A gyerekek álmokkal nőnek fel. Elképzelik, hogy milyen lesz, ha végre óvodába, iskolába, egyetemre járhatnak. Hogy mennyi barátjuk lesz, milyen jót fognak labdázni a közért mellett nyáron.
A mesék, olyan valóságnak tűnnek. Hallják, hogy milyen erősek tudnak lenni, és függetlenek. Hogy azt szerethetik, akit csak akarnak, hiszen a világ egy nagy ölelés.
Aztán látják, hogy egy apró különbözet mennyire alakítja a barátság, bizalom fogalmát - hogy mégis mennyire mondtak igazat, már nem is kérdés.
A különbözet megtalálja egymást, elfeleznek egymással egy tejszeletet, nézik ahogy mások úsznak a kiérdemelt népszerűségben. Pár év alatt kialakul, hogy mi a szép, mi a jó - persze akkor asszerint is kell viselkedni: a jobb mindig vicces, tehetséges lesz, a különbözet mindig gáz, cink, erőltetett... Majd megszokják. Hiszen, mit is tehetnék, sohasem sorolnak nagyobb rangja, mint amilyennek teremtett ez a föld?
Mikor még megszületik bennük a tükörképünkről alkotott véleményünk, mi vagyunk az egyetlenek...Akik mindenáron gyönyörűek. Hiszen anyu is ezt mondta, nem igaz?
Éjjel, mikor egyedül maradnak, és az instagramot nézik, eltervezik, hogy majd milyen ruhákat vesznek, hogy ne legyenek mások. Mert nekik nem megy könnyen - még pizzát sem tud rendelni anélkül, hogy féljen az elutasítástól.
Látták, hogy bizonyos dolgokat elég szépséggel elérni, a kedvesség már fájdalmasan talpnyalás lett, az érdeklődés lassan csak apró láng. Mind kialudt.
Szerelem. Volt, van lesz. Minden időben ugyanolyan nehéz: rá látsz, de már nem éred el - vagy sohasem találkozol vele. Eltévedt levél a postán ragadva, ott van, a te szerelmi életed. Majd más felbontja, ha eléggé siet. Addig pedig, maradnak a szokásos dolgok. Sorozatok, könyvek, randialkalmazások, lájkok hada, posztok...Vegyetek észre, tényleg az vagyok, amit belém epítettek? Ki vagyok én, ha tudnak szeretni, milyen vagyok, ha tudok szeretni?
Hogyan látják mások, azt aki én lehetnék? A képem elég jó, vagy inkább rejtsem el?
Aztán letörlik. Mindennek van vége, és ennek is lehet, hamarosan vége szakad. Az önbizalom, egy tárggyá válik, amit lassan meg akarunk venni. De sosem erősítjük meg egymást. Kételkedett, így lett egyedül: csak egy kézre lenne szüksége, aki felsegíti.
A tükör, belevág, aztán, hiába törli le...
Megtörik.
Mindeközben, minél többet nézi, annál több hibát lát. De mi a valóság?

Mindenki mindenben jobbat lát, vagy ha ismerős neki ez az érzelem, akkor megveti magát, hogy felmagasztaljon másokat.

Szeresd, amit látsz. Szeresd, amit másokban látsz, ne csorbuljon meg, amit róluk tudsz, emiatt.
Ölelj, mesélj, kérdezz.

Így lesz mindenki gyönyörű.

.ps: Ez csak az én életemből vett gondolatfolyam.