Hallotta ahogy a fémcsat kinyílik és kiszabadul a bőrszíj a bujtatókból, egyre feszültebb lett. 

-Mond a számot baby! -10-re gondoltam. Úgy gondoltam az nem túl sok, de mégis elég ahhoz, hogy megtanulja befogni a száját. Őszintén szólva féltem, hogy kivételesen túl sokat mond.

-Húsz. -életében először mondott nagyobb számot annál, amire én gondoltam.

-Én tízre gondoltam... -kétségbeesetten nézett rám, hiszen ilyen még nem volt és nem tudta mi fog következni.

-Annyi is bőven elég lesz! -kettéhajtottam az övet, majd mellé ültem az ágyra.

-Nem-nem. Ha nagyobb számot mondasz mint amire én gondoltam akkor a teáltalad kigondolt szám dupláját kapod. -megremegett ahogy belegondolt, hogy negyven ütést fog kapni, mert szíjjal -tőlem -sose kapott tizenötnél többet és már attól se bírt rendesen ülni. -Negyven ütést fogsz kapni, amit számolnod kell. Ha eltéveszted a számolást vagy káromkodsz, esetleg nem úgy viselkedsz ahogy kéne akkor előröl kezdjük! És tartsd kordában a kezeidet mert ha hátranyúlkálsz vagy mocorogsz, többet kapsz!

-Számolhatok spanyolul? -kicsit sajnáltam hiszen nem volt elég neki elviselni a fájdalmat, de még arra is koncentrálnia kellett, hogy ne tévessze el a számolást és olyan nyelven számoljon amivel még akkor is bajai vannak ha nem zavarja semmi. De magának okozta a bajt, így járt. Megtanulhatta volna az elmúlt hat év alatt, hogy én irányítok és leszarom az egyenjogúságot.

-Nem. -bal kezemmel szorosan egy helyben tartottam a csípőjét és mielőtt felkészülhetett volna az első ütésre a bőröv már hatalmasat csattant a hátsóján.

-Egy! -sikított fel.

-Tedd szét a lábaidat! -úgy tett ahogy mondtam.

Újra felkiáltott mikor a combját érte az ütés.

-Kettő! -a háta ívbe feszült a fájdalomtól. -Három! -egyre erősebben markolta a paplant, pedig messze nem volt még vége... -Négy! -egyre erősebben ütöttem, de csak a feneke alját, hogy biztos emlékezzen pár szabályra mikor leül. -Öt! -direkt kiszámíthatatlanul ütöttem, hogy ne tudjon felkészülni rá és jobban fájjon neki, de ez nehéz ha az embernek túl jó a ritmusérzéke. -Hat!

-Ezt nem azért kapod mert el akartál menni vásárolni azzal a bestiával, hanem azért mert hisztiztél és elfeledkeztél arról ki a domináns kettőnk közül, de remélem ez az este majd emlékeztetni fog rá!

-Sajnálom! -tudtam, hogy valóban megbánta, de negyven ütést ígértem neki és mind a negyvenet meg fogja kapni. -Hét! -nem ellenkezett, nem könyörgött, elfogadta a sorsát. Elhatározta, hogy méltósággal fogja tűrni a fájdalmas ütéseket, úgy, ahogyan azt kell. -Nyooolc!

A huszadik után már nem bírta tartani magát, sírt, harapta a párnát és úgy szorította a takarót mintha az élete múlna rajta. Bármennyire akartam, nem hagyhattam abba, meg kell tanulnia, hogy ki az úr a háznál és mikor kellene befognia a száját.

Huszonöt után a fenekén már felhasadt a bőre, vérzett, skarlátvörös színben tündökölt és gyönyörű vastag hurkák rajzolódtak ki rajta. 

-Harmincket-tő! -egyre erősebbeket ütöttem. -Ha-harminc-há-három!...Harminc-négy!...Ha-harmincöt!

Alig bírt beszélni a fájdalomtól, de már nem sírt. Elfogytak a könnyei, néha felkiáltott, de nem bírt sírni.

-Harminchat! -gyerünk baby, már csak négyet kell kibírnod! -Har-harminc-hét! -még három van babydoll, ne add fel! -Harminc-nyolc! -könnyei újra utat törtek maguknak, s némán zokogott a párnába. -Harminckilenc! -mindig az utolsó a legerősebb, ezt ő is nagyon jól tudta. -Negyven! -kiáltott fel megkönnyebbülten. A keze már a feje alatt pihent, a könnyei folytak, tudtam, hogy eszméletlenül fáj a feneke, de azt is, hogy jól van és túl fogja élni. 

-Jól vagy? 

-Igen. -összeszedte magát, s feltérdelt az ágyra. -Köszönöm a büntetést, ígérem többet nem fogok kiakadni egy ilyen kis butaság miatt! -adott egy puszit az arcomra. 

-Normális csókot kérek! -ledobtam az övet a szőnyegre, majd megcsókoltam. -Ülj az asztalhoz! -mielőtt leült volna, egy bordó törölközőt raktam a székre, hogy ne vérezze össze a milliókat érő székemet, majd leült. Kivettem a fiókból egy tollat meg egy lapot. -Most gyöngy betűkkel szépen leírod, hogy sajnálod ami a vacsoránál történt és soha többet nem fordul elő! Százszor! Gyerünk, reggelre legyen kész! -tudtam, hogy még nem tért magához és a keze is remegett, ezzel nehezítve az írást. 

-Tessék? -tudom, hogy kicsit gyerekes, de garantáltan fájni fog tőle mindene. 

-Jól hallottad és ha nem akarod újra átélni a nászéjszakán történteket akkor befogod azt a csinos kis szádat és elkezdesz írni! -nem tudott rendesen ülni, ficánkolt, mozgolódott, nem talált kényelmes pozíciót magának. -Ülj rendesen! És számozd a mondatokat, ha csalni mersz hidd el, vannak még fájdalmasabb módszereim a mostaninál! Ha betelt a lap, a fiókban van még, találd fel magad. -holnapra a kezét mozdítani se bírja majd, az ülésről nem is beszélve. Biztos vagyok benne, hogy egy életre meg fogja ezáltal tanulni, hogy soha többet nem leszek vele kedves és ki a főnök a kibaszott házamban meg a házasságunkban. Szeretem őt, imádom és pontosan ezért teszem ezt vele. 

-Téged nem fog zavarni ha éjszaka ég a lámpa és emiatt nem fogsz tudni aludni? -félt tőlem és én ezzel tökéletesen tisztában voltam.

-Nem. 

-Rendben. -felvette a szemüvegét, majd elkezdett írni. A pornós titkárnők elbújhatnak mögötte, olyan kibaszott szexi szemüvegben. -Ne nézzél mert nem tudok szépen írni! 

-Baby, pontosan emiatt nem tudsz ülni a fenekeden, de úgy látom nem volt elég... 

-Sajnálom. -lesütötte a szemét, majd elkezdett írni. 

-Ha nem ülsz egyenes háttal, normálisan, úgy ahogy azt kell, kétszázszor írsz és mellé újra elfenekellek aztán írsz nekem egy öt oldalas fogalmazást, A/4-es lapra, apró, gyöngybetűkkel arról, hogyan kell normálisan ülni! -kihúzta magát, s az ajkát harapta, hogy ne sikoltson fel. Úgy érezhette magát mint egy diáklány, de nem érdekelt, különben is, az ő korában az lenne a normális ha még egyetemre járna.   

~*~

~Alyssa szemszöge~

A fenekem lángolt, a kezem zsibbadt. Utoljára akkor éreztem ilyen fájdalmat mikor négy éves voltam és apa ugyanezt csinálta velem, csak közben még durva szavakat vágott a fejemhez és mindenért engem hibáztatott. Hússzor csapott a fenekemre a barna bőrövével, kegyelmet nem ismerve. Csak egy ártatlan, négy éves kislány voltam és szörnyen érzékeny volt a bőröm -még most is az -ami miatt nagyon hamar elkezdett vérezni és ezért is kaptam. Igazából minden egyes apró mozdulatomért... Azt utálom a legjobban mikor Harry az övével fenekel el, pontosan a múltam miatt. Miközben az övvel ver újra meg újra lejátszódik a fejemben az, amit apa csinált. Duplán érzem a fájdalmat, ami borzasztó sok egyszerre.

Hajnal négykor keltem fel, ezek szerint elaludtam írás közben. Kilencvennégynél tartottam, gyorsan leírtam még hatszor ugyanazt mielőtt Harry felébredne, miután végeztem összetűztem a lapokat -nehogy elkeveredjen aztán kezdhetem előröl -és az asztalon hagytam. Ez az egyik leggyerekesebb büntetés a világon. Utoljára általános iskola, harmadik osztályában kellett ilyet csinálnom és akkor se írtam le mindent ráadásul irgalmatlan rondán írtam -direkt, hogy ezzel is bosszantsam a tanárt.

Harry tudta, hogy habár viszonylag szépen írok, de remegő kézzel ez nehéz, és meg lett a hatása, alig bírtam mozdítani a kezem. Utálom őt amiért ekkora seggfej, de ért ahhoz amit csinál.