Talán a legrosszabb dolog az életben, mikor egy szeretted holtestét kell megnézned. Számomra ez volt most a legborzalmasabb. Dusty ott maradt az újszülött osztályon, engem pedig elvezettek azonosítani Emilyt. 

  Egy hideg szobába kísért egy ápoló, beérve a helyiségbe rögtön az asztalon letakart testre pillantottam. Kék takaró volt rádobva, nem tudtam megszólalni. A pali az asztal mellé állt, én leragadtam az ajtóban. Csak álltam ott esetlenül és bámultam azt a testet.

- Uram, jól van? – törte meg a csendet, aki idekísért.

- Nem. – válaszoltam, kifordultam a szobából. Elindultam sietős léptekkel valamerre, a gyomrom felfordult. Férfi mosdót kerestem, amit pár perc után megtaláltam, az egyik fülkében pedig feljött az otthon evett vacsorám. A vécé mellé ültem, lábaimat felhúztam, térdemre tettem könyökömet és sírtam. Keservesen, hangosan, szinte fuldokoltam. A könnyek, mint egy vízesés csak folytak le arcomon, remegtem. Néha kicsit halkabban adtam hangot fájdalmamnak, néha hangosabban. Belülről szét marcangolt a fájdalom, darabokra akarta szedni szívemet. A levegőt kapkodtam, megállíthatatlanul remegtem. Ajtónyitódást és csukódást hallottam, de nem hagytam abba a sírást. Az ajtó alatti résen egy barna cipő orrot láttam, tipikusan olyan cipőnek véltem, mint amit az idős emberek hordanak.

- Jól van? – kopogott be az idegen.

- N-nem. – hüppögtem. Levegőt venni nehéz volt.

- Tudok valamiben segíteni? – kedves hangja volt, de mégis erős és mély.

- Egy zsebkendő jól jönne. – mondtam míg a hajamba túrtam. Nem válaszolt, csak lehajolt, az ajtó alatt odaadta a zsebkendőt. Megtöröltem vele arcomat, kifújtam orromat, majd a vécébe dobtam, amit lehúztam utána.

- Tudok még valamiben segíteni? – szólalt meg újra az ajtó túloldalán álló ember.

- Jól esne valakivel beszélni, aki nem ismer. – mondtam halkan, kis várakozás után, közben a karomon lévő karkötőt tekergettem.

- Jobb lenne akkor úgy beszélni, ha kinyitná az ajtót. – erre kicsit megemelkedtem, kipattintottam a zárat, mire kinyitotta az ajtót az idegennek. Nem túl magas 170 centi körüli ráncos, svájcisapkás bácsi állt az ajtóban. Egy szó nélkül bejött a fülkébe, lehajtotta a vécé tetejét és leült rá. Én továbbra is egy helyben ültem a földön, térdemen még mindig kezeimet támasztottam. Könnycseppek futottak végig arcomon, nem tudtam mit mondani. – Miért vagy itt?

- A barátnőm miatt. Balesete volt. Maga? – a bácsira néztem, akinek szomorú mosoly ült ki arcára.

- A fiam. Rákos. – végig állta tekintetem, egy pillanatra sem rendült meg, pedig a saját vére beteg.

- Sajnálom. Milyen rák? – talán illetlen kérdés, de nem tehetek róla, hajt a kíváncsiság és néha jobb egy idegennek elmondani a kínunkat.

- Leukémia, a legkegyetlenebb. Mi történt a barátnőddel? – még mindig a szemeimbe nézett.

- Haza felé vezetett, mikor egy másik autó elölről belé hajtott. – kicsit több könny indult el zöld szemeimből. – Mennyi ideje van a fiának?

- Pár napot mondtak az orvosok. Jól van a barátnőd? – elkapta szemeit rólam.

- Meghalt. – megint keservesen sírni kezdtem. Vállamra rakta kezét, megszorította. – És most egyedül maradtam a párórás lányommal, aki soha nem fogja megismerni az anyját.

- Ez nagyon szomorú. Őszinte részvétem. – az öreg bácsi halkan beszélt, így még mélyebb lett a hangja.

- Nem tudok mit kezdeni. – csak szipogtam már, a hangomat szinte alig lehetett hallani. – Nem sokára újra be kell járnom a Világot, de itt van a lányom, akit nem vihetek magammal.

- Akkor ne menj. Tudom ki vagy, Harry. Az unokám nagy rajongód. Feladatod van, és nem hagyhatod el a lányodat. Nem adhatod fel. Nem vagy most egyedül. Erősnek kell lenned. A fiam haldoklik. A felesége Alzheimer-kórban szenved. De én sem adhatom fel, pedig közelebb vagyok a 80-hoz, mint a 70-hez. – meglepődtem-e? Az nem kifejezés. Válaszként csak bólintottam. – Erről van szó. Most kelj fel, és neveld fel a lányodat. – egyszerre álltunk fel, a magasság különbség nevetségesen nagy volt.

- Hogy hívják? – kérdeztem, miután kimentünk a férfimosdóból.

- Isaac. – ezzel megfordult és elment. Nem tudom mit keresett itt a halottaknál, de nem is izgatott már igazán.

 Visszaindultam Emilyhez, néhány ember kicsit furán nézett rám. Talán felismertek és nem tudták mit keresek a hullaház résznél. Vagy csak fura egy fiatal, magas srácot látni itt. És itt jön képbe az, hogy már nem érdekel, mit gondolnak rólam mások. Belefáradtam abba, hogy érdekeljen mások véleménye.

 Visszaérve a hideg és büdös szobába, a férfi még mindig ott várt, csak már egy másik asztalán állt, egy másik testnél. Érkezésemre rögtön az ajtó felé nézett felvont szemöldökkel.

-Jól van? – jött oda hozzám, egyik kezét vállamra tette.

- Nem. De muszáj látnom. – mondtam lehajtott fejjel, ujjaimat tördeltem.

- Jöjjön. – követtem a letakart testhez. Rám nézett, egy picit biccentett, majd felhajtotta a takarót. Könnyes lett ismét a szemem, szám elé kaptam kezem. Emily hófehér bőrrel feküdt a hideg asztalon, fekete haja körbe ölelte szinte már porcelán arcát. Mellét eltakarta a kék anyag, ami rajta volt, de így is tökéletesen látszott az „Y" vágás.

- Ez csak egy álom. Ez csak egy álom. – két kezemmel hajamat téptem, szemeimet erősen összezártam, hajamat elengedtem és fejemet ütöttem kezeimmel. – EZ CSAK EGY KIBASZOTT ÁLOM! – üvöltöttem, még erősebben ütöttem fejemet. Két kéz próbált lefogni, de csak üvöltöttem és csapkodtam. Egy apró szúrást éreztem a felkaromban, ezután szépen lassan minden elhomályosult.

 Kényelmesen feküdtem, egy puha ágyban, mikor felkeltem. Fehér szobában voltam minden tök ismeretlen volt. Kivéve a mellettem ülők. Anya a kezemet fogta, Gemma az ablakban nézelődött, Liam és Niall a tévében nézett valami meccset, Louis pedig unalmas orvosi lapokat olvasott az egyik székben. Ennyit tudtam megállapítani, mikor körbe néztem. Anyukám a fejét a matracra tette, ahogy láttam aludt. Lassan elengedtem kezét, nagyokat nyögve felültem. Erre mindenki rám nézett.

- Szia, haver. – köszöntött mosolyogva Liam, rögtön az ágyam mellé állt.

- Szia, Liam. – fejemet dörzsöltem, minden kis érintésre fájt.

- Jól elintézted magad. – szólalt meg Louis. – Legközelebb lekötünk, csak ne bántsd magad.

- Kiborultam. Ami ebben a helyzetben nem meglepő. – lassan lábaimat letettem a földre, Dustyért kellett mennem. Felkeltem, próbáltam megállni egy helyben. Tettem egy lépést, a lábaim összecsuklottak. Liam és Louis megfogták a kezemet így nem estem teljesen arcra.

- Harry, mit csinálsz? – hallottam meg Anya hangját, elém állt, kezeibe vette arcomat. – Ülj le szépen.

- Nem. El kell mennem Dustyért. – mondtam, a fejem kótyagos volt.

- Gemma, kérdezd meg, hogy van a lánya. – szólt Anya a nővéremnek. – Niall, hozz egy kis vizet. Liam, Louis, tegyétek fel az ágyra. – tették, amit édesanyám kért, Liamék az ágyra ültettek, Niall egy pohár vizet nyomott a kezembe, ami megittam, Gemma meg sehol sem volt.

- Anya, mi történt? – kérdeztem, mert az utolsó emlékem a halottasházban történt kiborulásom volt.

- Emily testénél kiborultál. Nyugtatót adtak be neked, mert magadat verted, miközben kiabáltál. – Anya nagyot sóhajtott a végén.

- Aztán négy órára kiütött az a cucc. – mondta Niall összefont karral melle előtt. – És most itt vagyunk.

- Honnan tudjátok mi történt? – kérdeztem, közben hármójuk között kapkodtam fejemet.

- Anne szólt nekünk. – mondta Louis. – Miután elmentél a halottasházba, rögtön felhívott minket. Mi pedig iderohantunk.

- Láttátok Dustyt? – Liamre néztem, mert csak a padlót bámulja.

- Nem. Még nem. – közölte az, akit bámultam. – Viszont... egy haveromnak a barátja volt az, akivel Emily balesetet szenvedett.

- És ő, hogy van? – érdeklődtem.

- Kisebb-nagyobb sérüléseket szerzett de azért jól lesz. – rántott vállat. – De ami Emilyvel történt, azt nagyon sajnáljuk.

- Ha bármire szükséged van, mi itt vagyunk. – Niall vállamra tette kezét.

- Ha egy kicsit pihenni szeretnél, vigyázunk Dustyra, oké? – Louis térdemre tette kezét, mire bólintottam. Gemma lihegve futott be a szobába, ahol voltunk, mutató ujját felmutatta, jelezve, hogy egy pillanat is mondja, majd térdeire támaszkodott. Felegyenesedett, majd az ágyamhoz közeledett. Leült mellém, térdemre tette kezét.

- Hogy van? – kérdeztem szőke hajú nővéremtől.

- Azt mondják minden rendben, az egyik legnyugodtabb baba. – mondta mosolyogva. – Alig sír, nyugodtan alszik. És az egyik legszebb baba. – ez mosolyra késztetett engem is. – Mázlista vagy.

- Tudom. Remélem a nevelésében is ennyire mázlista leszek. – sóhajtottam egy kicsit.

- Mázlista egy lányod van, hogy itt vagyunk neki mi. – mondta büszkén Niall.

- Fogd vissza magad, Niall. – szólta le Liam.

- Anya? – az említettre néztem, és ő is rám. – Segítesz elrendezni a temetést?

- Bármiben segítek. Ketten majd elrendezzük, jó? – fejét vállamra tette, és átölelt.

 A következő napokban folyamatosan telefonáltam, temetkezési vállalatokkal tárgyaltam, vagy a kórházban voltam. Beszéltem az ottani orvossal, nővérekkel, hogy csak azután viszem haza Dusyt, ha vége ennek a temetési hajcihőnek. És még át is kell rendeznem a házamat. El kell pakolnom Emily cuccait, valamit kell vele tennem még. Emily szüleivel is beszélnem kell a temetéssel kapcsolatban, Anyáéknak is állandó helyet kell keresnem itt, Nyugat-Hollywoodban. Sok dolgom van, de a neheze még csak most jön. Vagyis az évek. A hosszú évek Dustyval. De megoldjuk. Mindig optimista voltam, és most is az leszek.

 Ahogy telnek a napok, Emily egyre jobban hiányzik. Legrosszabb álmomban sem gondoltam volna azt, hogy valaha ezt át kell élnem. Mindig azt akartam, hogy akitől gyerekeim lesznek, azzal életem végéig együtt leszünk. Ehelyett, most életem szerelmének a temetését kell szerveznem. Nem akarok nagy társaságot, csak olyanok lesznek ott, akik tényleg, igazán ismerték. Sokan szerették, de kevesen ismerték, úgy, Isten igazán.

 Otthon lenni borzalmas. Üres minden. Semminek sincs már értelme. Nincs értelme még a koszos edényeknek sem, amik a mosogatóban várnak arra, hogy valaki beletegye őket a mosogatógépbe. Nincs értelme annak a háznak, ha nincs benne élet. Emily nélkül pedig ott nincs élet. A természete, a személyisége betöltötte a legletargikusabb helyet is. Életet vitt mindenhova. És most hirtelen, minden értelmét vesztette.

 Kiszállva a Range Roveremből, felpattogtam a betonon a házajtómig. Ott kinyitottam az ajtót, beléptem az előszobába, lábammal becsuktam a fehér ajtót. Levettem fekete csizmámat majd nagy léptekkel megindultam a nappali felé. Napok óta pakolászok, mindent egyel feljebb rakok a polcokon, újabb polcokat kellett vennem, amiket már fel is szereltem a falra. Az egész házat ezzel együtt takarítom, Emily holmija és sorra tűnik el. A szüleivel megegyeztünk, hogy minden náluk lesz. Az összes cucca. Így Dusty majd jobban szét tud pakolni. Több helye lesz mindennek. A konyhában is minden cumisüveg ki van pakolva, mellette a több doboz tápszer sorakozik. Cumihegyek vannak mindenütt. A nappaliba, konyhába, a hálóban, Dusyt szobájában, sőt, még a fürdőben is van. Napról napra jobban felkészülök, hogy mi vár rám, mikor az a kis hercegnő haza jön. Illetve, az én hercegnőm.