A Nap lefelé ment, mikor elindultam. A kórház parkolójában eldöntöttem, hogy nem egyből haza megyek, hanem egy kicsit autózok a városban, utána pedig bevásárolok.

 Csak mentem valamerre, kis utcákba hajtottam be, a főúton várakoztam, hogy zöld legyen a lámpa, parkok mellett mentem el. Nem gondoltam semmire, csak mentem és mentem. Persze nincs olyan, hogy a telefonom ne csörögne, így az előbb épp Anya keresett, hogy merre vagyok, mert volt a házamnál, de nem nyitottam ajtót. Elmondtam neki, hogy kocsikázok a városban, aztán boltba megyek. Hangja megnyugodott, azt hitte, hogy történt velem valami. Miután anyával beszéltem, Niall hívott, hogy Dusty mikor jön velem haza, mert már kíváncsian várják, hogy lássák a kicsi Styles babát.

Egy nagy parkolóban aztán megálltam, és csak bámultam ki a szélvédőablakon. A levegőt kicsit szaporábban vettem, a szívem majd kiakart ugrani. A gondolataim ezer felé cikáztak, a kezemet a kormánykerék helyeztem, szemeimet erősen összeszorítottam. Emlékek lengtek szemeim előtt. Gyerekkoromtól kezdve a kamaszkorom át, egészen felnőtt éveimig, minden fontosabb emlék előjött. Mikor a szüleim elváltak, emlékszem, napokig nem szóltam senkihez, csak bent ültem a szobámba. Gemmát is és engem is nagyon megviselt az egész. De szépen minden lassan a helyére került, folytattuk tovább az életünket. A hétvégéket mindig Apukámnál töltöttük. Aztán újabb nehezebb idő jött, mert Anya megismerkedett Robinnal. Az elején nehezen fogadtuk el őt, mint nevelőapánk, de ahogy egyre több időt volt velünk, megkedveltük. Felnőttünk és rájöttünk, hogy Anya jobban járt most Robinnal, mint Apával.

A kamaszkor meg mindenkinél ugyanolyan. Felfedezzük az új dolgokat, megtaláljuk a szenvedélyünket, a lányokra is már igazi lányként tekintünk, és ugyanez van a másik nemnél is. Gemmánál a tanítás lett a szenvedély, én pedig megtaláltam a zenét. Bár kiskoromban is nagy kedvencem volt a zene, az évek múlásával rájöttem, hogy ezt akarom csinálni. Zenélni, nagy tömeg előtt. Így jutottam el az X-Factorig. Mindenki elkísért a válogatóra, aki számított. Gemmával megbeszéltük, hogy felhívom egyből, ha nem sikerül tovább jutnom. De nem hívtam. Megtaláltam az életemet aznap. Tudtam mit akarok. Hova szeretnék eljutni. És olyat értem el, amit még a legmerészebb álmomban sem mertem volna elképzelni. Napról napra többet értünk el, villámgyorsan mindenki tudta a nevünket, és már nem csak egy Redditch-ben született srác voltam. Sokkal több lettem.

 Sok hibát követtem el az évek alatt, de ezek tettek azzá, aki ma vagyok. Sikeres lettem, vannak barátaim és családom is, de magánéletem alig. Talán ezek miatt csináltam azokat, amik már a múlté. Most egy dologra kell koncentrálnom. Az pedig a kislányom.

 A nagy parkolóból kihajtva az Asda felé vettem az irányt. Az egyik piros lámpánál felvettem a szürke sapkámat, rá a kapucnit, majd mikor zöld lett a lámpa ismét elindultam. Pár perc volt oda az út, és ahhoz képest, hogy sötét volt már, javában benne voltunk az estében, az utak tele voltak.

 Mikor a bolthoz értem, helyet alig lehetett találni a parkolóban. Végül a parkoló másik végében találtam meg. Leállítottam a motort, kiszálltam az autóból, egy gombbal le is zártam azt. Lehajtott fejjel átvágtam a nagy parkolón, ahol emberek pakoltak be a kocsikba, vagy éppen ők is sietősen a boltba igyekeztek. A fotocellás ajtón bementem, fogtam egy kosarat majd elkezdtem nézelődni. Az emberek nagy hanggal mászkáltak körülöttem, míg én csendben pakoltam tele a kosaramat. Egy kis porszemnek éreztem magam a nagy homokviharban. Persze éreztem magamon, hogy az emberek engem bámulnak, de nem ismertek fel igazán.

 Miután a kosaram tele lett, elindultam az önkiszolgáló pénztárakhoz. Mindenhol rengeteg ember állt, de végül beálltam a sor legvégére. A földet bámulva vártam, hogy közelebb kerüljek egy pénztárhoz, az idő mintha megállt volna körülöttem. Az emberek pedig csak jöttek és jöttek, mintha nem fogytak volna, hanem egyre többen lettek jöttek. Imádkoztam azért, hogy ne érjek haza későn. Percenként egyet léptünk, de még így se értem oda egy géphez sem. Felnéztem, körbe néztem, hogy mennyien állnak a sorokba, és sehol se volt jobb a helyzet. Hátra néztem, egy fiatal pár állt mögöttem, mellettük egy kislánnyal. A kislány engem nézett, nagy barna szemei voltak, szőkés barna haja egy copfba fogva. Mosolyogtam rá, ő pedig mosolyogva integetett nekem. Az apukája rám nézett, mosolygott, majd a mosolya eltűnt arcáról, tátott szájjal bámult rám. Mutatóujjamat számhoz emeltem, hogy ne szóljon egy szót se, bólintott.

 20 perc elteltével kijutottam az üzletből, és már a kocsimba pakoltam be. Lecsuktam a csomagtartóajtót majd bepattantam a vezetőülésbe, rögtön be is indítottam a motort, és már el is hagytam a parkolót. Még mindig rengetegen voltak az utakon, kisebb dugó alakult ki. Lehúztam az ablakot, majd kezemet kiraktam rajta, fejemet a fejtámlának támasztottam, hangosan kifújtam a levegőt. Ilyenkor a legrosszabb vezetni. Akárhányszor vezetek este, szinte mindig dugóba kerülök. Bezzeg nappal, nincs ilyen gond. Bekapcsoltam a rádiót, hogy valami legalább lekössön. Halkan szólt gnash dala az I hate u, I love u. Suttogva énekeltem én is, közben az ablakon nézelődtem. Egy-egy ember kézen fogva sétált a gyerekével, valaki telefonált, közben hangosan nevetett, vagy éppen valaki csendben, fülhallgatóval fülében kerülgette az embereket. Aztán a sor elindult, és haza felé vettem az irányt.

 Otthon szinte beestem az előszobába, kezem tele volt, így lábammal berúgtam az ajtót. A konyhapultra lepakoltam a szatyrokat visszamentem az előszobába levenni a cipőmet, majd vissza ugráltam a konyhába kipakolni a cuccokat. Közben felhívtam anyukámat, míg pakoltam és csináltam magamnak egy szendvicset.

 Egy hét után, mindenki feketébe öltözve várt a nappaliban. Kint az eső úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, halkan sutyorgott mindenki. Én fent voltam a fürdőben, a csapba kapaszkodtam és próbáltam nem összeesni. Szemeimet összeszorítottam a mellkasom fájt.

- Harry, mennünk kell! – szólt Anya, miközben kopogott az ajtón.

- Mindjárt megyek. – szóltam vissza, megnyitottam a csapot és már negyedszerre megmostam az arcomat. A kéztörlőbe megtöröltem arcomat, megigazítottam zakómat és kimentem a folyosóra, ahol Anya egy kis halvány mosollyal arcán várt rám. Belém karolt majd elindultunk a lépcső felé. A lépcső tetején kicsit megemelte hosszú, földig érő fekete ruháját, és óvatosan lépkedett lefelé, míg ujjait belemélyesztette bicepszembe. Az embereket néztem, akik egytől egyig engem bámultak szomorú tekintettel. Niall, Liam és Louis az ajtóban álltak, kis mosoly bújt mindegyikük szájánál. Gemma a konyhába állt Lou-val, mellettük Ed volt. Egyből hozzájuk mentem, váltottunk pár szót, de már az óra jelezte, hogy itt az idő. Anyukám terelgette az embereket, meg se próbálta átadni nekem a főnök szerepet mert tudta, hogy nem lennék rá képes. A barátaim mind tették, amit Anne mondott nekik, az összes odajött hozzám és megölelt, de nem mondtak semmit. Mindenki a saját járműével ment, az enyémbe Gemma és Anya utazott velem együtt. Az ég sötét volt, pont, mint a jelenlegi lelki állapotom.

 10 perc kocsiúttal a temetőnél voltunk, a bejárat elé leparkoltunk.

- Kész vagy? – kérdezte tőle Gemma.

- Nem. De nem tehetünk mást, be kell mennem. – mondtam és ezzel ki is szállt a kocsimból. Mellettünk Lou kocsija állt, ő Ed-et hozta. A temető bejáratánál megálltam, megvártam mindenkit, majd együtt elindultunk a templom felé. Nem voltunk olyan sokat, csak azok voltak velünk, akik igazán számítanak, és akik tényleg szerettél Emilyt.

 A templom nem tűnt ki a többi közül, tök ugyanúgy nézett ki, mint a többi. A koporsó a helyén volt, de direkt le volt csukva a teteje.

- Miért van lecsukva a koporsó? – fordultam hátra, Gemma rögtön Anyára nézett.

- Én kértem így drágám. – Anya megsimogatta az arcomat.

- De ha látni akarom? Anya, utoljára megakarom nézni. – hangom gyenge volt, minden erő eltűnt belőle.

- Ahogy szeretnéd. – Anya elment mellettem és intézkedett, egy férfi felnyitotta a koporsó tetejét, messziről is láttam Emily orrát, ahogy közeledtem felé az egész arca szemeim elé került. Mindig fehér bőre volt, de most volt egy kis szürke is benne, fekete haja egyenesen omlott vállaira, kezei hasán pihentek. Szemeim könnyezni kezdtek, a zakóm zsebéből elővettem egy nyakláncot, ami a kedvence volt.

- Ezt neked hoztam, szerelmem. Így mindig veled leszek. – kezeire helyeztem az ékszert, még pár pillanatig csodáltam őt, majd helyet kellett foglalnom. A pap megérkezett és elkezdődött Emily utolsó útja.

 Amikor a koporsót a földbe helyezték, akkor láttam meg a szüleit. Egészen eddig nem is láttam őket. Az anyja sírt és remegett, az apja próbálta tartani magát, de a szemei neki is csillogtak. Miután a földet rádobták a koporsóra, elsőnek mentek el. Pár perc elteltével mindenki elhagyta a helyet, de én maradtam. Az eső még mindig esett, a sár ellenére is letérdeltem a sírkő elé.

- Emily, ha utoljára beszélhetnénk, mit mondanál nekem? – beszéltem a kőhöz, pedig tudtam, hogy nem kapok választ. – Én azt mondanám neked, hogy szeretlek. És sajnálom. – ilyenkor szeretem az esőt, mert nem látszik, hogy sírok. – Remélem hallasz. Megígérem, hogy jól nevelem fel Dusty. – ezzel felkeltem a földről és magam mögött hagyva a sírhelyet elindultam.

 A temető előtt Lou állt egy esernyővel kezében, amely alatt Anya és Gemma szorongott Lou mellett.

- Hol voltál? Itt fagyoskodunk. – remegett Gemma.

- Ígéretet tettem. – válaszoltam, kinyitottam a kocsit majd beszálltunk.

- Beszéltem mindenkivel, hogy ne jöjjenek velünk, mert van egy kis dolgunk. – közölte Anya.

- És mi az a dolog? – kérdeztem rá se nézve.

- Elmegyünk Dustyért. – mondta. Egy pillanatra ránéztem, majd vissza az útra. Szó nélkül hazavezettem, a házba érve Gemma fel is ment Dusty szobájába összepakolni a ruhát, amibe hazahozzuk, Anya pedig a vendégszobába otthonira öltözött, én pedig a szobámba átöltöztem kényelmesebb ruhába.

- Öcskös kész vagy? – nézett be az ajtón Gemma.

- Arra, hogy menjünk a lányomért vagy arra, hogy igazából apa legyek? – kérdeztem vissza.

- Mindkettőre. – mosolygott nővérem.

- Az elsőre igen, a másodikra még nem igazán. – sóhajtottam. – De menjünk. Apáskodnom kell.

  "Fogalmam sem volt arról, hogy én is érezhetek ilyen mélyen, hogy egy gyermek az imádság derűjét adhatja, hogy az apaság megújítja szívemet. "