Fáradtam rogytam le a kanapémra, hangosan fújtam ki levegőmet. Az ég besötétedett, az egész ház már kész volt. Minden ragyogott, minden porszem eltűnt. Az előszobába dobozokba volt elpakolva Emily összes cucca. Fájt látni, de nem tudok mit tenni velük. A szülei holnap majd elviszik.

 Anyukám kinézett magának egy házat, nem túl nagy, neki pont elég. Gemma két hét múlva megy vissza Londonba, a munkája neki ott van, és nem tudja otthagyni. Anyukám pedig ragaszkodott hozzá, hogy itt marad. Ha úgy érzi, felkészültem, hogy egyedül is boldoguljak Dustyval, akkor visszamegy. Vagy marad, de tudom, hogy nem fog. Sose fogja úgy érezni, hogy kész vagyok egyedül nevelni a lányomat. Én meg jobban érzem magam, hogy tudom, bármikor hívhatom a segítséget, és jön is. Bár kicsit tovább tart majd ideérnie, mindig jönni fog. Mindig számíthattam rá, és ez most sem lesz másképp.

 Végül felkeltem a kényelmes helyemről, felindultam a hálószobába, közben folyton lekapcsoltam a lámpákat, így sötétbe borult az egész ház. Felérve a szobába lekaptam magamról ruháimat, egy bokszerben másztam be fehérrel beborított ágyamba. Magamra rántottam takarómat, lekapcsoltam a kislámpát és mély álomba merültem, míg Emily egy pólóját szorítottam mellkasomhoz, amit nem raktam bele a dobozba. Legalább ennyi maradjon meg nekem, amibe egy hosszú nap után kapaszkodhatok.

 Reggel a csengő idegesítő hangjára keltem, mintha valaki ráfeküdt volna. Idegesen takartam ki magam, felvettem egy pólót és egy rövidnadrágot és felfutottam a lépcsőn. Kikulcsoltam az ajtót, de még mindig nyomták a csengőt. Kivágtam a fehér ajtót, a betonúton végig futottam, majd kinyitottam a nagy kaput. Emily szülei álltak ott, kicsit idegesen néztek vissza rám.

- Jó reggelt! – köszöntem nekik unott arccal. Hiába, nem szeretem ha így keltenek fel.

- Neked luxus felvenni a telefont? – „köszöntött" Emily anyja.

- Elnézést, hosszú volt a tegnapi napom. – sóhajtottam.

- Persze, te vagy a Nagy Harry Styles, mit vártunk tőled? – mondta. – Mi lesz veled, ha Dusty itt lesz? Akkor is ezt fogod csinálni?

- Ha nem zavar, éppen az unokádnak az apja vagyok. – idegesített, hogy így viselkedett velem. Attól, hogy Emily meghalt, nem kell velem így beszélni. Nem tehetek semmiről.

- Jenny, állj le. – nyugtatta Mr. Rudd.

- Nem állok le! Milyen apa lesz belőle? Folyton járni fogja a Világot, stúdiózás, meg minden más! – köpte a szavakat, Mrs. Rudd.

- Jó, nekem erre nincs időm. – szemet forgatva visszazártam kulcsra a kaput, majd lassan felmentem a betonúton, Emily anyja még mindig mondta a magáét, de nem vettem magamra. Nem tudtam mit mondani rá, azt hittem ők is támogatni fognak, Emily halála után. Helyette ezt kaptam. Ha ők így, akkor én is így.

 Délelőtt főztem magamnak valami ebédet, még pár dolgot a helyére tettem a házban, majd készülődni kezdtem a délutáni találkozókra. Ami annyi volt, hogy a sírkövet kiválasztani, a menedzsmenttel tárgyalni, hogy az következő években nem éppen tudok majd utazgatni. Még itt Amerikában minden rendben lenne, csak a Világ másik végére utazni nem tudok majd. Ha nem értenek majd meg, azaz ő bajuk, én nem mehetek el.

 Kettő óra körül elindultam otthonról, rögtön a temetkezési vállalathoz  mentem. Út közben halkan szólt a rádió, idegesítőbbnél idegesítőbb zenék mentek. Végül meguntam és kinyomtam a zenét. A vállalt előtt leparkoltam, Anya már ott várt rám. A virágokat, koszorúkat nézegette, mikor az ajtót becsuktam, felém nézett.

- Szervusz, drágám. – köszöntött mosolyogva, két puszit nyomott arcomra. – Mi a baj? Olyan idegesnek tűnsz. – arcán kis nyugtalanság volt.

- Rosszul indult a reggelem és még a rádió is idegesített. – mondtam lehangoltan.

- Mondtak rólad valami rosszat? Beszéltek Emilyről? – kérdezgetett, míg befelé indultunk az épületbe.

- Nem, egy szót se mondtak rólunk. A zene zavart. Igazából reggel óta minden zavar. – rántottam vállat.

- Mi történt? – fogta meg kezemet, a hangja lágy volt. Tudta, hogy ezzel mindig meg tud nyugtatni. Ahelyett, hogy most elmondtam volna, inkább leintettem, hogy majd elmondom.

 A vállalat egy ötvenes éveben járó házpáré, ők vezetik az egészet. Kedves pár, de most éppen hátulról kiabálások jöttek. Amint meghallották a pulton lévő csengő hangját, mosolyogva jött ki valaki segíteni. Egy nagy kertben van az egész, elöl vannak a virágok, koszorúk, hátul pedig a sírkövek. Aranyos kis hely lenne, ha az ember nem gyászolva jönne ide. A házaspár kedvessége pedig energiával tölti fel az embert, egy kialvatlan éjszaka után.

  Mosolyogva jött ki a férfi, kezet fogott velem, anyának meg kezet csókolt. Kérdezte, hogy érzem magam, én meg kérdését kikerülve a sírkőröl kérdeztem. Kimentünk a kertbe, ahol több száz sírkő volt. Különböző formájú, színű volt mindenhol.

- Milyet szeretne? – nézett hátra az úr.

- Feketére gondoltam fehér betűkkel. – mondtam, közben jobbra és balra néztem.

- És a formája? – állt meg, és hátra nézett rám.

- Anya? – néztem le jobbra. Anyukám körbe nézett, bal oldalon megakadt a szeme. Elindult arra, egy sírkő előtt megállt. A fejfa két oszlopon állt, egy kör alakú tábla volt az oszlopokon, fekete színű volt az egész.

- Ez tetszik. – mondta anyukám. Felnézett rám, én pedig vállat vontam rá. Anya szerette volna ezt kiválasztani, és úgy látszik, ez sikerült. Bólintottam, a bácsi pedig behívott, hogy elrendezzük a papírokat. A pultnál álltunk meg, a bácsi velünk szemben állt, a pult mögött. Elmondtam Emily adatait, majd jött az idézet dilemmája. Van elég hely rajta, még két sornak is lenne hely. Anyának eszébe jutott, az egyik dalszövegünk, amit Emily imádott. Ez pedig a Walking in the Wind. Ebből pedig az én részem, vagyis két sora.„If you're lost, just look for me. You'll find me in the region of the summer stars". A férfi beleegyezett, így ez kerül rá. A papírok aláírása után kimentünk, és most jön a neheze. A menedzsmenttel való tárgyalás. Anyával beszálltunk a kocsimba és elindultunk.

 Az út alatt elmondtam a Rudd szülők kiborulását, illetve kiosztását, amire édesanyám teljesen kiakadt. Kis híján elküldte őket a pokolra, de nem sikerült neki, mert megérkeztünk a menedzsmentházhoz. Kiszálltunk a kocsiból, egy gombnyomással bezártam a Range Rovert. Bementünk a nagy épületbe majd a pulthoz mentünk, ahol egy szőke hajú idősebb nő ült. Amint meglátott, rögtön felengedett minket az emeltre. Anya megfogta a kezemet, enyhén megszorította. Tudja, mikor vagyok ideges és most nagyon az voltam. Bekopogtam egy szürke ajtón, majd beléptünk. Négy kövér faszi ült egy-egy székben, érkezésünkre rögtön ránk néztek.

-Á! Harry! Végre itt vagytok! – állt fel nehezen az egyik ember, oda jött hozzám, majd kezet fogott velem. – Jó napot, Anne! – köszönt anyámnak is.

- Jó napot. – köszönt vissza anya is, bár kicsit unott arccal.

- Üljetek le. -tettük, amit kértek, feltettem a kezemet az asztalra, ujjaimat összefűztem. – Szóval, miért akartál velünk ennyire beszélni?

- A következő turnéról szeretnék tárgyalni. – mondtam.

- Van valami jó ötleted? – kérdezte az egyik nagy hajú.

- Igazából nem. – válaszoltam. – Nem tudok menni.

- Tessék? – aki köszöntött minket, ősz, hosszú szakállú ember rögtön felpattant a székéből, magasra vitte hangját. – Harry nem maradhatsz ki!

- Nem tudok menni. Feladatom van, és éppen gyászolok. – nem húztam fel magam, tudtam, hogy ez lesz a reakció.

- Nem érdekel! Nem érdekel kid halt meg, nem érdekel semmi, lesz turné és neked ott kell lenned! – szinte már kiabált és közben járkált.

- Apa lettem és Emily halott! Fel kell nevelnem a gyerekemet! - ezzel idegesített fel most. – Miatta nem mehetek el! Igen, jövőre megyünk turnéra, de akkor Dusty még csak egy éves lesz!

- Előre mondtam nektek, hogy vetessétek el azt a gyereket! Csak útban van a karrieredben! – össze vissza kapkodott a kezeivel. – De nem! Ti bevállaltátok mondván, megoldjátok így is!

- Mert akkor nem tudtuk, hogy Emily meghal! Van gyereke? – kérdeztem.

- Van. Három is. – mondta.

- És mi a fontosabb? A gyerekei vagy a munka. – a férfi idegesen fújta ki a levegőt.

- A gyerekeim. – egyet rácsaptam a kezemmel az asztalra a válasza után, felkeltem a székből.

- Csak Amerikába fogok utazni a turné alatt. Máshova nem megyek. A rajongók maguk helyett is megértik ezt majd. – az ajtóhoz sétáltam. – Gyere Anya, itt már nincs dolgunk. – ezzel mind a ketten elhagytuk a szobát. Lementünk a földszintre, elköszöntünk a pultos nőtől, majd kimentünk a kocsihoz.

 A délután hátralévő részét Dustynál töltöttem. Cumisüvegből etettem, sétáltam kezemben vele, mindenfélét magyaráztam neki, míg nagy kék szemeivel engem nézett. A nővérek mindig megdicsérik, hogy milyen nyugodt és aranyos baba, engem ez pedig büszkeséggel töltött el. Emily mindig azt mondta, olyan természete lesz, mint az enyém. Tele lesz energiával, egy percre sem fog elnyugodni, majd ha mászni kezd, mindig mehetünk majd utána, mert mindent el akar majd érni, felmegy a lépcsőn s a többi. És nem lassan fog majd járni, rögtön lefutna majd egy maratont. Ehhez képest most teljesen nyugodt. A későbbiekben is remélem, hogy ilyen marad.

-Vagy olyan leszel, mint apád. – mondtam neki, míg végig simítottam haján. – De akkor szegény apukád nagyon ki lesz borulva. Minden energiámat elszívnád, pedig nekem nagyon sok van. – mondatom közben végig bólogattam, Dusty pedig csak nagyokat pislogott, míg apró kezét szájánál tartotta. Kezét elvette kicsi szája elől, egy nagyot ásított. – Fáradt vagy, hercegnő? Gyere, akkor alszunk egyet. – ezzel vállamra raktam óvatosan, majd abba a szobába vittem, ahol az összes többi baba volt. Mindegyik ágyon kis táblára ki volt írva, hogy kinek helye, szememmel megkerestem azt, amire Dusty Faith Styles volt írva. Levettem kislányomat a vállamról, mikor ágya mellé értünk, egy utolsó puszit nyomtam arcára és feje búbjára, majd szépen lassan hasra fektettem, a rózsaszín takarójával pedig betakartam. Hátát simogattam, míg le nem csukta szemeit, még pár percig gyönyörködtem benne, miután elaludt. Elköszöntem tőle, majd elhagytam a szobát és haza indultam.