- Van nálad ruha? Sapka? Kabát? Pelenka? Bár azt szerintem majd a nővérek adnak. – kérdezősködött Anya, míg rohangált a konyha, az előszoba és a nappali között. A fekete táskába, amit Gemma kijelölt Dusty táskájának, az előszobában volt, Anya hol kivett belőle valami, vagy beletett.

- Anya, minden megvan. – mondtam sóhajtva.

- Biztos? – nézett rám kétségbeesetten. – Tuti ne menjek veletek? – kapkodta tekintetét köztem és a nővérem között.

- Anya kérlek, Harry felnőtt és te nem leszel mindig itt, hogy segíts neki. – közölte vele Gemma azt, amit én nem akartam Anyának elmondani.

- Igazad van. Harry megtudja oldani. Akkor... menjetek. – mondta, majd eltűnt a konyhában. Kinyitottam az ajtót, kiengedtem rajta Gemmát, majd magam mögött becsuktam.

- Én nem mertem neki ezt mondani. – mondtam, míg a kocsi felé mentünk.

- Tudom. Azért mondtam neki én. – nézett rám nővérem mosolyogva, aki a kezében lóbálta a fekete táskát.

- Szerinted megsértődött?

- Nem. Lehet kicsit megbántottam. – rántott vállat a szőke hajú testvérem. – Az a lényeg, hogy nem te bántottad meg. Most ez se tenne jót neked. Be kell látnia, hogy hagynia kell téged érvényesülni. – mondta, míg a csomagtartóba bedobta a többi holmi mellé Dusty táskáját. Bepattantunk a kocsiba, majd csendben elindultunk a kórház felé.

- Szerinted, - kezdtem bele a mondatomba, míg a piros lámpánál vártunk. – a rajongók megértik, hogy nem utazom be az egész világot, a mostani turnén?

- Persze! Szeretnek, és támogatni fognak. Hogyne értenék meg? – tette fel a költői kérdést majd a térdére csapott. – Miért?

- Volt egy kisebb veszekedésem a menedzsmenttel. – mondtam, közben benyomtam a gázpedált, és a sor lassan elindult, miután zöldre váltott a lámpa. – Nem értette meg, hogy nem mehetek el Európába, meg a többi helyre. Itthon kell maradnom.

- Egyáltalán nem fogsz koncertezni? – lepődött meg Gemma.

- De. Csak itt Amerikában. Máshova nem megyek. – jelentettem ki.

- Ennek így nem sok értelme van. Akkor tegyétek át jövőre a turnét, Dusty már egy éves lesz. Vagy menj el te is a srácokkal, addig én és Anyu vigyázunk rá. – ajánlotta fel.

- Hülye vagy? Nem mehetek el. Ha Emily nincs vele, akkor legalább én legyek vele. Egy év múlva se mennék el, annyi mindenről lemaradnék. Eszem ágában sincs elhagyni őt. – ráztam hevesen a fejemet.

- Egy. – mutatta hüvelykujját. – Nem hagynád el. Csak itt hagynád. Kettő. – mutatta fel mutatóujját. – Akkor semmi értelme már a bandában maradnod. Csak Amerikában utazgatnál, csak az amerikai rajongókkal találkoznál és a többi rajongónak ez rosszul esne.

- Miért az jobb lenne, ha én is kiszállnék? Akkor mindenkit cserben hagynék. A srácokat is. – néztem egy pillanatra Gemmára.

- Jó majd később megbeszéljük. – zárta le a témát Gemma, mikor megérkeztünk a kórház parkolójába. A bejáratnál leparkoltam a padka mellé, kiszálltam a kocsiból, majd miután Gemma is becsapta az ajtót, egy gombnyomással lezártam a kocsit. – Harry?

- Igen? – fordultam hátra nővéremhez.

- A cuccok? – emlékeztetett hogy Dusty cuccai a csomagtartóban van.

- Oh, basszus. – kaptam fejemhez, újra megnyomtam a gombot, mire egy kattanás jelezte, hogy kinyitottam a kocsit. A csomagtartóból kivettem a babahordozót, Gemma pedig a fekete táskát, lecsaptam az ajtót, majd újra lezártam a Range Rovert, és már holmikkal a kezünkben indultunk a lányomért. Felmentünk az újszülött osztályra, ott a pultosnőnek elmondtuk, hogy kiért jöttünk.

- Dusty Faith Styles? – kérdezte újra a nevét.

- Igen. Minden rendben? – kérdeztem.

- Persze. Minden a legnagyobb rendben. – mosolygott rám nő. – Jöjjenek. – Gemmával elindultunk utána, bevitt abba a szobába, ahol Dusty is volt. – Itt is van. Ő az egyik legjobb baba. – mosolygott rá a nő, az alvó hercegnőre.

- Köszönjük, hogy vigyáztak rá. Hatalmas segítség volt ez az egész családnak. – mondtam a nővérnek, aki csak biccentett egyet, és elment. Az ágy végében volt egy pelenkázó, amire rá kellett volna fektetni Dustyt, de nem akartuk, mert olyan nyugodtan aludt.

- Most mit csináljunk? – kérdezte a mellettem álló nővérem.

- Nem várhatjuk meg, amíg felkel. Muszáj lesz kivennem. – mondtam, és már nyúltam is a babáért. Egy nagyot sóhajtott, mikor felemeltem, kis kezeivel megdörzsölte szemeit. Felfektettem a pelenkázóra, lábainál kicsatoltam a ruháját, hogy megnézzem a pelenkáját. – Hála az égnek. – nyugodtam meg, mikor láttam, hogy tök üres.

- Hát öcsi, - fogta meg Gemma a hátamat. – úgyse fogod megúszni a tisztába rakást.

- Tudom. De legalább nem itt kell. – nevettem. – Megkérdeznéd, hogy ezzel a ruhával mit csináljunk?

- Persze. – és Gemma ezzel már ki is ment. Addig teljesen levettem Dustyról a ruháját, és nagy szerencsénkre nem kelt fel. Ráadtam egy babarózsaszín kombidresszt, egy fehér nadrágot, és egy pulcsit, majd beleraktam a földön lévő babahordozóba, mikor Gemma visszajött hozzánk. – Azt mondták, hogy hagyjuk itt, az ágyon. – mondta.

- Rendben. Odaadod a takarót? – mutattam a táskára.

- Melyiket? Amelyiken te vagy, vagy azt, amelyiken mind a négyen? – kérdezett vissza.

- Tök mindegy, az egyiket. – nyújtottam a kezemet, Gemma odaadta az egyiket, amit ráraktam a térdemre, míg bekötöttem Dustyt, aztán betakartam azzal a takaróval, amin én voltam.

- Sapka nem kell? – nézett rám nővérem.

- Oh de, az kell. – mondtam, majd kikaptam a táskából és óvatosan ráadtam Dustyra.

- Mi lenne veled nélkülem? – sóhajtotta nővérem.

- Nyilván nem tépném néha miattad a hajamat, nem ráncosodnék és csönd lenne körülöttem. – nyújtottam rá nyelvemet.

- Körülötted csend? – húzta fel szemöldökét a szőke hajú. – Harry ugyan már, minden lány oda és vissza van érted. Nem is értem miért. – mondta, míg kifelé mentünk az ajtón. Elköszöntünk a pultostól, néhány orvostól majd lifttel lementünk a földszintre.

- Nyilván mert jól nézek ki, és a hangom is jó. – néztem rá.

- Oh, az egó császár megint előjött belőled?

- Az egoizmus is hozzám tartozik, bár néha muszáj elnyomni. – mondtam, aztán kiléptünk az ajtón ás amint megláttam a bejáratot, azonnal megtorpantam.

- Honnan tudták meg ezek? – kérdezte Gemma felháborodottan, mikor meglátta, hogy egy csomó lesifotós a kórház előtt áll.

- Nem tudom, de muszáj kimennünk, ugyanis a kocsink kint van és csak azzal tudunk haza menni. – mondtam, aztán körbe néztem, hátha máshol kitudunk menni. Éppen arra jött egy biztonsági őr, aki elé mentem Dustyval a kezemben, aki nyugodtan aludt a babahordozóban.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte egyből, mikor megállítottam.

- Jó napot! Van valahol máshol egy ajtó, ahol kitudunk menni? Mert van egy kis problémánk. – böktem fejemmel a főbejárat felé, a lesifotósok kamerája már kattogott, másnap már az újságokban lesznek ezek a képek.

- Hát... - gondolkozott. – lenne egy, de azon csak az itt dolgozók közlekedhetnek. – mondta.

- Kérem uram, nem mehetek arra egy párnapos gyerekkel. – kérleltem.

- Jó, rendben. Jöjjenek. – elindult a másik irányba, Gemma jött velünk, aztán eszembe jutott valami.

- Te menj ki azokhoz, és foglald le őket, amíg én beteszem Dustyt a kocsiba, majd írok SMS-t, rendben? – néztem rá komolyan, mire bólintott és megfordult. Visszafordultam a biztonsági őrhöz, aki megvárta, amíg beszélek Gemmával, majd tovább mentünk. Jobbra balra kanyarodtunk, majd egy ajtón kimentünk aztán előre indultunk. Egy fotós se vett észre minket, Gemma jól lefoglalta őket. Megköszöntem az őrnek, hogy kihozott minket, majd elment. Betettem Dustyt az autóba, bekötöttem a babahordozót, aztán beszálltam az vezetőülésbe, írtam Gemmának egy SMS-t, aki nemsokára már be is szállt mellém, és sietősen elhagytuk a kórház területét.

 Otthon Anya már tűkön ülve várta, hogy hazaérjünk, és amint meglátta az autót, már rohant is elénk.

- Alszik? – kérdezte, és megvárta, hogy kivegyem a hordozót a kocsiból.

- Egyszer se ébredt fel. – mosolyogtam. Amint kivettem Dustyt a kocsiból, Anya rögtön elvette a hordozót tőlem, és amíg gyönyörködött unokájában, elindult a házam felé.

- Éjjel-nappal őt fogja nézni. – mondta Gemma.

- Mint én. – közöltem vele, hogy én is Dustyt fogom bámulni. – Neked is kéne gyerek.

- Tessék? Harry, bőven ráérek. – tette fel a kezét.

- Nekem előbb lett gyerekem, mint neked, holott én fiatalabb vagyok. – emlékezettem.

- Tudom mikor szeretnék gyereket, és az nem most lesz, Harold.

- Öregedsz tesó, ideje lenne már egy kis-Gemma. – húztam tovább az agyát, amíg az ajtóhoz értünk.

- Harold Edward Styles, szakadj le rólam és erről a témáról. – mondta kissé ingerülten.

- Rajtad se vagyok. – röhögtem rajta. A házba beérve, Anya jobbra balra mászkált kezében Dustyval, aki már nagy szemekkel nézte Anyukámat, mert folyamatosan beszélt hozzá.

- Add ide! – nyújtotta kezét Gemma.

- Nem, várd ki a sorod, és moss kezet. – utasította Anya.

- Még mindig az én lányom. – mondtam, utalva arra, hogy nem sajátíthatják ki.

- Harry, van egy kis problémánk. – Anya hangja komoly volt, és a mondata ezzel a komolysággal, csak rosszra utalhat.

- Micsoda? – kérdeztem kerek szemekkel.

- Emily szülei. – és már tudtam, hogy ebből jó nem sülhet ki. Mint kiderült, folyamatosan hívogatták Anyát, hogy ők elviszik innen Dustyt, mert váltig állították, hogy nálam nem lesz jó helyen, a hírnevem miatt. Az pedig hab volt a tortán, hogy perrel fenyegetőztek, miután Anya kijelentette, hogy nálam van a legjobb helye a lányomnak.

- Ezek bolondok. – jelentettem ki.

- Kik bolondok? – lépett be a nappaliba Gemma.

- Emily szülei. – mondta Anya, aki újra elmondta a történetet. Gemma a pokolra küldte őket, pedig még semmilyen per nem indult el ellenem, és nem is akarnak hozzánk betörni, hogy elvigyék a lányomat.

- Nem lesz semmilyen per, mindent szépen megbeszélünk felnőttek módjára. – mondtam, és komolyan is gondoltam, hogy ezt normálisan meglehet beszélni.

- Ezekkel? – húzta fel szemöldökét Gemma.

- Ők. – javította ki Gemmát Anya.

- Akkor ők. – legyintett Gemma. – Erőszakkal fogják elvenni a lányodat!

- Ne túlozz már. – szólt rá Anya.

- Először beszélünk velük, aztán ha az se válik be, akkor kitalálunk valamit. De Dusty nálam marad. – mondtam, mire Anya elismerően bólintott.