙄🙄🙄🙄

9. Mindenki haljonmeg

10. Megjelölök tizet kuss van

11. ..............................

🔨⛏🔨⛏🔨⛏⛏⛏🔨⛏⛏⛏🔨

Dont kill me pleazu 11K
Az előbb még csak öt volt, emberek, bár így is kezdek ellaposodni. A végzetes viszony c. Gyönyörű költeményem is megszületett, clickbait sztori az egész!
Föl föl ki rabja e földnek
Föl föl the híres poletár
A győzelemnek napjai jönnek
Rabságunknak vége már.
Most képzeld már el, egy (kolis)társadat ahogy elalszik az internacionáléra.

🔨⛏🔨⛏🔨⛏🔨⛏🔨⛏🔨⛏🔨

Bár, az új sztorimtól nem biztos hogy álom jönne a szemére.

SZÉPIRODALOM

EZ NEM RÁM VONATKOZIK, ez random

~~~~~~~~~~~~~~

Október.
Akkoriban talán mást jelentett az ősz maga, mielőtt eltelt két év.
Gyomromban feszülő várakozással kémleltem ki az ablakon, és még talán gyermeki izgatottsággal vártam mindenre, amit ez tartogat.
Még az a pasztellbarack ég is jelentett valamit, ami az ablakon beszűrődve megvilágította az asztallapot.
A télnek is elveszett a varázsa, pedig mint ahogy régebben, különösen minden fehérré változott. De elmaradt az, ami életben tartotta volna azt az érzést. Maga a gondolat, hogy tervek nélkül vágtam bele az új évbe, szédítő. Talán, nem kellene szomorúnak tartanom egy-egy zörögve, vagy halkan meghaló, színpomás levél leérkeztét.
De október 3.
pont az, ami elvitte magával az életkedvem, messzire, mint egy levelet, amit felkapott a hideg, kegyetlen szél.
Várakozás a levél neve.
Nem tartogatott az a nap sok jót számomra. Az ég borult. Felhők megannyi példánya ezüstösen terült el rajta. A sétálóutcára sem vetült barátságos fény. Fejemben kétes gondolatok, mindennel összehozva az elmúlást.
Délutánra sötét lett.
Egy különösen eljövő október 3, talán megérezte a búcsút, és ő maga is sírt, engedte az esőt.
Ami csak úgy kopogott az ablakpárkány szélén, megállíthatatlanul.
Este.
Nem ment meg, már nem, határvonal szélén sétálni indulok.
Felszáradt könnyeimet karcosan érzem a bőrömön. Nincs kedvem beszélgetni, csak elgondolni, mi lett volna ha.
Ha...
Ha mindezt ki lehetne törölni.
Ha magát a lelkemet nem rabolják el, és nem hagyják meghalni.

Javulni látszik a menthetetlen.
De mégis, a múlt szereti megismételni önmagát, éppúgy, ami azon az esős napon történt.
Várakozás. Remény. Remény meghalása.
Mint amikor a fa évről évre újranyílik. De ugyanúgy kezdődik a folyamat elöről.

Hangosan kattog a cipőm az utcakövön. Megyek vissza a csöndbe, nincs aki visszahúzna. Maradni nem maradhatok többet. Számban a vér ízét érzem, mikor fájdalmasan beléharapok.
Gondolataim egész mást festenek elém, mint ami valójában történik. Hogyan lehetséges, hogy az a világ, amit majdnemhogy két kezünkkel foghatunk körbe, nem éri fel a gondolatsíkunk legjavát?
Minden sokkal szinesebb lenne. Nem lennének késő esti csöndek, délutáni meregnések, és reggeli reményvesztések.
Mindenki játszana kicsit a tűzzel, talán mindenkinek meglenne a maga világa, amibe néha beleengedjük a másik emberi lelket.
De talán pont emiatt lenne veszélyes ránk nézve. Álmokban élők nap mint nap sétálnak az utcán, átélik, amit igazából nem lehet. Azt hiszik, minden jól megy, miközben ez meglehetősen nem így van. Sokan hiszik, ez már csak rajtuk múlik.
A sors regéje, ami nekik nem kedvező. Ők akarják írni, de már valaki belenyúlt a kéziratba. És folyton belekarcol valamit. Amíg már elviselhetetlenné vállik.
Órákat ad neki.
Lehetőségeket vesz el, vagy hozza rossz irányba. Csak bevonzza őket.