Az utolsó kép a nászéjszaka előtt készült a repülőtéren mikor Firenzébe mentünk.

-Tudom, hogy neked Firenzével kapcsolatban nem igazán vannak szép emlékeid de szerintem egy gyönyörű város és valamikor vissza kéne mennünk oda. Mondjuk karácsonykor...

-Minek? Hogy hóval borított Dávid-szobrokat nézegessek? Nekem saját Dávid-szobrom van, aki ráadásul él, immár hat éve a felesége vagyok, Harrynek hívják és sokkal nagyobb farka van mint az összes Dávid-szobornak együtt. Én értem, hogy művészi, meg igazi mestermű, de otthon is látok elég meztelen képet, többek közt magamról és férfit is látok meztelenül, nem is akármilyet...! Firenze gyönyörű város, de egyenlőre nem igazán akarok odamenni a történtek után...

-Baby, hat év telt már el azóta az éjszaka óta...

-Már ne is haragudjál, de elég emlékezetes tud lenni mikor szűz vagy és a drága férjed úgy bassza a vaginádat mintha egy húsz éve a pályán lévő BDSM pornós kurvát kefélne...!

-Vigyázz a szádra vagy segítek felidézni az emlékeidet azzal az éjszakával kapcsolatban! -hozzá bújtam, majd szorosan megöleltem.

-Sajnálom, de vannak olyan dolgok amiken nem olyan egyszerű túltenni magam és a nászéjszaka meg a gyerekkorom csak kettő a sok közül. Ezek olyan dolgok amiket sose fogok elfelejteni, bármennyire is próbálom és néha a felszínre törnek. Ne haragudj miatta, szeretlek, és ezek a dolgok ezt nem bírják befolyásolni.

-Én is szeretlek. -maga felé fordította az arcom, majd megcsókolt. -Ha hazaértünk kinyomtatom a képeket és bekereteztetem.

-Hova teszel több ezer képet?

-Csak a legjobbakat kereteztetem be, a többi megy az albumba. -amibe természetesen nekem kell elrendezni a képeket... -Tényleg nincs semmi szép emléked Firenzéről?

-Hát... Ha jobban belegondolok, a fagyi finom volt és a pincér fiú se nézett ki rosszul... -mielőtt alaptalan féltékenységbe kezdett volna hozzátettem: -De egyik se volt olyan helyes mint te. Penny szeretné ha eljönne hozzánk Gracie miután hazaértünk.

-Menjen inkább Pen hozzájuk.

-Harry, Gracie legalább egy éve nem volt nálunk, mindig Penny ment hozzájuk. Nem gondolod, hogy Louis-nak is kéne egy gyerek mentes nap? Gracie meg amúgy se sok port kavar. Egy édes kis angyalka, főleg ha nálunk van...

-Akkor jöjjön, de maximum két nap! Amúgy Niall szakított Laurennel.

-Miért?

-Rájött, hogy nem bír együtt élni egy hárpiával, ráadásul Harper terhes...

-Olyanok vagyunk mint két pletykás vénasszony.

-Te pletykás vagy én meg öreg.

-Szóval Harper terhes... De ki az apa? Az a nő olyan mint a kis Maia-d. Fél Amerika végig ment már rajta.

-Elvileg Niall...

-De ők decemberben szakítottak.

-És? Két évig együtt voltak. Ennyi idő alatt én is felcsináltalak.

-Ha Harper terhes akkor már legalább az ötödik hónapban van.

-Már a hetedikben van...

-De azt decemberben már tudhatta volna...

-Harper nem mondta el neki, Brianan se látszott, hogy terhes, Harperen se, és ezt ki is használta... Örülök, hogy te egyből elmondtad nekem és hűséges vagy. -ami rólad nem igazán mondható el...

-Hogy van Niall?

-Várja, hogy megszülessen a gyerek aztán első dolga lesz kideríteni, hogy valóban ő az apja.

-Örülök, hogy nekünk nincsenek ilyen problémáink.

-Én is. -lerakta a laptopját az éjjeliszekrényre majd magához ölelt, s így aludtunk el.

~*~

-Loles, figyelj a mamira! Apa nem sokára haza fog érni. Menj fel a szobádba és bármit hallasz, meg se próbálj kijönni onnan, oké? -a mami szemei megteltek könnyel, szinte már sírt.

-Igen. Mami mi a baj, miért sírsz?

-Nem akarom, hogy bármi bajod legyen, menj Danielhez!

-Jó éjszakát anyuci!

-Neked is életem! -adott egy puszit az arcomra.

-De neked nem lesz semmi bajod, ugye?

-Nem, szaladj a szobádba! -tettem amit kért, felrohantam az emeletre, de nem mentem a szobámba. Leültem a lépcsőre és hallgatóztam. Tudom, hogy nem szép dolog, de nem akarom, hogy anyának bármi baja legyen.

-Lena, megjöttem! -a hangja tele volt gúnnyal és gonoszsággal. -Hol a francba vagy te büdös ribanc? -már sírtam a félelemtől. Hallottam, amint apa közeledett a lépcsőhöz. Berohantam a szobámba, s a takaró alá bújtam. Nagyon féltem, rettegtem, nem akartam, hogy apa megtaláljon mert akkor csak bántana.

-Julio, itt vagyok, ne menj fel! Kérlek a gyerekeket hagyd békén! Könyörgöm! -a mami is félt, sírt, nem akarta, hogy apa minket is bántson.

-Majd szólok ha megmondhatod mit tehetek! Maradj szépen ott ahol vagy, majd rád is sor kerül! -nevetett gúnyosan.

Hangosan becsapta a szobám ajtaját, ezzel a tudtomra adva, hogy bent van.

-Gyere ide apához Lora! -lerántotta rólam a takarót, mindenem remegett, egyre jobban féltem.

-Nem. -nemlegesen ráztam a fejem.

-Édesem, nem tanultad még meg, hogy velem nem éri meg ellenkezni? -ledobta a földre a takarót, majd az ölébe rántott. Felhúzta a ruhámat, a bugyimat meg le, majd megragadta az éjjeliszekrényemen lévő ébenfa hajkefémet. -Rossz, rossz kislány vagy és ezen változtatni kell. Hogy képzeled, hogy nem fogadsz szót az apádnak?! -elkezdte erősen verni a csupasz fenekemet. Fájt, eszméletlenül fájt, kezdtem fekete foltokat látni, majd teljesen elsötétedett körülöttem minden.

Mikor magamhoz tértem, apa már nem volt a szobában. Hálát adtam az égnek, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg lent van anyával.

Borzalmasan fájt a fenekem, de nagy nehezen, sikerült eljutnom Daniel szobájába. Azt reméltem, ő majd megvéd, hogy nem hagyja bármi bajom legyen, de tévedtem.

-F-félek! -vallottam be őszintén.

-Dolores menjél ki és hagyjál békén! Nem érdekel, hogy félsz, menj ki! -ettől csak még jobban elkezdtem sírni és lementem a földszintre. Hallottam ahogy apa a mamival kiabál. Leültem a lépcsőfordulóba és imádkoztam, hogy apa ne jöjjön föl.

-Te ribanc, a gyerekeim is miattad ilyen neveletlenek! -ordította, majd megpofozta anyát. Lejjebb mentem, a lépcső alá kuporodtam, s némán figyeltem mit csinál apa anyával.

-Mondjuk ha nem lennél éjjel-nappal seggrészeg és részt vennél a nevelésükben nem lennének ilyenek! De nem, te inkább az alkoholhoz menekülsz mert egy gyáva féreg vagy! Kereshetnél magadnak munkát is! Attól, hogy a munkahelyed megszűnt még nincs itt a világvége! -egy újabb pofon csattant a mami arcán, amitől a padlón landolt. Az arca vérzett, a teste tele volt zúzódásokkal meg véraláfutásokkal. -És azok nem a te gyerekeid hanem a mi gyerekeink! -apa felállította anyát, de csak azért, hogy egy újabb hatalmas pofont lekeverhessen neki. A mami nem bírta tovább, nem kelt fel a földről, apa pedig meg se próbálta felkelteni. Elment, ott hagyta anyát, nem érdekelte, hogy anya arcából ömlik a vér és az sem, hogy mi lesz vele. Egyszerűen ott hagyta a padlón, nem törődve azzal, hogy talán már sose kel fel onnan...