-Mami mi történt? 

-Semmi különös.

-Akkor miért szíjtál ész miért nincs itt apuci? Megint összevesztetek? Bántott?

-Igen, megint összevesztünk, de nem bántott. -nem akartam, hogy még jobban felizgassa magát, így se fog aludni az éjjel.

-Biztosz?

-Biztos.

-Nem hiszek neked, de ha nem akarod elmondani, akkoj nem kell. De ugye ki fogtok békülni?

-Remélem, de nem sok reményt fűzök hozzá...

-Miért? -odajött hozzám az ágyra, s elkezdett keservesen sírni.

-Mert folyton csak veszekszünk és ez engem teljesen tönkre tesz lelkileg is meg fizikailag is.

-Az mit jelent?

-Hogy kívül is tönkre tesz az apád meg belül is. Valamint neked se tesz jót, hogy a szüleid éjjel-nappal veszekednek. Holnap beadom a válókeresetet és elválok az apádtól.

-Akkor nem lesztek többet együtt?

-Attól tartok nem...

-Neeee!!! -s még jobban elkezdett sírni. -Én szeretlek titeket és együtt akarok veletek élni! Nem akarom, hogy veszekedjetek, de azt se, hogy külön legyetek! Azt akarom, hogy minden legyen olyan mint mikor a tengernél voltunk ész olyan kisz ajanyoszak voltatok! Miért kell mindig csak bántani a mászikat? Ész miért nem tudtok meg lenni egymásszal?! Te szereted apucit?

-Igen.

-Akkor miért nem vagy vele?

-Mert hiába szeretem őt, amit tesz velem azt már egyszerűen képtelen vagyok elviselni! Penny légyszíves csússz lejjebb! -nyomta a sebet, ami így is fájt, nem hiányzott még az is, hogy ő is nyomja. -Olvassak neked mesét? -nemlegesen rázta a fejét.

-Nem kell. Én apucit akajom!

-Én is kicsim, én is, de értsd meg, hogy nem mehetünk vissza. Te sem akarod részegen látni és én sem, valamint egyikünk sem akarja, hogy bántson téged, ugye?

-Nem, nem akarom, hogy bántson, de azt igen, hogy itt legyen velem!

-Aludjunk inkább. -adtam egy puszit az arcára.

-Nem bíjok aludni.

-Próbálj meg. -lekapcsoltam a lámpát, majd megpróbáltam elaludni.

~*~

-Penny egy nagyon aranyos és szörnyen tehetséges kislány, de ma többször is majdnem elsírta magát, kedvetlen és szomorú volt az órán. -panaszkodott Penny balett tanára míg Pen öltözött. -Nem tudom mi történt vele, de vissza akarom kapni azt az életvidám kislányt aki folyamatosan Gracievel bolondozik és inkább legyen néha neveletlen mint ilyen szomorú!

-Nem tudom mi lehet a baja, de majd beszélek vele. -hazudtam.

-Rendben. Viszlát!

-Viszlát! Penny drágám, mehetünk?

-Ühüm. -talán még szomorúbb volt mint tegnap.

-Történt ma valami az oviban?

-Nem.  -beült az autóba, s egész úton némán nézte a tájat.

-Milyen volt a balett óra?

-Mint a többi.

-Nem akarsz beszélni?    

-Hiányzik apuci!

-Én ezt megértem, de emiatt nem szabad szomorúnak lenned! Engem nem szeretsz?

-De igen.

-És én nem vagyok jó neked?

-De, de nekem apuci is kell!

-Pár nap és a dolgok rendeződni fognak, ígérem.

-Hova megyünk?

-Abba a kis kávézóba ahova régen sokat jártunk.

-Ahol olyan finom a muffin?

-Igen.

-Az jó. Ehetek majd muffint?

-Amennyi beléd fér, annyit ehetsz. Pontosabban amennyi van...

-Juppiii! -végre valami elterelte a figyelmét...

-Megérkeztünk. -egyből próbálta kiszabadítani magát az övből, hogy rohanhasson befelé.

-Anya segíts!

-Segítek, csak várj egy kicsit! Egy férfivel fogok találkozni...

-TE MEGCSALOD APUCIT!? -szakított félbe sikítva.

-Hagyd, hogy befejezzem!

-Nem! Nem akarok új apukát!!! Nekem a régi kell, menjünk haza, most!!! -hisztizett.

-Fogd már be egy kicsit a szádat! Nem illik félbe szakítani a másikat!

-Bocsánat.

-A férfi akivel találkozni fogunk Daniel, a bátyám. -egész életemben azt mondogattam, hogy mindenki megérdemel egy esélyt, akkor miért pont a bátyámtól tagadnám meg ezt? Egyszer még az a hatalmas szívem fog a sírba rakni...

-Neked van bátyád?

-Van.

-Mióta?

-Lassan huszonhét éve...

-Ész én erről miért nem tudtam!?

-Nem kérdezted. -vontam meg a vállam.

-Nekem isz kell egy nagy teszó!

-Arról már lekéstél, maximum te lehetnél nagy tesó... -de az se leszel mivel az anyád egy kibaszott gyereket se képes szülni...

-Lesz kisz teszóm!? Ugye nem! Nem akajok kisz teszót!!!

-Nem lesz. 

-Ne isz legyen!

-Hogy lehetsz ilyen utálatos!?

-Nem akarok kisz teszót, ennyi. -megforgattam a szemem.

-Oké, bemehetünk?

-Igen.

Miután kiszabadult az autóból egyből rohant be a kávézóba. Körbenéztem, s megakadt a szemem egy emberen a helyiség másik részén. Daniel... ...és egy kisfiú? Gondolom ő Mateo... Odamentem a boxhoz ahol ültek.

-Sziasztok! -köszöntött Daniel hatalmas mosollyal az arcán. -Nem gondoltam volna, hogy eljössz...

-Én sem, szóval essünk túl rajta! Penny, ő Daniel, a bátyám, Daniel, ő a lányom, Penelopé.

-Gyönyörű vagy, mint az anyukád.

-Tudom. -mosolygott. -Mami mikor eszünk?

-Menj oda a pulthoz és válassz valamit amit enni szeretnél!

-Oké.

-Menj te is Mateo! -suttogta a kisfiú fülébe Daniel.

-De ha egy ujjal is a lányomhoz ér egy örök életre elfelejthettek! -összefontam a kezem a mellem előtt.

-Te sírtál?

-Drágám, nem vagyunk puszi pajtások, nem neked fogom elmondani ha valami bajom van!

-Pedig a média szerint velem csalod a férjed...

-Akkor remélem tudod, hogy holnap úgy fogunk az újságok címlapján szerepelni mint a friss házasok és ráadásul Mateo lesz az eltitkolt gyerekünk...

-Nem is rossz... -vigyorgott.

-Áruld el nekem, mi a bánatért hívtál ide?

-Tudom, hogy mi a véleményed rólam, de szeretném ha megismernénk egymást. Ha előröl kezdenénk vagy valami. Mikor a múltkor itt találkoztunk nem hittem a szememnek. Tudtam, hogy te vagy az. A szemeid elárultak, gyönyörű nő lettél. -közben megérkezett Penny is három muffinnal a tányérján, mögötte meg ott ment Matteo. Penny az ölembe mászott Mateo pedig leült a mellettem lévő székre. -Mondjuk mindig is szép voltál, de ha ez lehetséges még szebb lettél. És még mindig nem vagy valami pontos...

-Hé hé! A királynők sosem késnek, te voltál itt túl hamar! -szólt közbe Penny míg a muffinját majszolta.

-Egyetlen kérdésem van Daniel. Miért pont Denverbe jöttél?